SZENT ANTAL

A 13. század, annak ellenére, hogy oly sok híres szentet adott, mint Szent Domonkos, Aquinói Szent Tamás, Assisi Szent Ferenc, Szent Bonaventura, Assisi Szent Klára és Árpádházi Szent Erzsébet, sok bajjal küszködött. Felső-Itáliában és Dél-Franciaországban már a 12. században támadtak olyan vallásos mozgalmak, amelyek legfőbb célul Krisztus és az apostolok életmódjának szigorú követését tűzték ki. Jézus és apostolai vándor, tanító életét utánozva, új életet akartak vinni koruk megkövült kereszténységébe

Ezzel — az apostoli szegénység és vándorprédikálás követelményével — azonban áttörték az Egyház fennálló rendjét: akkoriban ugyanis a prédikálás a fölszentelt papság, a szegénység vállalása pedig a kolostorok feladata volt. Az Egyház vezető emberei tehát e mozgalomban csak veszélyt láttak, amelyet el kellett nyomni. A szegénységi mozgalom, ez az önmagában jó kezdeményezés pedig rossz véghez vezetett. Fölvetették ugyanis, hogy tényleg csak a szerzetesség-e az egyetlen apostoli életforma, hogy az egyháznak jogában áll-e minden más formát megtiltania, és nincs-e minden keresztény Istentől arra hívatva, hogy Krisztus és az apostolok példája szerint rendezze be életét?

Azt is megkérdezték, hogy vajon a papság-e az egyetlen és egyedül elégséges fölhatalmazás a prédikáláshoz, s hogy egyáltalán lehet-e pap az, akit fölszenteltek ugyan, de nem él az apostolok példája szerint? És hogy egy laikus, aki vándor apostolként él, nem jogosultabb-e a papságra, mint az a fölszentelt pap, aki világiasan él?

Mivel az Egyház szembefordult az ilyen jelenségekkel, ezek az emberek szektákba tömörültek, és hamarosan tévtanok áldozatai lettek. Közösségeikben laikusok tanítottak, gyóntattak és az Egyház szentmiseáldozatát utánozták. A legszigorúbb intézkedések — köztük az eretnek-égetések — éppen úgy nem segítettek, mint a dörgedelmes prédikációk. Még Clairvaux-i Bernát is eredménytelenül prédikált, és hiába ébresztgette az egyházi és világi nagyságok lelkiismeretét. Mindezek a védekező intézkedések végül is véres keresztes háborút eredményeztek Franciaországban.

Ez a végeredményben hatástalan és nem keresztény eszköz pedig oda vezetett, hogy sok vidéken többen látogatták e mozgalom összejöveteleit, mint a templomokat. A szentségek vétele oly ijesztően csökkent, hogy az 1215. évi lateráni zsinat kiadta a negyedik és ötödik egyházi parancsot, amely minden keresztény hívőnek kötelességévé tette az évenként egyszeri gyónást és a húsvéti szentáldozást.

III. Ince pápa azonban eléggé messze tekintő volt ahhoz, hogy fölismerje és megkülönböztesse a tévedésektől azt, ami jó volt ebben az új mozgalomban. Ezért kettős célként kitűzte, hogy az új eszméket is erőket hasznosítani kell a vallásos életben, s az elidegenülteket vissza kell vezetni az Egyházba. Ezzel szabaddá tette az utat többek között Assisi Szent Ferenc előtt, aki önmaga és első társai számára a szegénység és vándor apostolkodás jóváhagyását kérve katolikus szegénységi mozgalmat teremtett, amely nemcsak hű maradt az Egyházhoz, hanem sok eltévelyedettet is visszavezetett.

Padovai Antal 1195-ben előkelő és vallásos szülők gyermekeként született Lisszabonban. Fernando (Ferdinánd) névre keresztelték. Szüleitől mély vallásosságot és egyeneslelkűséget örökölt. Tizenöt éves korában belépett szülővárosának Sao Vincente de Fora nevű ágostonos kanonokrendi kolostorába. Szilárdan elhatározta, hogy meghal a világnak, és csak Istennek él.

Amikor azonban kolostora belesodródott a II. Alfonz portugál király és a portói püspök közti viszályba, s kortársai sokat zaklatták politikai terveikkel, már két év után elhagyta szülővárosát, és áttelepült a coimbrai Santa Cruz kanonoki kolostorba, ahol zavartalan békességet keresett a teológiai tanulmányokhoz és a papságra való fölkészüléshez. Ez a kolostor azonban mint a portugál királyok udvari kolostora nagyon gazdag volt. Priorja 1220-ban belevitte kolostorát az Alfonz király és III. Honorius pápa közt támadt konfliktusba. Ezzel szakadást idézett elő a rendi közösségben, amelynek tagjai közül sokan aggodalommal figyelték elöljárójuk politikai nagyravágyását.

Fernando életének két esemény adott útkeresésében végleges fordulatot. Az egyik: épp a Santa Cruz konventbe hozták az első ferences vértanúk holttestét, akik Marokkóban lelték halálukat. A másik: találkozott azokkal a közeli — Santo Antonio dos Olivais nevű — kicsiny rendházból való testvérekkel, akik a kolostor ajtajánál alamizsnát koldultak. Megszületett benne a vágy, hogy a szegények közösségében éljen.

Fernando még 1220 nyarán csatlakozott hozzájuk. Fölvette szegény ruhájukat, keresztnevét templomuk védőszentje, Remete Szent Antal nevére cserélte. Telve a vértanúság vágyával, engedélyt kért, hogy misszionáriusként Marokkóban hirdethesse az evangéliumot.
Szerencsésen el is jutott oda, Isten azonban más feladatot szánt neki.

Marokkóban súlyosan megbetegedett, és 1221 tavaszán kénytelen volt visszatérni. Egy heves vihar azonban hazája helyett Szicília partjaira sodorta. Onnan a szicíliai testvérekkel az Assisi melletti Porciunkulába ment rendje egyetemes káptalanjára. Az összegyűlt háromezer franciskánus előtt ismeretlen volt, senki sem tudott származásáról és képzettségéről. Ezért amikor a testvéreket az egyes rendtartományokba sorolták, ő ott maradt egyedül. Megkérte tehát Észak-Itália tartományfőnökét, hogy vigye magával, és oktassa a rendi életre, a provinciális pedig Montepaolo remeteségébe küldte, hogy ott szemlélődő életet éljen, és legyen a tesvérek segítségére.

Így jött el 1222 nyara, amikor a mécsest, amely addig rejtekben volt, maga Isten emelte lámpatartóra, hogy másoknak is világítson. Történt ugyanis, hogy tartományfőnöke néhány társával együtt Forliba küldte, hogy pappá szenteljék őket. Ott az ünnep alkalmából valakinek beszédet kellett volna mondania váratlanul, mivel megbetegedett az, akinek ez lett volna a dolga. Készületlenül senki sem merte vállalni, s akkor megparancsolták Antalnak, hogy beszéljen.

A csendes, mindaddig rejtettségben élő és figyelemre alig méltatott Antal megmondta, hogy gyakorlottabb a konyhai edények mosogatásában, mint Isten igéjének hirdetésében. A püspök azonban maga bátorította, mgy végül mégis beszélni kezdett egészen egyszerűen. Minél tovább beszélt azonban, szavai annál élénkebbek és melegebbek lettek, láthatóan teljesen eltöltötte a Szentlélek tüze. Hallgatói lélegzetüket visszafojtva figyelték. Nem tudós értekezést hallottak a papság mivoltáról, hanem a legszebb hasonlatokat és a legtalálóbb szentírási idézeteket, valamint a mélységes megtapasztalások szavait a szív bőségéből. Amikor befejezte, társai örömmel vették körül, Grácián testvér pedig áldotta a napot, amikor ez a vándor, rongyos barát segélykérően a köpenyébe kapaszkodott.

Minthogy elöljárói nem kis meglepetéssel szereztek tudomást rendkívüli felkészültségéről, nem is sejtett Szentírás-ismeretéről, Felső-Itáliába küldték, hogy a tévtanítók ellen prédikáljon. Ez szerencsés lépésnek bizonyult.

Mint „Szent Ferenc hűséges fia” és az assisibeli Szegény szegény tanítványa Antal először önmaga vállalta az Úr és apostolai életkörülményeit, másoknak csak ezután kezdett beszélni a szegénység türelmes elviseléséről és vallási értékéről. Amikor szegény vándorprédikátorként faluról falura, városról városra járt és a katolikus tanítást hirdette a szegénységről és a birtoklásról, szavait a saját élete hitelesítette hallgatói előtt: „A szabadon vállalt szegénység erőt ad az embernek, a gazdagság viszont elgyöngíti. Mert az ember hamarosan vagyonának szolgája lesz, ahelyett hogy uralkodna rajta. Ha ugyanis valakit veszteség ér, és emiatt szomorkodik, ez megmutatja, hogy rabja lett annak, amit előbb, a szerencséje idején birtokolt”.

Antal még ágostonos kanonok korában Lisszabonban és Coimbrában fáradhatatlan buzgalommal egészen rendkívüli jártasságot szerzett a Szentírásban. A magányban és az elmélkedő imádság csöndes óráiban ezt a gazdagságot annyira kiművelte magában, hogy mindenkit bámulatba ejtett. IX. Gergely pápa — csodálattal eltelve Antal egyik beszéde után — „a Szentírás szekrényének” nevezte. Mert amikor Antal a tömeghez beszélt, gyakran megesett, hogy a Szentírás szavai jöttek ajkára: hallgatói nem emberi szavakat hallottak, hanem az Írás örök érvényű igéit. A beszédnek ez a módja mély meggyőző erőt kölcsönzött neki. Az emberek, még a tévhitben élők is, csodálták mélységes vallásosságát.

Isten szeretete mely egykor a misszióba vitte, és eltöltötte a vértanúság vágyával, most a kereső és tévelygő emberekhez vezette. Ezt vallotta: „A prédikálónak le kell szállnia az emberekhez, majd ismét föl kell emelkednie, hogy az elesett embereket magával emelje”. Ez a szerető vágyakozás Isten után prédikációs vándorútjai végén mindig visszavitte a magányba és a szemlélődő életbe. Az emberek iránti szeretete azonban hamarosan ismét kiragadta a csendből, „mert a jó szónok nem időzhet sokáig a szemlélődő életben, ha másokban is gyümölcsöt akar érlelni”.

Elöljárói megbízatásából Antal először Felső-Itáliában fáradozott az Egyháztól eltávolodottak megnyerésén. A lelkek iránti buzgósága arra ösztönözte, hogy bemerészkedjék fellegvárukba, Riminibe is. Megszámlálhatatlan tömeget nyert meg prédikációval és vitával.

Köztük volt Bonillo is, aki harminc éven át az egyik szekta főnöke volt. Érthető, hogy rendtársai, mihelyt hozzáfogott e tevékenységéhez, azt kérték, képezze ki őket is erre a munkára. Kérésüket egyenesen Szent Ferenc elé terjesztették, s Antal megbízatást kapott a tanításra. „Azt akarom — írta Ferenc Antalnak —, hogy a testvéreknek tanítsd a szent teológiát, de úgy, hogy sem benned, sem bennük ki ne aludjék az imádság szelleme, azoknak a szabályoknak megfelelően, amelyeket adunk”.

Megbízatásával Antal megalapította rendjének első tanulmányi házát Bolognában, ahol ő lett a teológia első tanára.

1224-ben a felső-itáliai munkát rendtársaira bízhatta. Dél-Franciaországba ment, először Montpellier-be, az eretnekháborúban ez volt a katolikusok főhadiszállása. Antal azonban nem sokra becsülte a csapatokat és a fegyvereket. Az ő fegyverzete Isten igéje és a megtévesztettek iránti szeretete volt.

Eljutott a mozgalom középpontjába, Toulouse-ba is, ahol akkor Domonkos teljes erővel küzdött. Amint Montpellier-ben, Antal itt is oly sikerrel folytatta munkáját a teológia tanáraként és szónokként, hogy elnevezték az „eretnekek pörölyének”.

Prédikációs följegyzéseiben azonban egyetlen bántó vagy támadó szó sem található a tévtanítók ellen. Ezért ezt a nevet prédikálásának eredményességére kell vonatkoztatni, nem pedig előadásának módjára vagy stílusára. Rendjének ama kolostorai folytatták munkáját, amelyeket itt alapított.

1227-ben ismét visszatért Felső-Itáliába, hogy megkezdje utolsó megbízatását: a hívők erősítését és megszilárdítását. Különösen az 1231-ben Padovában tartott böjti beszédei jelentettek páratlan eseményt. Az emberek már az éjszaka folyamán özönlöttek, úgyhogy nem akadt megfelelő méretű templom, ezért Antal a szabadban prédikált. A beszéd után gyónáshoz tódultak az emberek. Padova városa és környéke szemmel láthatóan megváltozott: halálos ellenségek békültek ki, adósokat engedtek szabadon, uzsorakamatokat és jogtalanul szerzett javakat adtak vissza, rossz nők, tolvajok és más gonosztevők bűnbánatot tartottak. Szavainak hatékonyságáról máig tanúságot tesz az 1231. március 15-én hozott adóstörvény, amely szerint ezentúl az adós csak vagyonával, és nem személyével vagy szabadságával kezeskedik.

Ez az óriási munka azonban teljesen felőrölte egyébként is gyenge egészségét, úgyhogy ugyanabban az évben június 13-án, alig harminchat éves korában meghalt.

A sírjánál történt számos imameghallgatás, gyógyulás és csoda következményeként IX. Gergely pápa alig tíz hónappal halála után szentté avatta. Csodatevő híre a hívő nép tudatában háttérbe szorította az evangélium hirdetőjének és a segítő szeretet apostolának alakját, jóllehet későbbi legendája szívesen foglalkozott ezzel a tevékenységével..


XII. Pius pápa 1946. január 16-án egyháztanítóvá nyilvánította. Ezzel iránymutató tanítóul rendelte számunkra is, akik az evangélium szellemében minden keresztény egységére törekszünk. Ünnepét kezdettől június 13-án ülték meg, s tisztelete gyorsan általánossá vált.

Ennek az oly népszerű, de sokszor hamisan ábrázolt ferences szentnek az életéről szerzetestársai, valamint a legendák beszélnek.

Egyszer, amikor a föllelkesült emberek már messzi földről tódultak a vándorprédikátorhoz, egy huszonkét útonállóból álló banda tért be a templomba Antalhoz. Kíváncsiságból meg akarták hallgatni a szónokot, akiről oly sokat beszéltek, s talán szerettek volna ebből az alkalomból ismét „nyélbe ütni valamit”.

A szent szavai azonban nem várt hatást váltottak ki bennük: kérték Antalt, hallgassa meg gyónásukat és szabjon ki rájuk kemény vezeklést. Akik gyilkosokként tértek be Isten házába, új emberekként váltak el Antaltól. Csodatévő híre — mely igen gyorsan terjedt — ezekből a rendkívüli megtérésekből született.

Antal nem riadt vissza attól, hogy — ahol szükségesnek látta — kendőzetlenül kimondja az igazságot. Egy temetés alkalmával fölkérték, hogy mondjon beszédet egy gazdag emberről, akinek kapzsiságát és fösvénységét mindenki ismerte. Ellentétben azokkal a könnyelmű szónokokkal, akik az elhunytnak olyan erényeit szokták dicsérni, melyekkel az nem rendelkezett, Antal a Szentírás e helyéről beszélt: „Ahol a kincsed, ott van a szíved”. Befejezésül pedig ezt mondta: „Hogy pedig lássátok, hová juttatja az embert kapzsisága, tudjátok meg, hogy ez a halott a pokol tüzébe került, szívét pedig pénzes ládájában lehet megtalálni!” Mint mondják, a rokonok kinyitották a ládát, és abban a pénz alatt egy meleg, dobogó szívet találtak.

Olyan békétlen korban, amikor „nem volt biztonságban a vendég vendéglátójától, testvér a testvérétől” (Padovai Krónika), Antal áldott békeszerző volt. Különösen híressé lett bátor föllépése Ezzelino veronai zsarnok előtt. Ez a fejedelem buzgó és erőszakos párthíve volt az utolsó hohenstaufi császárnak, II. Frigyesnek. Politikai agyrémei szolgálatában borzalmas kegyetlenségeket követett el és százakat gyilkolt le. Akkor Antal Veronába utazott, és követelte, hogy vezessék a fejedelem elé.

Ezzelino a trónján ült. Kardforgatásban jártas testőrei vették körül. A szegény barát úgy állt eléje, mint akinek hatalma van, a trónon ülő pedig nem lenne más, mint egy bevádolt gonosztevő: emelt fővel sorolta föl bűneit — a sok ártatlanul kiontott vért, az istentelenségeket, rablóhadjáratait —, és az ég bosszújáról beszélt, amely hamarosan be fog következni. A katonák csak uruk intését várták, hogy darabokra vágják a szerzetest —, a hatalmas úr azonban elsápadt, reszketni kezdett, leszállt trónjáról és Antal lába elé esett. Bűnbánata jeléül övét a nyaka köré tekerte, és könnyek között megesküdött a szentnek, hogy Isten bocsánatát kéri.

A legenda Szent Antal alakját sokféle történettel fonta körül: a gyermek Jézust a karján hordozta, a tengeri halaknak prédikált, mint valamikor Ferenc a madaraknak. Egyszer egészen rendkívüli csoda történt általa: egy eretnek, aki tagadta Krisztus jelenlétét az Oltáriszentségben, azt mondta, hogy nem hisz addig az Eucharisztikus Istenben, amíg öszvére le nem térdel az Oltáriszentség előtt. Néhány nappal később Antal egy beteghez vitte az Oltáriszentséget, és találkozott a gúnyolódóval. És akkor annak öszvére hirtelen két első lábára ereszkedett, és meghajtotta fejét a Szentség előtt.



Szent Antal a nagy csodatevő és a szegények támaszaként él a köztudatban

A népszerű testvért már halála idején is az Il Santo, azaz - A szent - névvel illették, így siratta el 1231-ben Padova és egész felső Itália népe s népszerűsége azóta is csak növekedett, világszerte. XIII. Leó pápa a világ szentjének nevezte Padovai Szent Antalt.

Szent Antal Lisszabonban született, 1195-ben. Az előkelő lovag és a jámbor asszony gyermeke eredetileg a Ferdinánd nevet nyerte a szent keresztségben. A koraérett, éles eszű és erős akaratú fiú tízévesen a helyi káptalani iskolába került. Már serdülő korában is képes volt uralni indulatait, diadalmaskodni szenvedélyein. Alig 15 évesen, 1210-ben lépett a lisszaboni ágostonrendi kanonokok közé.

Szülei korán elhaltak s a rokonság nem jó szemmel nézte a tudományra szomjas szerzetes magatartását, ugyanakkor Antalt is zavarta a sok vendégjárás, ezért a szigorúbb kolostori fegyelemmel és tágasabb ismeretszerzési lehetőségekkel bíró Koimbrába küldték. Itt nyolc évet töltött s valószínűleg itt szentelték áldozópappá.

Mikor 1220-ban Marokkóból Koimbrába hozták át Assziszi Szt. Ferenc első misszionárius és vértanú fiainak, Berardusnak és társának a földi maradványait olyan nagy hatással volt rá, hogy a 25 éves kanonok lelkében megfogant a gondolat, hogy miért ne lehetne ő is hithirdető, miért ne áldozná fel magát ő is a hitért? Ekkoriban gazdag kolostorukba többször is bekopogtattak már Ferenc testvér szegény fiai alamizsnáért. Úgy érezte, Isten arra hívja, hogy segítse ő is a szegényeket. Minden lebeszélés ellenére, még azon a nyáron a koimbrai ferences kolostor novíciusa lett, igaz, előljárói engedéllyel.

Ekkor, a kolostori kápolna védőszentjéről, Remete Szent Antalról nevezte el magát Antonio, azaz Antalnak. Ezzel családjától is el akart szakadni, s lemondott minden tudományos ambíciójáról, sőt, eltitkolta ismereteit, mely a múlthoz köthette volna. Minden vágya az volt, hogy Marokkóba mehessen hithirdetőnek. S ez Antalnak sikerült is, 1220 decemberében fogadalmat tehetett s egy kísérővel hajóra szállhatott. Tavasszal haza akart térni, de a vihar a hajóját Szicília partjára vetette.

Külleme és alázatossága miatt valamelyik utolsó szerzetesnek nézték. A rendfőnök aligha vehette észre az ötezer részvevő között, s más sem törődött a szegény portugál testvérrel. Végül a romagnai tartományfőnök, Gracianus könyörült meg rajta, aki a Forli melletti Montepaulo-remeteségbe helyezte. Itt Antal folytatta szerény, visszafogott életét.
Mikor azonban Forliban a domokosrendieknél nagy összejövetelt tartottak és senki nem vállalkozott arra, hogy beszédet mondjon, a ferences főnők Antal testvérnek parancsolta meg, hogy beszéljen. A látszólag tudatlan Antal testvér rögtönzött szentbeszéde az egész hallgatóságot ámulatba ejtette.

Tartományfőnöke erre az egész Felsőolaszországot magába foglaló romagnai rendtartomány szónokává nevezte ki. Szent Ferenc pedig örömmel kiterjesztette ezt a megbízást egész Itáliára. Ezzel kezdetét vette Antal testvér kilenc évig tartó nyilvános működése. Mint egyházi szónok és gyóntató, prédikációiban figyelembe véve az egyházreformok követelményeit is, kiállt az eretnekség ellen, főleg Forli, Faenza, Rimini és Bologna városokban, s vállalta a közvetítő szerepét a városok ellentétes táborai között, valamint síkra szállt az adósok érdekében. 1222. vége felé aztán Vercelliben állapodott meg, hogy újból a hittudománynak éljen. Félévi elvonultság után Bolognába került a rendi fiatalok mellé, teológiai tanárnak.

Antal testvér volt az első ferences, aki ilyen állást töltött be. Mégpedig kimondottan Szent Ferenc megbízásából tanított teológiát, a bolognai ferences rendieknek.
Aztán Délfranciaországban tanított, pontosabban Montpellier, Toulouse, Puy és Limoges városokban. Itt prédikált és jelentős rendi állásokat töltött be.
Az 1227. évi pünkösdi káptalan a romagnai rendtartomány főnökévé tette meg a 32 éves Antalt. Ettől kezdve választotta Padovát apostolkodása központjául.

1230-ban Antal részt vett a rendi káptalanon. Ekkor vitték át a rendalapító holttestét az assziszi bazilikába, és a káptalani tagok között ekkor merültek fel először nagyobb nézeteltérések a szegénység értelmezésében. A pápához fordultak döntésért, s a Rómába utazó küldöttségnek Antal is tagja volt, aki a rendalapító szigorúbb fölfogását képviselte.

Antal négy hónapig tartózkodott Rómában. Ez idő alatt IX. Gergely pápa is megismerte kivételes szónoki képességét és kiváló szentírási tudásáért a szövetség szekrényének nevezte. Még ugyanebben az évben felmentették tartományfőnöki állásából, és Antal pápai áldással siethetett vissza Padovába, ahol haláláig folytatta az apostolkodást.

Antal működése utolsó szakaszában harmincezer ember is megjelent egy-egy padovai beszédén. A hallgatóság soraiban kiváló főpapok, kereskedők is voltak, akik a beszéd idejére bezárták a boltjukat, csakhogy meghallgathassák Antal szavait, de voltak köztük álruhába öltözött banditák, bűnözők és szerencsétlenek, de leginkább a környék népe, akik már a hajnali órákban, fáklyafényben özönlöttek a városba, hogy helyhez juthassanak.

A népszerű Antal testvér mindenkit szeretett és mindenkin segíteni akart. A gazdagok iránt is részvéttel volt, mert szerinte a gazdagság „tövis, amely szúr s a tulajdonos vérét szívja”.

De Antal szívéhez a gyengék, az elnyomottak, az uzsorások áldozatai, a szegények álltak a legközelebb. Még a veronai zsarnok, Ezzelino palotájába is elment, egy igazságtalanul fogva tartott érdekében, s bár nem járt sikerrel, a nép csodálta, hogy ezt meg merte tenni.

Antal a komoly szociális törvények meghozatalában látta a nehéz társadalmi rend megoldását. Még halála előtt három hónappal is elért Pádovában egy szociális törvényt, melynek értelmében a nyomorúságos fizetésképtelen adós és családja már nem kerülhettek börtönbe akármilyen apróság miatt.
Paduai Szent Antal halálával kapcsolatban részletes leírások maradtak ránk. Ezekből egyértelműen kitűnik, hogy a túlfeszített munka megviselte amúgy is gyenge szervezetét.

1231-ben, nyár elején Tiso gróf meghívta Antalt Camposanpietro-i nyaralójába, ahol visszavonultan üdölhetett. Itt a kertben állt egy diófa, s Antal testvér úgy érezte, hogy szívbajából eredő légzési zavarain sokat segít, ha a hatalmas fa hatágú koronájában pihen. Ennek érdekében Tiso gróf kis lugast épttetett számára a fa koronájába, s ott fenn, közelebb az éghez és az énekesmadarakhoz, Antal testvér állapota valóban javult valamelyest. Már a hazatérésre gondolt.

Június 13-án, pihenése után a szomszédos ferences kolostorba tért ebédelni, de ebéd közben rosszul lett, összeesett s ágyba kényszerült. Érezte, hogy közeleg a vég, de még szerette volna viszontlátni Padovát. Más szállítóeszköz híján, egy rozoga taligán kényszerültek eltolni őt Padua felé.

Sajnos, a város kapuja előtt annyira rosszul lett, hogy kénytelenek voltak megállni és elfogadni Szent Klára apácái vendégszeretetét, az Arcella kolostorban. Antal testvér itt vette fel az utolsó kenet szentségét, majd egy Mária-himnusz éneklésébe fogott, s egyszercsak magasra vetve a tekintetét, ünnepélyesen szólt: "Látom az én Uramat", ebben az elragadtatott, zsoltárzengő állapotban adta vissza lelkét a Teremtőnek, élete 36. évében.

A legenda szerint Padovai Szent Antalnak már azelőtt is megjelent a kis Jézus és nagy szeretettel megölelte.

1231-ben bekövetkezett halála után, Paduai Szent Antal földi maradványait Padua külvárosában, a Maria Mater Domini templomban helyezték örök nyugalomra, egy kőkoporsóban.
Akkoriban ez a templom a ferencrendi szerzetesek rendházához tartozott, majd Szent Antal halála után a kolduló rend hatalmas építménye részévé vált.

Csakhogy a temetés egyáltalán nem volt csendes esemény.
Antal testvér holtteste birtoklásáért majdnem polgárháború tört ki.
Végül június 17-én, egy keddi napon temették el, ünnepélyes keretek között. Azóta a keddi nap Paduai Szent Antal tiszteletének a napja.

Gergely pápa már a halálát követő év májusában a szentek közé iktatta Antalt. A hagyomány szerint aznap Lisszabonban valamennyi harang megszólalt, anélkül, hogy bárki meghúzta volna azokat.

1263-ban Antal testvér földi maradványait abban a hatalmas bazilikában helyezték el, melyet az ő tiszteletére emelt Padova városa. Az ünnepségen jelen volt a rend generálisa, Szent Bonaventura is, akinek parancsára fölnyitották a koporsót. Ekkor látták, hogy bár a test egészen elporladt, a szent nyelve épségben maradt.




BIBLIA Mindenható, örökkévaló Isten,

Ki Padovai Szent Antalban népednek hathatós közbenjárót adtál,
kérünk, engedd,
hogy az Ő segítségével törvényeid szerint éljünk, és mindenben érezzük jóságos oltalmadat!


források: katolikus.hu/szentek/szent83.html — olaszorszagiutak.com/padova/szent-antal-elete.php