Szent Benedek apát
március 21.


Szent Benedek a nyugati szerzetességnek atyja. Ő alapította a 13. századig szinte egyeduralkodó bencés rendet, amely elévülhetetlen érdemeket szerzett a római kultúra megmentésével, a germán népek térítésével, a tudomány, művészet, különösen pedig az istentisztelet (liturgia) ápolásával, s amely ma is a világegyház egyik legnagyobb rendje.


Életének ideje összeesik az itáliai germán megszállások korával. Születése előtt négy-öt évvel döntötte meg Odovaker herul fejedelem a nyugatrómai birodalmat (476). Az ő rövidéletű királyságának azonban véget vetett 490 körül az arián-hitű keleti gótok nagytehetségű uralkodója, Teodorik (+ 526), aki mindenáron igyekezett összeolvasztani a gótokat a rómaiakkal s fönn akarta tartani a római kultúrát. A tőle alapított hatalmas gót birodalom végét (553) Benedek már nem láthatta.

480 táján született a közép-itáliai Nursziában, amelynek népe már régóta ismeretes volt komoly szívósságáról. Az ifjú korán lelkébe szívta ezt a szellemet. Előkelő család sarja volt, s elsőrendű nevelésben részesült. Magasabb tanulmányait a régi birodalom ősi fővárosában, Rómában végezte, amely idegen járom alatt nyögött, de fiai léhán hódoltak szenvedélyeiknek. Benedeknek Nursziai elszántságú, ízig-vérig keresztény lelke mély megdöbbenéssel nézte ezt a világot kísértéseivel együtt. Sokat töprengett, még többet imádkozott s alig 14 éves korában kimondta a döntést: el fogja hagyni a világot. Szeretett dajkáján kívül senki sem tudott erről az elhatározásról, amelyet végeredményben az Úr Krisztus szava érlelt ki benne: „Mindaz, aki elhagyta házát, vagy fivéreit, vagy nővéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy földjeit az én nevemért, százannyit kap, és az örök életet fogja örökölni” (Máté 19,29).

A szabin hegyek közé indult, Tivoli felé, az Anio folyócskának vadregényes völgyébe; Subiaco mellett állapodott meg. A város fölött emelkedő kolostor egyik szerzetese, Románus, föladta neki a remeteöltönyt, nehezen megközelíthető barlangot keresett számára s megígérte, hogy igénytelen élelmezéséről is gondoskodni fog. E szent barlangban (Sagro Speco) töltött aztán három évet. Az imádságnak, az elmélkedésnek, a csendnek, csak a széltől, madárdaltól s az ételszállító kötél csengettyűjétől megszakított csendnek és a világ felé húzó vágyakkal való küzdelemnek megszentelt évei voltak ezek. Később szent megbotránkozással értesült egy remetéről, aki egy barlangban leláncoltatta magát, hogy ne térhessen vissza a világba. A mi barlanglakónk már akkor is tudta, hogy a vasláncnál van erősebb kötelék is: az Úr Jézus iránt való szeretet. Ez a kötelék minden kísértés ellenére sem engedte őt vissza a világba. A harmadik év végén pásztorok akadtak rá s elvitték hírét. Most kezdtek hozzá járni tanácsért; mert a fiatal testben Istenből táplálkozó, bölcsességgel teljes lélek lakozott. De így megint csak összeköttetésbe került a világgal, amely már eddig is annyi küzdelmet jelentett számára. A meg-megújuló viharos kísértésekkel egyszersmindenkorra nursziai keménységgel bánt el. Levetkőzött, a barlang előtti tövisbokorba vetette magát s néhányszor megfordult benne. Testi szenvedélyei erre megjuhászodtak és békét hagytak hűséges lelkének.

A subiacói tartózkodás azonban egy időre megszakadt. Híre ugyanis eljutott a vicovarói szerzetesekhez, akik elöljárójuknak választották. Benedek hosszabb gondolkozás után vállalkozott a tisztségre. A laza szerzetesek közt komoly fegyelmet akart teremteni. Ezek megfeledkezve önmagukról, meg akarták mérgezni. A mérgezett bort tartalmazó kancsó azonban a szentnek keresztvetésére darabokra törött. Erre megint visszatért régi kedvenc helyére.

A második, kb. két évtizedre terjedő subiacói tartózkodás már a nagyobb alkotások ideje. Hiába akart volna csak Istennek és lelkének élni, sok-sok unszolásra kénytelen volt más lelkek irányítását is vállalni. A régi római nagyság haldokolt, s az emberekbe nagyobb készség szállott az evangéliumi tanácsok szerinti életre. Lassan a remeték hatalmas csapata vette őt körül, amely benne tisztelte vezetőjét. Ezek számára építtette egymásután kolostorait. Számuk lassan 12-re emelkedett; mindegyikükben 12-12 szerzetes lakott. Bensőséges szerzetescsaládi élet folyt e szerzetestelepen, amelynek éltető lelke Benedek volt. Legszívesebben a kezdők nevelésével foglalkozott.

Itt csatlakozott hozzá többi közt az a két előkelő ifjú, akiket oly atyailag szeretett: a komoly Maurus, az apát későbbi segédje, s a gyermeteg lelkű Placidus, akinek apja, a subiacói földesúr, gazdagon megajándékozta Szent Benedek fiait (lásd jan. 15).

A Gondviselés azonban azt akarta, hogy az évezredekre szóló nagy intézmény teljesen kiforrott alakban másutt induljon meg. Csaknem 35 esztendőt töltött már el Benedek a szabin hegyek környékén s közel járt már az 50. évhez. Egy pap áskálódása távozásra bírta. Megbízható szerzetesekre hagyta a telep vezetését, dél felé vette útját s a Rómát Nápollyal összekötő országút mentén Montekasszino hegyén állapodott meg. A hegyen akkor még Apolló oltára állott s a környéken pogányok laktak. Szokott elszántságával lerombolta a pogány isten szentélyét s 529-ben megalapította a bencés rend anyaházát. Az itt töltött 14 év intézményének jelmondata (ora et labora = imádkozzál és dolgozzál) szerint a bensőséges lelkiélet és a munka (akkor még főleg kézimunka) ideje volt. Fölépíttette a templomot és a kolostort, benépesítette a szent hegyet: szegények és gazdagok, az új világban helyüket már nem lelő ősi rómaiak és az ősi kultúrára szomjas jövevény barbárok gyülekeztek itt. Megtérítette a környék pogányait, otthonná alakította a vadont s gazdag tapasztalatai alapján megírta nagyszerű, lényegében az egész nyugati szerzetességnek máig alapul szolgáló szabályzatát (Regula).

Élete vége felé már egész Itália látta, hogy aki elhagyta atyját, anyját az Úr Krisztusért, százannyit kapott helyette, s hogy Benedek tényleg az, aminek latin neve Benedictus mondja: „áldott”, aki az Úr nevében jött.

Hogy az Úristen mennyire kegyelte s hogy élete végén a világ mennyire becsülte, elegendő a Totilával való találkozására (542) utalni. A gótoknak ez a vitéz királya is érdeklődött Itália új prófétája iránt, s Nápoly elleni harcában meg akarta látogatni a szent aggastyánt. De próbára akarta tenni királyi ruhába öltöztette testőrkapitányát s ezt küldte föl a kolostorba. A szent azonban már messziről rákiáltott az álkirályra: „Tedd le, fiam, a fényes királyi ruhát, nem illet az meg téged!” Erre maga a király indult el. Egyszer csak meglátja az apátság előtt ülő ősz Benedeket. Krisztus szolgájának, a legyőzött római nemzet fiának fölségesen nyugodt alakja úgy megigézi, hogy ő, Itália ura, a barbár győző, megrémülve borul a földre s csak akkor tud fölegyenesedni, amikor a bencések első apátja fölsegíti. A nyers erő hódolata volt ez a szellemi és erkölcsi felsőbbség előtt; előre jelezte, hogyan hódolnak majd nemsokára a műveletlen germánok Szent Benedek Krisztus-hirdető fiai előtt.

Meghalt 543 március 21-én. Holttestét húga, Szent Skolasztika mellé temették a régi Apollo-szentély helyén álló főoltár elé. Azóta - immár 1400 év óta - Szent Benedek sírja lett ihletője majdnem mindazoknak, akik elhagyják a világot, hogy annál erőteljesebben dolgozzanak a világért s elnyerjék munkájukért a százszoros jutalomnál is nagyobbat: az örök életet.




2017. március 21.
írta: Ibun (katolikus válasz blog)
Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.
forrás: katolikusvalasz.blog.hu/2017/03/21/2017_marcius_21_szent_benedek_apat




NURSIAI SZENT BENEDEK