Erdő Péter szentbeszéde a HungaRió záró szentmiséjén
Elhangzott Pécsett 2013. július 28-án.
(Évközi 17. vasárnap Ter 18,20-32; Kol 2, 12-14; Lk 11,1-13)
Bevezető szavak a szentmise elején:
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Mindenkinek áldott, szép délutánt kívánok! Hálával tekintünk az elmúlt napokra, amikor együtt ünnepelhettük Krisztust, hitünk szépségét és örömét a Szentatyával és a világ fiataljainak millióival. Azt hiszem, mindnyájunk nevében szólok, amikor külön köszönetet mondok Udvardy püspök úrnak a vendégszeretetért, neki és munkatársainak, meg a Püspöki Kar tagjainak és minden segítőjüknek, a szervezőknek, de a programok minden szereplőjének is az igényes, gazdag, a Világtalálkozó hitét és erejét sugárzó együttlétért. Ezeknek a napoknak a kegyelme kísérje és alakítsa át az életünket!
Szentbeszéd az evangélium után:
Krisztusban Kedves Testvérek!
A most felolvasott evangéliumi szakaszban Jézus imádkozni tanít minket. Bemutatja és ki is fejti, hogyan imádkozzunk, de azt is, hogy mit mondjunk, mit kérjünk Istentől. A Miatyánkban Jézus legsajátabb hangját halljuk. Olyan hangot, amely a hallgatók szívéig hatolt. Olyan mondatokat, melyeket az Egyház kezdet óta tisztelettel őriz és ismétel mindmáig. Sőt, ez az imádság hamar „tananyaggá” vált. Már az Óegyházban ezt magyarázták az új hívőknek. Az egész katekézis gerincét a hitvallás, a Miatyánk és a tízparancsolat alkotta. A középkorban elmélkedéseket és szentbeszéd-sorozatokat szenteltek az Úr imásága átgondolásának és elemzésének. A Trentói Zsinat nyomán kiadott Katekizmus (Catechismus ad parochos) éppúgy külön részt szentel neki, mint a Katolikus Egyház Katekizmusa, melyet Boldog II. János Pál pápa hirdetett ki az egész Világegyház számára. Ennek az imának a napi háromszori elmondása már az I. század végén szokásban volt a keresztények között (vö. Didakhé 8, 2). A Miatyánk magával Jézus történelmi személyével, a Mesterrel köt össze minket. Ez a tény önmagában is kellően magyarázná a szöveg feltétlen tekintélyét.
De milyen ima volt ez? Magánimádságot akart Jézus tanítani követőinek? Ezt kérték tőle? – Talán ezt is. De nyilvános imádság is volt, nyilvános, gyülekezeti fohászkodás, mely abban az időben, Krisztus korában és népének körében még nem mindenütt történt teljesen azonos, szilárd formulákban. Voltak azonban már komoly tartalmi követelményei. „Nem áldás az, amelyben nem említik a Nevet” – mondták egyesek. „Nem áldás az – tartották mások -, amelyben nem szerepel az Ország” . „Szenteltessék meg a te neved! Jöjjön el a te országod!” – imádkozzuk. Jézus maga is bátorít minket: „Bármit kértek az Atyától ez én nevemben, megadja nektek” (Jn 16,23). Az Egyház pedig kér, áld, dicsőít az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A név az erő, a jelenlét, a személyes összetartozás kifejezője. Istennel személyes szeretetkapcsolatban imádkozunk. Nevét megszentelni azt jelenti: dicsérjük, határtalanul örülünk a szeretetének, a létének, boldogok vagyunk, mert ő az, aki: végtelen, elképzelhetetlen, világfeletti és mindennek alkotója. Személyesen szeret minket. Hát persze, hogy legyen meg mindenben az akarata. A mennyben és a földön. A mi életünkben is. Akaratában, jelenlétében kitartani, érte az egész életünket is felajánlani – ez az ő megdicsőítése, nevének megszentelése. Akárhogyan történjék is ez: akár úgy, hogy az önzetlen szeretetnek élünk és vállaljuk egymásért, családunkért, közösségünkért, népünkért, az idősekért és betegekért az áldozatot; akár úgy, hogy Istenhez és az ő ügyéhez a végsőkig hűek maradunk. Így dicsőítette meg Jézus az Atyát (Jn 12, 28). Így dicsőítették meg az apostolok vértanúságukkal az Istent (Jn 21,19).
A hívő ember élete azonban az Ország erőterében zajlik. Isten uralma, Isten Országa már a földön elkezdődött. Teljes, nyilvánvaló, ellenállhatatlan uralma, melyben a mi akaratunk és szeretetünk is beteljesül, az idők végén jön el. „Jöjjön el a te országod!” – ezt kérjük Jézussal. Tudjuk, hogy nem lehet a földön olyan boldogság, olyan siker, ami ahhoz fogható. A mi hazánk „a mennyben van” (Fil 3,20). Ott vár az örökségünk, a „kincsünk” is, ha a földi javainkat, az időnket, az energiánkat szétosztjuk szeretetből az emberek, a szegények között (Mt 6,20; 19,21). A történelem nem céltalan sodródás. Nem pusztán olyan élőlények vagyunk, akik kialakultak, majd pedig eltűnnek a világ színpadáról. Nem értelmetlen az a kérdés, hogy mi a jelentősége, mi a célja a mi életünknek és az emberiség életének. Isten erőterében, az Ország erőterében minden értelmet kap.
És nem kérünk a Miatyánkban gazdagságot, csak azt, ami az életünk fenntartásához szükséges. A mindennapi kenyeret. A bűneink bocsánatát. A védelmet a kísértések ellen. Mert ha hiszünk is Istenben, mégis hajlamosak vagyunk rá, hogy a pillanatnak éljünk. Szabad az akaratunk, de gyengék vagyunk. Isten védelmét kérjük, szabadító erejét a Gonosszal szemben. Ezek hát az ember igazi szükségletei Isten szemében.
A mindennapi kenyér. Ami a túléléshez szükséges. De jól értették az egyházatyák, hogy ez lényegfeletti kenyér is. Az Oltáriszentségre is utal. „Ha a kenyér mindennapi, miért csak évente egyszer veszed magadhoz – kérdezi Szent Ambrus. Vedd magadhoz minden nap, mert minden nap a javadra válik – folytatja – élj úgy, hogy napról napra méltó légy a szentáldozásra” (De Sacramentis 5, 4). Ma is ezt ajánlja az Egyház. A napi szentáldozást. Erőforrás ez és boldogság már itt a földön, amit igenis átélhetünk. A plébániákat látogatva mindenütt kérdezem, javasolják-e, segítik-e a napi áldozást. A hétköznapi szentmisék rendszeres résztvevői általában napi áldozók is. És nem legyinthetünk rá könnyedén, hogy kevés a pap, elég áldozni hetenként is. Jézus ismerte az embert. Tudta, hogy mit jelent számunkra a család, a szülők. Ezért is mondja Istent Atyánknak. És tudta jól, hogy mit jelent nekünk egy földi nap. Lehet az éjt nappallá tenni, lehet kizökkenni az életritmusból. Az utcákon itallal és zenével tölteni minden nap szinte az egész éjszakát. Csak ez nem jó. Ettől nem leszünk boldogok – azon kívül, hogy másokat is zavarunk. De egysége a nap az Istennel való kapcsolatunk eleven életének is. Erre a földre szánt minket a Teremtő. És része akar lenni az itteni életünknek.
Minden napot a kegyelemben tölteni nehéz. Kérni kell Isten védelmét és bocsánatát. Ferenc pápa mondta röviddel megválasztása után: Isten nem fárad bele, hogy nekünk megbocsásson. Mi fáradunk bele, hogy újra és újra bocsánatot kérjünk tőle. Pedig Jézus erre tanít. Tudjuk, hogy amire Isten hív arra a saját erőnk kevésnek bizonyul. De nem szabad belefáradunk szellemileg. Ne mondjuk, hogy akkor téves az eszmény, vagy eszményre nincs is szükség. Hanem kérjük Isten bocsánatát, védelmét, kegyelmét, hogy ő vegye szerető irányítása alá az életünket. Soha ne fáradjunk bele, hogy újra és újra szentségi gyónásban kérjük és fogadjuk el irgalmát, éltető szeretetét.
„Vigyünk hitet az életünkbe!” Kérjük Krisztust, hogy ajándékozzon nekünk hitet, mert ettől fáradt korunk és szürke éveink felragyognak, értékessé válnak. Hordozói lesznek annak a boldogságnak, ami minden elképzelést felülmúl. Ha viszont Krisztus belép az életünkbe, „befogadása által – mint Ferenc pápa tanítja – képes átformálni bennünket a Szentlélek, megvilágítani a jövőbe vezető utat, és szárnyakat adni reményünknek, hogy örömmel járjunk utunkon”.
Ezt adja meg mindannyiunknak, egész népünknek és minden embernek a mindenható és irgalmas Isten!
Ámen.
Elhangzott Pécsett 2013. július 28-án.
(Évközi 17. vasárnap Ter 18,20-32; Kol 2, 12-14; Lk 11,1-13)
Bevezető szavak a szentmise elején:
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Mindenkinek áldott, szép délutánt kívánok! Hálával tekintünk az elmúlt napokra, amikor együtt ünnepelhettük Krisztust, hitünk szépségét és örömét a Szentatyával és a világ fiataljainak millióival. Azt hiszem, mindnyájunk nevében szólok, amikor külön köszönetet mondok Udvardy püspök úrnak a vendégszeretetért, neki és munkatársainak, meg a Püspöki Kar tagjainak és minden segítőjüknek, a szervezőknek, de a programok minden szereplőjének is az igényes, gazdag, a Világtalálkozó hitét és erejét sugárzó együttlétért. Ezeknek a napoknak a kegyelme kísérje és alakítsa át az életünket!
Szentbeszéd az evangélium után:
Krisztusban Kedves Testvérek!
A most felolvasott evangéliumi szakaszban Jézus imádkozni tanít minket. Bemutatja és ki is fejti, hogyan imádkozzunk, de azt is, hogy mit mondjunk, mit kérjünk Istentől. A Miatyánkban Jézus legsajátabb hangját halljuk. Olyan hangot, amely a hallgatók szívéig hatolt. Olyan mondatokat, melyeket az Egyház kezdet óta tisztelettel őriz és ismétel mindmáig. Sőt, ez az imádság hamar „tananyaggá” vált. Már az Óegyházban ezt magyarázták az új hívőknek. Az egész katekézis gerincét a hitvallás, a Miatyánk és a tízparancsolat alkotta. A középkorban elmélkedéseket és szentbeszéd-sorozatokat szenteltek az Úr imásága átgondolásának és elemzésének. A Trentói Zsinat nyomán kiadott Katekizmus (Catechismus ad parochos) éppúgy külön részt szentel neki, mint a Katolikus Egyház Katekizmusa, melyet Boldog II. János Pál pápa hirdetett ki az egész Világegyház számára. Ennek az imának a napi háromszori elmondása már az I. század végén szokásban volt a keresztények között (vö. Didakhé 8, 2). A Miatyánk magával Jézus történelmi személyével, a Mesterrel köt össze minket. Ez a tény önmagában is kellően magyarázná a szöveg feltétlen tekintélyét.
De milyen ima volt ez? Magánimádságot akart Jézus tanítani követőinek? Ezt kérték tőle? – Talán ezt is. De nyilvános imádság is volt, nyilvános, gyülekezeti fohászkodás, mely abban az időben, Krisztus korában és népének körében még nem mindenütt történt teljesen azonos, szilárd formulákban. Voltak azonban már komoly tartalmi követelményei. „Nem áldás az, amelyben nem említik a Nevet” – mondták egyesek. „Nem áldás az – tartották mások -, amelyben nem szerepel az Ország” . „Szenteltessék meg a te neved! Jöjjön el a te országod!” – imádkozzuk. Jézus maga is bátorít minket: „Bármit kértek az Atyától ez én nevemben, megadja nektek” (Jn 16,23). Az Egyház pedig kér, áld, dicsőít az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A név az erő, a jelenlét, a személyes összetartozás kifejezője. Istennel személyes szeretetkapcsolatban imádkozunk. Nevét megszentelni azt jelenti: dicsérjük, határtalanul örülünk a szeretetének, a létének, boldogok vagyunk, mert ő az, aki: végtelen, elképzelhetetlen, világfeletti és mindennek alkotója. Személyesen szeret minket. Hát persze, hogy legyen meg mindenben az akarata. A mennyben és a földön. A mi életünkben is. Akaratában, jelenlétében kitartani, érte az egész életünket is felajánlani – ez az ő megdicsőítése, nevének megszentelése. Akárhogyan történjék is ez: akár úgy, hogy az önzetlen szeretetnek élünk és vállaljuk egymásért, családunkért, közösségünkért, népünkért, az idősekért és betegekért az áldozatot; akár úgy, hogy Istenhez és az ő ügyéhez a végsőkig hűek maradunk. Így dicsőítette meg Jézus az Atyát (Jn 12, 28). Így dicsőítették meg az apostolok vértanúságukkal az Istent (Jn 21,19).
A hívő ember élete azonban az Ország erőterében zajlik. Isten uralma, Isten Országa már a földön elkezdődött. Teljes, nyilvánvaló, ellenállhatatlan uralma, melyben a mi akaratunk és szeretetünk is beteljesül, az idők végén jön el. „Jöjjön el a te országod!” – ezt kérjük Jézussal. Tudjuk, hogy nem lehet a földön olyan boldogság, olyan siker, ami ahhoz fogható. A mi hazánk „a mennyben van” (Fil 3,20). Ott vár az örökségünk, a „kincsünk” is, ha a földi javainkat, az időnket, az energiánkat szétosztjuk szeretetből az emberek, a szegények között (Mt 6,20; 19,21). A történelem nem céltalan sodródás. Nem pusztán olyan élőlények vagyunk, akik kialakultak, majd pedig eltűnnek a világ színpadáról. Nem értelmetlen az a kérdés, hogy mi a jelentősége, mi a célja a mi életünknek és az emberiség életének. Isten erőterében, az Ország erőterében minden értelmet kap.
És nem kérünk a Miatyánkban gazdagságot, csak azt, ami az életünk fenntartásához szükséges. A mindennapi kenyeret. A bűneink bocsánatát. A védelmet a kísértések ellen. Mert ha hiszünk is Istenben, mégis hajlamosak vagyunk rá, hogy a pillanatnak éljünk. Szabad az akaratunk, de gyengék vagyunk. Isten védelmét kérjük, szabadító erejét a Gonosszal szemben. Ezek hát az ember igazi szükségletei Isten szemében.
A mindennapi kenyér. Ami a túléléshez szükséges. De jól értették az egyházatyák, hogy ez lényegfeletti kenyér is. Az Oltáriszentségre is utal. „Ha a kenyér mindennapi, miért csak évente egyszer veszed magadhoz – kérdezi Szent Ambrus. Vedd magadhoz minden nap, mert minden nap a javadra válik – folytatja – élj úgy, hogy napról napra méltó légy a szentáldozásra” (De Sacramentis 5, 4). Ma is ezt ajánlja az Egyház. A napi szentáldozást. Erőforrás ez és boldogság már itt a földön, amit igenis átélhetünk. A plébániákat látogatva mindenütt kérdezem, javasolják-e, segítik-e a napi áldozást. A hétköznapi szentmisék rendszeres résztvevői általában napi áldozók is. És nem legyinthetünk rá könnyedén, hogy kevés a pap, elég áldozni hetenként is. Jézus ismerte az embert. Tudta, hogy mit jelent számunkra a család, a szülők. Ezért is mondja Istent Atyánknak. És tudta jól, hogy mit jelent nekünk egy földi nap. Lehet az éjt nappallá tenni, lehet kizökkenni az életritmusból. Az utcákon itallal és zenével tölteni minden nap szinte az egész éjszakát. Csak ez nem jó. Ettől nem leszünk boldogok – azon kívül, hogy másokat is zavarunk. De egysége a nap az Istennel való kapcsolatunk eleven életének is. Erre a földre szánt minket a Teremtő. És része akar lenni az itteni életünknek.
Minden napot a kegyelemben tölteni nehéz. Kérni kell Isten védelmét és bocsánatát. Ferenc pápa mondta röviddel megválasztása után: Isten nem fárad bele, hogy nekünk megbocsásson. Mi fáradunk bele, hogy újra és újra bocsánatot kérjünk tőle. Pedig Jézus erre tanít. Tudjuk, hogy amire Isten hív arra a saját erőnk kevésnek bizonyul. De nem szabad belefáradunk szellemileg. Ne mondjuk, hogy akkor téves az eszmény, vagy eszményre nincs is szükség. Hanem kérjük Isten bocsánatát, védelmét, kegyelmét, hogy ő vegye szerető irányítása alá az életünket. Soha ne fáradjunk bele, hogy újra és újra szentségi gyónásban kérjük és fogadjuk el irgalmát, éltető szeretetét.
„Vigyünk hitet az életünkbe!” Kérjük Krisztust, hogy ajándékozzon nekünk hitet, mert ettől fáradt korunk és szürke éveink felragyognak, értékessé válnak. Hordozói lesznek annak a boldogságnak, ami minden elképzelést felülmúl. Ha viszont Krisztus belép az életünkbe, „befogadása által – mint Ferenc pápa tanítja – képes átformálni bennünket a Szentlélek, megvilágítani a jövőbe vezető utat, és szárnyakat adni reményünknek, hogy örömmel járjunk utunkon”.
Ezt adja meg mindannyiunknak, egész népünknek és minden embernek a mindenható és irgalmas Isten!
Ámen.