Apácák régen, és ma

Aki felszínes vagy éppen hamis filmélményei és előítéletek alapján tájékozódik, kíváncsi szánalommal tekint az utcán szembejövő fekete vagy szürke fejkendős apácákra: „Mi vezethet ép és egészséges nőket arra, hogy kolostor falai között, a világról és a családról lemondva csak az imádságnak éljenek?”


„Mi vezethet ép, és egészséges nőket arra, hogy kolostor falai között, a világról, és a családról lemondva csak az imádságnak éljenek?”

Mert az még rendjén van, hogy az ókori kereszténység világában voltak szüzek és özvegyek, akik Krisztus lelki mátkáiként a szerzetesi élet jámbor, földi gyönyörökről és hívságokról lemondó életét élték. A középkor rajongó vallásosságában lehetett természetes a templom oldalában álló, befalazott cella csendje és magánya, a kolostor szigorú önsanyargatása, a szakadatlan ima – de ma? Mi keresnivalója van mindennek modern – hitet, fegyelmet, odaadást száműző, önzést, divatot, sikert, gazdagságot középpontjába állító – világunkban?

A világ helyett Istennek élni, a földi dolgokat az égiekkel felcserélni már akkor is idejétmúlt dolog, ha mi magunk még szorítunk némi helyet az életünkben hitnek és vallásnak.
Sok, magát hívőnek tartó ember sem lát az apácák alakjában mást, mint dologtalan, haszontalan különcöket, akik az imádság semmittevésében élnek, életüket hiábavaló lemondásra tékozolják.

Aki így ítél, annak meglehetősen homályos fogalmai vannak arról, mit is jelent az ember életében a hivatás, az elhívás és a feltétlen odaadás, mint célt és értelmet adó döntés és vállalás. Nem igen akarjuk elhinni, elfogadni, hogy ma is lehet Isten felé fordulva élni a világban, hogy az istenes élet nem világon kívüli vagy világellenes élet, nem menekülés a hétköznapokól. Pedig számtalan régi és mai példa mutatja, hogy az imádságos hit köré aktív, valódi élet építhető; nem igaz, hogy a szerzetes vagy szerzetesnő a világ ellen dönt, amikor egy rendi közösséget lel magának, ahol egyszerre találhatja meg az Isten- és emberszolgálat lehetőségét, és önmaga belső rendjét, békéjét és nyugalmát. A mai egyházi szóhasználat a szerzetesi életformát nem véletlenül nevezi a megszentelt élet közösségének; aki ezt választja, megszentelődik, értelmet ad és nyer az életének – ebben és ezáltal, nem pedig ennek ellenére – teljes, tartalmas, hasznos földi életet.

Az apácalét lényegét is magába foglaló meghatározás szerint „a szerzetesi élet mint az egész személyiség megszentelése, az egyházban azt az Istentől alapított csodálatos együttlétet nyilvánítja ki, amely az eljövendő élet jele. Így a szerzetes a maga teljes odaadását mint Istennek szánt áldozatot valósítja meg, és ezáltal egész léte folyamatos istentiszteletté válik a szeretetben.” (A Katolikus Egyház törvénykönyve)
Az apáca, a szerzetesnő életét régen sem a zsolozsma vagy a rózsafüzér pergetése töltötte ki, ahogy ma sem.

Apácák állnak helyt a világ számtalan kórházában, fogyatékos-, gyermek- és idősotthonában, menekülttáborokban és szegényházakban, olyan körülmények között is, amit a hit és az ima lelki támasza nélkül ember talán el sem viselhet.
De ott vannak a bölcsődék és óvodák falai között, az általuk fenntartott iskolák pedig tudásra és emberségre nevelnek szerte a világban. Kalkuttai Teréz Anya nevét az egész világ megjegyezte, pedig törékeny kis apácakét lett lelki-emberi óriássá. Szolgálatát Béke Nobel-díj jutalmazta, pedig úgy általában a női szerzetességet a mi szép nyugati világunkban merő anakronizmusnak tekintik.

Edith Stein, a 20. század egyik legjelentősebb, vértanúvá lett filozófusa is karmelita apáca volt, de ma is szép számmal találunk női szerzeteseket a világ nagy egyetemeinek gazdaság- és egészségtudományi karain, a média, a közélet és a közszolgálat világában.

Ha csak a legutóbbi idők magyar példáinál maradunk: Slachta Margit a szociális munka apostolaként, a keresztény szellemű politizálásnak a magyar parlamentet is megjárt alakjaként írta be a nevét a közelmúlt magyar történelmébe. Salkaházi Sára nővérnek a nyilas időkben vértanúsághoz vezető embermentő szolgálata pedig még olyanok elismerését is kivívta, akik kevéssé méltányolják, hogy midehhez a hit és az imádság adott neki erőt.

Valóban idejétmúlt dolog ma apácaként élni a világban? Van-e hitele és ereje annak, ha valaki az imádságos életből merít hivatást és erőt földi dolgai intézéséhez? A válasz egyértelmű: igen;

a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség, ha nem mindig szó szerint értjük is, olyan erő, amelynek birtokában mindig lesznek, akik a maguk szinte láthatatlan emberszolgálatával és istendicsőítésével a mai esendő világ kontrasztját tudják megmutatni.
Azoknak, akiknek az apáca alakjáról nem pusztán az Apáca-show mulatságos jelenetei jutnak az eszükbe, hanem odafigyelnek az általuk hordozott üzenetekre is.

„A szerzetesi fogadalom a keresztség legmélyén gyökerezik, és annak teljességét fejezi ki. Ezen a módon tartalmának lényege szerint új odaadássá lesz, amelyben az emberi személy Istennek adja és szenteli magát, akit mindenek felett szeret. A fogadalom által elköteleztétek magatokat, hogy az evangéliumi tanácsok értelmében a tisztaságot, a szegénységet és az engedelmességet saját szerzetesi családotok szabályaiban meghatározott módon megtartjátok.” ( II. János Pál pápa)


Horváth Pál, filozófus
forrás: kepmas.hu/apacak-regen-es-ma?
A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg