Mindenszentek

Bevezetés

Mindenszentek ünnepével arra figyelmeztet bennünket az Egyház, hogy nemcsak azok a szentek, akiket az egyház oltárra emelt. A közismert szenteknél jóval nagyobb az ismeretlen, szentté nem avatott szentek száma. János apostol megszámlálhatatlannak nevezi seregüket.

Ma őket, Jézus barátait és testvéreinket ünnepeljük, és a Kezdő ének szavaival: Örvendezzünk mind-nyájan az Úrban, Mindenszenteket ünnepelve, akiknek ünnepén ujjonganak az angyalok, és magasztalják Isten Fiát. Hogy valóban ujjongva ünnepelhessünk, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié Litánia

Jézus Krisztus, Bocsásd meg, hogy oly ritkán tekintünk égbe jutott testvéreinkre, és oly ritkán kérjük égi segítségüket. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, Add, egyre buzgóbban tiszteljük őket, hanem hozzájuk hasonlóan mi is kövessük példájukat. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, Add, hogy kitartóan imádkozzunk azon véreink szentté avatásáért, akik az erények magasztos példáját adták a keresztény világnak. Uram, Irgalmazz!

Evangélium után

A mai ünnepen, minden szentnek, szentté avatottnak és szentté nem avatottnak ünnepén azokra emlékezünk, akik a végső állhatatosság kegyelméből szentként léphettek át a halál kapuján. Győzelmes testvéreinket köszöntjük és közbenjárásukat kérjük. A börtönökben, és kényszermunkatáborokban vértanúhalált szenvedettekre is, én személy szerint a Finn Karéliában vértanúhalált halt Pelbárt atyára, akinek része volt abban, hogy ferences lettem. De a többiekre is, az agyonkínzottakra, s a vérontás nélküliekre is, a börtönviselt hitvallókra. De az üldözés idejében börtönt nem viselt, de Krisztushoz hű hívőkre, felmenőinkre is, akiknek köszönhetjük, hogy Krisztust megvalló hívőkként itt vagyunk e templomban és éljük hitvalló keresztény életünket.

Ez az ünnep irányítja figyelmünket, rájuk, a mennyben élő szeretteinkre, és sulykolja belénk, hogy a velük való találkozásnak, a hitvalló keresztény, „szent” életünk mellett, elengedhetetlen feltétele, a földi létből való távozásunk, a halálunk.

Amikor tanítványaimmal tanulmányi kirándulásunk alkalmával, először sétáltunk el Nagycenken a község temetőjébe, ahol a legnagyobb magyarnak, Széchenyi Istvánnak nyugosznak hamvai, és mentünk lefelé a kápolna alatti sírboltba, kitörölhetetlenül vésődtek lelkembe az ott olvasható eme szavak:

Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi: por és hamu.”

Kemény, kíméletlen figyelmeztetés minden ember számára. Voltunk, mint ti.

Mi is megízleltük az élet édes mézét és ittunk a keserűség poharából. Mi is voltunk fiatalok, amikor a színes álmok, tarka remények ruhájába öltözött a szívünk.

Valamikor mi is boldogan hajoltunk az élet bölcsője fölé és nem gondoltunk a szemfödőre. Valamikor mi is ölelésre tártuk karunkat és szeretettel ajándékoztuk meg szeretteinket. Valamikor mi is az erő, a szépség diadalútját jártuk. Ám egyszer hívatlanul és váratlanul mellénk lépett a betegség, és fülünkbe súgott valamit. Félelmetes üzenetére megremegtünk és szerettünk volna elmenekülni, de nem lehetett. Megfogta kezünket, aztán kihozott a temetőbe, ahol porrá őrli a halál életünket.

Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi.

Íme, így hangzik a holtak, a temetők üzenete. Nem lennénk méltók a keresztény névre, ha a temetőket járva csak a halál üzenetét hallgatnánk meg.

A sírok kereszterdejében nem-csak a virágok, gyertyalángok, aranyos sírkövek vigasztalják gyászoló szívünket. Úgy tűnik nekem, hogy a halottak napján, a virágoskertté varázsolt temetőkbe belekiált Urunk Jézus Krisztus e szavakkal: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki bennem hisz, ha meghalt is, élni fog!”

A temetőkben egyre több helyen láthatjuk a sírhalmokat felváltó, s lehangoló látványt nyújtó betonkalitkákat, amelyekben az elhamvasztott halottak urnáit őrzik. Némelyik mellett ott láthatjuk a kedves halott fényképét is.

Megdöbbentő látvány: valamikor életerős férfi és asszony fényképe mellett a néhány marék hamu.

Miközben ezt nézegeti a hívő ember, eszébe jut valami. Szent hitünk tanítása, amely szerint a kereszténynek nemcsak múltja van, nemcsak jelene, hanem jövője is! A por és hamu mellé odaképzelhetjük azt az embert is, akit majd Krisztus képére újjáteremt az Isten.

Igaz, a halál kegyetlenül széttép minden illúziót. Kiszakít az élők sorából, visszadob az anyag, az atomok világába. Aki halott, az már nem tartozik senkihez, azt már csak lelkileg, s a szeretetszálai kötik szeretteihez.

És senki máshoz nem tartozik már? Vagy talán mégis? Ha igen, akkor kihez? Szent hitünk szerint a Krisztusban elhunytak mégsem árvák! Aki meghalt, az Istenhez tartozik. Egy szeretett vagy egy megtagadott Istenhez. Biblikus szavak szerint: Hiszen Jézus azért halt meg és azért támadt föl, hogy mind a holtaknak, mind az élőknek ura legyen. A Rómaiakhoz írott levél szerint: „Akár élünk, akár halunk, egyaránt az Úréi vagyunk.” Aki Krisztushoz kötötte sorsát földi életében, az halála után is hozzá tartozik.

És ez a mi vigasztalódásunk. A szent-páli sorok szerint: „Ha földi sátrunk összeomlik, örök otthont kapunk a mennyben”

Vigasztalásunkra idézem a sokszor idézett krisztusi szavakat: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek. Atyám házában sok lakóhely van. Ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.

Nem nyugtalankodunk hát. Eljön ugyanis értünk is Urunk Jézus Krisztus, és magával visz bennünket, hogy Vele, szeretteinkkel, és minden szenttel együtt lehessünk örök otthonunkban, a mennyben.

     Ámen



2015. október 30.
Félix atya: Mindenszentek
forrás: felixatya.hu/2015/10/mindenszentek.html?spref=fb