Szent Iván-éji varázslatok

A június 23-áról 24-ére virradó éjszaka, Szent Iván-éj a gonosz elűzésének ideje. Sok helyen máig fennmaradt a tűzugrás ősi pogány rítusa, Pilisszentivánon éjfélkor boszorkánybábut égetnek.

Eredetét és fennmaradt szokásait tekintve talán az egyik legpogányabb ünnepünk a legkeresztényibb szent, Keresztelő Szent János egyházi napjával fonódik egybe június 24-én.

Ez a nevezetes Szent Iván-nap, a nyári napforduló ünnepe a pogány hitvilág egyik kulcsfontosságú eleme lehetett, és csak nagy nehézséggel sikerült (némi) keresztény tartalommal megtölteni. Ezért aztán jelentősége elmaradt a "sokkal jobban sikerült" ünnepötvözésektől: a modernizálódó Magyarországon például a húsvét és a pünkösd mögött fokozatosan elhalványult a Szent Iván-nap. Pedig az előző kettőhöz hasonlóan ez is összekapcsolódik pogány termékenységi és aratóünnepekkel, és még a június hónapot is sokáig Szent Iván havának nevezték a kalendárium szerint.

Bod Péter református lelkész (1712-1769) a saját korában élő szokásokról ezt írja Szent Iván éjjeléről, vagyis Szent Iván (Keresztelő Szent János) napjának előestéjéről: Ezen a napon ilyen dolgokat szoktak cselekedni:

1. a gyermekek szemetet, csontot egybeszednek, hogy azt megégessék és füstöt csináljanak, melynek azt az okát tartják, hogy a tájba a pogányok körül tüzet szoktanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott, minthogy ez Szent János napja tájban szokott lenni, a keresztények - a tudatlanság is segítvén - a tájban tüzeket tettek, azokat általszökdösték és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el.

2. Égő üszköket szoktak kezekben hordozni és azokkal a határokat kerülni, azt gondolván, hogy így áldatik meg az ő földeiknek termése.

3. Némely helyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott és minden dolgok változnak.

Láthatjuk, hogy a tűzugrás szokását írja le Bod Péter, az egyik legősibb termékenységi rítust, amelyről, pontosabban Szent Iván tüzéről Bálint Sándor, a vallási néprajz legkiválóbb magyarországi képviselője egy pár évtizede így írt: „Virágos Szent János napján a Zobor vidéki Kolon (Kolicany) magyar népe, fiatalsága úrnapi párlós füvekkel vegyített szalma-rakásokat gyújtott meg, miközben daloltak, táncoltak. A fellobogó lángokat pedig egyenként valamennyien átugrálták. A tűzre vetett illatos füvekkel a gonoszt vélték elűzni, hogy a vetésben kárt ne tegyen, a kutakat, forrásokat meg ne rontsa.” Bálint szerint „abból, hogy a leányok miképpen ugrották át Szent Iván tüzét, jósolni szoktak a férjhez menésre.”

Mindebből látható, hogy e szokásoknak csak igen felületesen volt közük a kereszténységhez. Illatos füvek tűzbe dobálása, a tűz átugrálása, az ugrálásból való jóslás nagyon távol áll a katolikus egyház tanításaitól, így nem meglepő, ha forrásaink több évszázadon át jegyezték fel, hogy miként próbálta az egyház korlátozni a tűzgyújtást vagy legalább a vígasságok idejét lerövidíteni, nehogy túlzottan az éjjelbe nyúljanak a „Szent Iván-éji” mulatságok. Mindez nem sikerült túl jól, hiszen Pilisszentivánon, a község honlapja szerint még mindig megmaradt a „Szent Iván-napi mágiákból a boszorkány alakja”: az éjféli máglyán egy boszorkánybábut is elégetnek.

A tűzkultusszal mindig is nagyon vigyázott a keresztény egyház. Már az Ószövetség is bálványozásnak minősítette a tűzgyújtást. Aztán az ókeresztények gondolatvilágában az ördögi Lucifer neve is összefüggött a „fényhozóval”. Sokan ezért a Prométheusz-mítosszal rokonítják e „bukott angyal” alakját, mintha az is a tüzet hozta volna el az emberiségnek, titkos tudást közvetítve. (Az ehhez kapcsolódó tanokat az az Origenész terjesztette a leginkább, akinek tanításait pár hete találták meg először teljes formájában Münchenben, így talán hamarosan többet is megtudhatunk a gondolatkör kialakulásáról.)

De a kígyókat elriasztó tűz — ami a pusztai népeknél egyszerűen mindennapi létszükséglet lehetett egykor — később összekeveredhetett a keresztény kultúrkörben a sátáni, ördögi kígyó (mint a gonosz jelképe) elűzésével is. A tűz ugyanis a pogányság és a kereszténység értelmezésében is összefügg a megtisztulással. A pogányság idejében viszont a megtisztulás a termékenység egyik előfeltétele volt. A jó gabonaterméstől a nők termékenységéig sok mindenre kihatott ez a szemlélet. A tűz tisztító és gyógyító ereje a néphitben sokáig élt, immár „keresztény köntösbe csomagolva”. A nyári napforduló a fényt, életet és meleget adó nap „győzelme”, a leghosszabb nap diadala és a tűz összekapcsolása miatt volt jelentős.

Északon ma is élő hagyomány

Északon, Skandináviában, Finnországban, a Baltikumban, ahol az időjárási viszonyok miatt a nyár kezdetéhez is erősebben kapcsolódik június 24., sokkal élőbbek a Szent Iván-éji kultuszok. Lettországban ünnepnapnak számít - a Jani elnevezés eredetét, Szent Jánosból fakadó nevét aligha kell magyaráznunk. Finnországban június harmadik péntekjére esik az ünnep előestéje: Juhannusaatto (szó szerinti fordításban János-előeste). Hivatalos ünnepnap Finnországban maga a János-nap (Juhannus), akárcsak Svédországban (Johandag vagy Midsommardag).

A János-nap sem véletlen: Keresztelő Szent Jánost ünnepelték egykor Európa-szerte június 24-én, és ezt még az északi protestáns államok (ahol a szentek ünneplése vallási okokból tűnt el) is megtartották. Nyilván azért, mert az időpont kedvező a szabadtéri ünnepségekre, az esti tűzijátékokra, a máglyák rakására. Svédül még a Midsommardag elnevezés is feltűnik, ez Shakespeare darabjának eredeti címére is hasonlít: Midsummer Night's Dream, tehát nyárközepi álom lenne a szó szerinti magyar fordítása a Szentivánéji álom-nak. A Shakespeare-mű is az ünnep pogány eredetére világít rá, a különböző bűbájokból, boszorkányságokból készített szinte már paródiát az angol drámaíró.

Keresztelő Szent János ugrált az örömtől

Magyarországon alighanem bizánci hatásra Szent Ivánként rögzült ez az ünnepnap. A Jánosnak a délszláv nyelvekben az Iván és a Jován név is megfelel. A bizánci hatást valószínűleg szláv papok közvetítették hozzánk, ezért Iván-nap lett június 24-éből. Vannak azonban olyan magyarlakta régiók, például a már említett legészakibb kárpát-medencei magyar nyelvi sziget, a szlovákiai Zoborvidék, ahol Virágos Szent Jánost ünnepelték ekkor.

Keresztelő Szent Jánost nem könnyen csempészték be az egyházi ünnepek sorába: a kissé kacifántos történet szerint Szűz Mária Erzsébetnél való látogatása alkalmával az Üdvözítő közelsége miatt János is megszenteltetett anyja méhében - írja Bálint Sándor magyarázatként. „Alighogy Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, fölujjongott méhében a magzat, és Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek. Ezt a magyarországi Felsőszentiván népe úgy magyarázta, hogy a látogatás alkalmával Keresztelő Szent János édesanyja méhében ugrált az örömtől. Ezért kell a tüzet átugrani (tehát nem pogány szokások továbbélése miatt...), mégpedig háromszor, hogy Szent Iván közbenjárására a Szentháromság annál nagyobb kegyelmet adjon.”

Magyarországon több hagyomány is kapcsolódik Szent Iván tüzéhez. Így a mátkálás, komázás Baranya, Tolna és Somogy területén a féktelenebb formákban Szent Iván tüzével ötvöződött. Husztót faluban a lányokat legények vitték át a Szent János tüzén, miközben mondták: „Mátka, mátka, mátkázunk. Még élünk, még halunk, mindég mátkák maradunk.” Kezükben volt a mátkafa is: hosszabb botra tűzött cseresznyeág. Vázsnok hagyománya szerint a tűzugrás közben ezt mondogatták: „Mátka, mátka, mátkázzunk, még élünk, még halunk, mindég mátkák maradunk. Egymás apját, egymás anyját meg ne szidogassuk.” Lányok lánnyal, legények legénnyel mátkáztak. Ez úgy történt Bálint Sándor szerint, hogy kiálltak az utcára, „ha találtak, megcsókolták egymást. Ezentúl a legények komának, a lányok mátkának tisztelték egymást.”

A hazai német polgárság Pozsony városában is megülte Szent János ünnepét — Bálint szerint. „Sunabentfeuer”, azaz nyáresti tűz volt a tűz gyújtásával és átugrálásával kapcsolatos hagyomány neve. A városháza előtti térre gyűlt össze a város vezetősége és a szegényebb nép is. Diákok énekeltek, síposok és trombitások zenéltek, a nép pedig táncolt. Tűzijátékot is rendeztek.

Szent Iván napja azonban bizonyosan összefügg más hagyományokkal, ősi halottkultuszokkal is. Bálint Sándor írja szintén, hogy „Szent Iván a korán elhalt gyerekek mennyei pártfogója is. Általános hagyomány szerint benne bizakodnak azok a szomorú édesanyák, akiknek magzata kereszteletlenül halt meg, hiszen neki választottságánál fogva hatalma van ezeknek a másvilági sorsán is könnyíteni.” Ezért rézpénzt vetettek a túlvilágról síró gyermekek hangocskája felé például a szegediek, és ezt mondták: „Én tégöd mögkörösztöllek Körösztölő Szent János nevibe!” Ilyenkor aztán a gyermek megnyugszik és üdvözül. Hasonló halottkultusz megnyilvánulása az, amikor almát szórnak Szent Iván tüzébe, vagy az anyák Szent Iván napjáig lemondanak a gyümölcsevésről.





2016. június 23.
origo.hu
forrás: telportal.hu/cikkek/szent-iv%C3%A1n-%C3%A9ji-var%C3%A1zslatok