Aranyszájú Szent János
(344-407): ma is megdöbbentően modern


Ünnepe: szeptember 13.



A Kalkuttai levél harmadik oldalán idézetet olvashatunk Aranyszájú Szent Jánostól, ami rávilágít arra a szétválaszthatatlan kötelékre, ami az Eucharisztia és a szegényekkel való szolidaritás között létezik:

Aranyszájú Szent János
egyházatya, egyháztanító,
prédikátor, teológus
„Szeretnéd kifejezni hódolatodat a Megváltó teste iránt? Annak a teste iránt, aki ezt mondta: Ez az én testem. És aki azt is mondta: Amit nem tettetek eggyel is a legkisebbek közül, velem nem tettétek. Fejezd ki Krisztus iránti hódolatodat azáltal, hogy javaidat megosztod a szegényekkel”.

Ki volt ez az ember, akit a keleti keresztények az „aranyszájú” jelzővel illetek, mert költői talentumait imádságba tudta foglalni? Életének mely oldala az, ami még ma is bátoríthat és ösztönözhet minket?

János életében három erővonal húzódott: egyfajta különös és szenvedély fűtötte képesség Krisztus evangéliumának magyarázatára azzal a nyelvezettel, amit korának kultúrája használt; erős hangsúly azon, hogy az Evangélium üzenete a társadalmi viszonyokban is következménnyel kell, hogy járjon; és fáradozás azért, hogy az istentisztelet szép legyen és az elvont teológus elmélkedést átemelje költői formába.

János a kisázsiai Antióchiában született, a mai Törökország területén, arisztokrata család gyermekeként. Édesanyjának hite nagy hatást gyakorolt rá, a Szentírást tanulmányozta a helyi iskola vezetőinek szárnya alatt, akik arra törekedtek, hogy lefordítsák a Biblia gondolatait görögre anélkül, hogy eredeti jelentésüket elvesztenék.

Ahogy el tudott jönni otthonról édesanyjától, aki szerette volna maga mellett tartani, hogy legyen „otthoni szerzetes”, kiment a közeli hegyekbe és a társadalomtól elvonulva magányosan imádságos életet kezdett. De lelkiismerete felébredt és kétségek gyötörték: valóban szükséges elmenekülni a társadalmi problémák elől, hogy tiszták maradjunk és az evangéliumhoz ragaszkodjunk, vagy ki kell menni a világba az emberek közé tanúságot téve Krisztus szeretetéről, úgy, ahogy azt az általa annyiszor ismételgetett „emberek barátja” kifejezés takarja?

Végül a visszatérés mellett döntött és lemondott a világtól való teljes elszigeteltségéről. Visszament Antióchiába, ahol 386-ban pappá szentelték. Hamarosan közismert lett arról, hogy képes különböző biblia szövegeket az egyszerű emberek élethelyzeteivel és kérdéseivel összekapcsolni. Képes volt megállás nélkül két órát is beszélni, miközben a hallgatóság dicsérte és tapsolt neki. Válaszként a gazdagok fényűzésére és lustaságára, hangsúlyozta a dolgokban való közös részvételt, a munkát, és a rabszolgák felszabadításának szükségességét; felszólított a javakban való osztozásra egyéni és közösségi szinten egyaránt (még az Antióchiában levő szegénység felszámolásával is megpróbálkozott).

A szolidaritás több volt számára a jól működő lelkiismeretnél, szinte már szentségként élte meg, mint Krisztus egyfajta valóságos jelenlétét a világunkban. Miközben gyakran elmélkedett Jézus szavairól: „amit ezek közül a legkisebbek közül tesztek, azt nekem teszitek”, arra a következtetésre jutott, hogy a szegény ember egy „másik Krisztus” és „az oltár szentsége” látható kell legyen az „utcán” is, a „testvér szentsége” által.

Tiltakozása ellenére 397-ben a Bizánci Birodalom fővárosának érsekévé választották, elsősorban előadói képességei miatt. Kostantinápolyban folytatta az emberek iránt elkötelezett életet, megtöbbszörözte a kórházak és a menedékhelyek számát, vidéken is széles körben hirdette az Evangéliumot, az éppen letelepülő gótoktól sem félve.

Igen bátor volt kényes politikai helyzetekben, szembeszállt egy miniszterrel, aki meg akarta szüntetni a menedékjogot, viszont ugyanezt az embert megvédte egy fölkelés alkalmával a tömegtől, amikor kétségbe esésében a bazilikában keresett menedéket. Megpróbálta a főpapságot vallásosabbá formálni és a császári udvart emlékeztetni az Evangéliumból fakadó kötelességeire.

Ez túl sok volt ellenségeinek, akik összefogtak ellene és elérték, hogy 404-ben Örményországba száműzzék. Három évig ott élt házi őrizetben. De még így is, széleskörű levelezése, sok-sok látogatója, beleértve az otthoniakat is, igencsak aggasztotta a hatalmon levőket, ezért még messzebbre, a Fekete-tenger északi partvidékére küldték. A fárasztó utazást gyalog tette meg Kománába, ahol szörnyen legyengülve fölkészült a halálra, fehérbe öltözött, megáldozott, imádkozott a körülötte levőkért és kilehelte lelkét, miközben ezt suttogta: „Dicsőség Istennek mindenért”.




Szeptember 14-én van Aranyszájú Szent János atyánk, Konstantinápolyi érsek elhunytának napja, de az Úr Életetadó Keresztje Felmagasztalásának ünnepe miatt a szent emléknapját noveber 13-án tartjuk.
Január 27-én ünnepeljük Szent János atyánk ereklyéinek Konstantinápolyba vitelét,
január 30-án pedig a három szent egyetemes egyháztanítóra és főpapra emlékezünk: Nagy Szent Vazulra, Nagy Szent Gergelyre és Aranyszájú Szent Jánosra.



Aranyszájú Szent János beszéde a házasságról


forrás: taize.fr/hu_article5100.html



impike