Hogyan tudunk méltó módon áldozni?

Talán többen is elgondolkodtunk már azon, különösen a tavaszi nyilvános misék szüneteltetés következtében, hogy mennyire nem magától értetődő a szentáldozás lehetősége, és sokkal inkább meg kellene becsülnünk, mint eddig. De hogyan lehetne Őt úgy magunkhoz venni, hogy az méltó legyen Hozzá? Hogyan lehet úgy áldozni, hogy meglegyen a szépsége?

Kép
Mindannyian, akik voltunk már elsőáldozók, tudjuk, hogy fontos, hogy mind testben, mind lélekben megfelelő állapotban legyünk a szentáldozáshoz. Tisztában vagyunk azzal, hogy tartsuk meg a minimum egy órás szentségi böjtöt előtte, öltözzünk úgy, hogy a ruházatunkkal is kifejezzük az Úrnak a tiszteletünket, és ami a legfontosabb, lelkileg is készüljünk rá, tartsunk bűnbánatot és súlyos bűn esetén végezzük el előtte a szentgyónást! De vajon ahhoz, hogy igazán méltó legyen az Úrral való egyesülésünk, elegendő csupán az, hogy megtartjuk a testi és lelki előkészületet, illetve nem nyomja semmilyen súlyos bűn a lelkünket?

A tavaszi miseböjt legnagyobb tanulsága számomra az volt, hogy rádöbbentem, hogy korábban mennyire felszínesen vettem magamhoz a Szentostyát, és a benne rejlő Jézust. Hiába készültem fel rá testileg és lelkileg, valahogy többször előfordult, hogy a figyelmem nem volt ott, máshol járt az eszem, automatikusan beálltam az áldozók sorába. Természetesen, emberi értelmünkkel sosem fogjuk tudni igazán felfogni a szentáldozás titkát, valószínű, ha megértenénk, hogy mi történik azokban a pillanatokban, amikor Ő beköltözik a szívünkbe, belehalnánk, mert nem tudnánk elviselni az Ő tökéletességét a mi tökéletlenségeinkhez képest.
Azonban Isten tisztában van a kicsinységünkkel, és oly alázatos, hogy számunkra befogadható módon rejtőzködik az Eucharisztiában, mert annyira vágyakozik arra, hogy velünk egyesüljön.
De ha Ő ezt ennyire szeretné, akkor nem az lenne a megfelelő hozzáállás, hogy mi is mindent megtegyünk a gyümölcsöző szentáldozás érdekében?

Beleestem abba a hibába, hogy úgy kezdtem el gondolkodni, hogy ami szép, az tökéletes. Tehát ahhoz, hogy méltó módon vegyem Őt magamhoz, tökéletes lelkiállapotban kell lennem. De nyilvánvalóan ilyen nem létezik, mert egyrészt teljesen bűntelenek sosem tudunk lenni – még akkor sem, ha rögtön a gyónás után áldozunk, mert ez esetben is jöhet egy kizökkentő gondolat –, valami kisebb-nagyobb foltocska mindig ott van a lelkünkön, és pont ezért képezi a részét a bűnbánattartás a szentmisének, hogy ezeket a botlásainkat letegyük.

Másrészt, ha nem lelkiismereti, hanem érzelmi oldalról közelítem meg a dolgot, ritka az olyan pillanat, amikor igazán felszabadultan, mennyei boldogsággal, szinte „rózsaszín ködben” vehetjük magunkhoz az Urat. Ha ez megtörténik, az egy gyönyörű kegyelmi ajándék, de sokkal gyakoribb az, hogy nehezen tudunk elvonatkoztatni az aktuális feladatainktól, problémáinktól, kétségeinktől, aggodalmainktól, akármennyire is szeretnénk őket a templomajtón kívül hagyni.

Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” – Máté 11,28

Isten nem vágyik tökéletességre. Isten ránk vágyik. Rád, rám, mindenkire. Nem arra, hogy minden gondolatot kiszorítsunk a fejünkből, és rágörcsöljünk, hogy ez igazán méltó áldozás legyen… majd pedig, ha éppen nem úgy sikerül elmélyedni, ahogy szerettünk volna, akkor az önváddal legyünk elfoglalva, miközben megfeledkezünk a lényegről… hogy Ő ezekben a percekben lépte át a szívünk ajtaját és szeretne velünk lenni. Ő azt szeretné, ha Rá figyelnénk, és átadnánk magunkat úgy, ahogy vagyunk. Minden bűnünkkel, bajunkkal, terhünkkel, félelmünkkel. Csak Te és Ő. Kettesben, az egész világot kizárva. Még ha szól is az orgona, járkálnak a hívek, azok a percek igazán rólunk szólnak.

Rájöttem, hogy az a legszebb és legméltóbb áldozás, amikor igazán beletesszük a szívünket, amikor igazán odaadjuk Istennek a lelkünket, nem akarjuk takargatni magunkat és a nehézségeinket, hanem Neki ajándékozzuk magunkat, mindenestül. A barátaink, szeretteink előtt is felvállaljuk, amikor nem csattanunk ki az örömtől, felvállaljuk magunkat úgy, ahogy vagyunk; akkor miért is ne tehetnénk ezt meg Istennel, aki mindennél jobban ismer minket, és aki mindenünkkel sokkal inkább tisztában van, mint gondolnánk? Merjünk őszinték, nyitottak lenni előtte, engedjük, hogy gyógyítsa a sebeinket, átjárja a lelkünket és erőt adjon a teendőinkhez! Minél inkább feltárjuk a lelkünket előtte, annál inkább át tud járni Isten kegyelme!

És azt hiszem, megértettem… fontos a törekvés, hogy testileg és lelkileg is méltó módon fogadjuk be az Urat, de a legszebb és legméltóbb szentáldozás kulcsa az, hogy igazán átadjuk önmagunkat Neki!
Ne arra fókuszáljunk, hogy milyen az aktuális lelkiállapotunk, hanem arra, hogy Ki jön el hozzánk és Ki költözik be a szívünk hajlékába.




Blog, Nagy Barbara
fotó: Sidney De Almeidan
forrás: 777blog.hu/2020/10/09/hogyan-tudunk-melto-modon-aldozni/