Hiszek egy Istenben...

A hit időnkénti lefordítása, újra átgondolása feltétlenül szükséges, mert hitünk valóban akkor él, ha lefordítjuk az életre…

A Hitvallás hitünk egyik legdrágább szövege. Nincs is sodróbb élmény, mint amikor egész lélekkel mindenki a saját maga életéből mondja: „Hiszek egy Istenben”. A szűzanya Istenbe vetett hite, Istennel való kapcsolata Isten iránti szeretetre lobbantja szívünket, életünket. A szűzanyával egészen másként imádkozzuk: „Hiszek egy Istenben…”

Szent Bernát szerint: „Neved, Mária, oly édes és oly kedves, hogy az ember nem képes kiejteni anélkül, hogy szeretetre ne gyulladjon irántad és Isten iránt, aki azt neked adta!” Ha Mária nevének etimológiáját vizsgáljuk, akkor van egy ilyen jelentése is: Istentől szeretett. Vagy a „kegyelemmel teljes” annyi, mint Isten szeretetében, kedvelésében teljes. Istentől nagyon szeretett. És e pontban a jelenleg elérhető legmélyebb nyelvészeti kutatás és a szív találkoznak. Mert valóban az egyedülálló isteni szeretet volt forrása és oka Mária létezésének, küldetésének, kegyelemmel elárasztásának és kiváltságainak, szóval neki magának.

Nem volt idő, mikor Isten nem szerette volna Máriát, vagy Mária nem szerette volna Istent. Mária létezésében és lényegében eggyé forrás az isteni szeretettel. Máriát különleges szeretet fűzte Istenhez. Szűzi élete által egész életén át Istennek adhatta szeretetét. A legcsodálatosabb, hogy a természetes anyai szeretet is természetfelettivé vált.

Az istenszeretetnek és a természetes vonzalomnak ez az egymásba folyó sodrása feltárja előttünk Mária igazi belső életét: oly természetes, hogy benne mindent háttérbe szorít az Isten felé törekvő szeretet. Mária szíve nemcsak önmagában él, hanem Istenben, Isten szeretetében. Aki így él, erre törekszik, az egészen másként mondja: „Hiszek egy Istenben…”

„Minden dolog körülöttünk az Isten szeretetének emlékkönyve, csak legyen értelmünk azt olvasni.” (Spurgeon)

„Hiszek egy Istenben… »Mindenki hisz valamiben«. Ez az általánosságokban mozgó, semmitmondó tény elgondolkodtató. Hogyan lehet végső soron, azaz mint végső princípiumban hinni és bízni valamiben? A valami a személytelen világot jelenti – az anyagot és annak törvényeit. Merjük-e ráhagyatkozni erre teljes énünket?

Személy csak másik személyre építhet személyes életet. S végső soron hinni is csak egy személyes Istenben lehet; személytelen létezőben hinni, mint amilyen a sors, a majd-valahogy-lesz, a világenergia és az ezekhez hasonlók, fatalizmus. Esztelen az, aki személyes életét személytelen erőkre bízza. Bálványimádó, aki végül maga is hasonlóvá válik bálványaihoz: géppé lesz, élő halottá, szuperlény helyett szánalmas torzóvá.

Másrészt ebből az üres mondásból: »Mindenki hisz valamiben«, azért előragyog egy vitathatatlan tény: mindenki bízik abban, hogy egykor minden rendbe jön, minden egészen jó lesz. Ez az ősbizalom minden emberben benne van, ez éltet és mozgat mindenkit.

Aki hisz, éspedig nem valamiben, hanem a személyes, élő Istenben, az a leghelyesebben áll hozzá a létezés egészéhez.

Az ateizmust nem lehet az élő, személyes Istenbe vetett hit mellé mint intelligens alternatívát odaállítani, sem azt a fajta hitet, amely valamiben hisz. Az ateista és a valamiben hívő emberségében, személyében ugyanolyan értékes, mint az Istenben hívő, mert élete még nincs lezárva – ahogy a hívőé sincs –, s erkölcsi cselekvése sem okvetlenül rosszabb a hívőénél, de maga a tény, hogy valaki egyáltalán nem hisz vagy valamiben hisz, nem tehető értékben a mellé a felfogás mellé, amely egy személyes, élő Istenben hisz. Mert aki semmiben sem hisz, az a benne lévő ősbizalom ellen döntött.

Lélekben öngyilkos – legfeljebb az öngyilkosság helyett a felületes megoldást választja: úgy tesz, mintha a »végső kérdés« nem is léteznék. Ez viszont gyalázatos önbecsapás, hiszen a »végső kérdés« létezik! Aki pedig valamiben hisz, például a tudományokban, vagyis az ősbizalom által sugallt végső, pozitív bizakodását a tudományokba veti, az saját értelmének mondott ellent, mert a tudományokat művelő értelem elismeri, hogy az ősbizalomnak ő nem tud alapot szolgáltatni.

Hinni az egy, élő, személyes, örökkévaló Istenben, aki a mindenséget teremtette – a legemberibb, legintelligensebb és legegészségesebb döntés.

A hit döntés amellett, hogy azért van értelme a létezésnek, mert az Istentől jön. Szabad döntés, mégis szükségszerű, hisz a végső igazsággal szemben csak egyetlen helyes álláspont létezik: ha elfogadjuk.

Az I. vatikáni zsinat a Római levél alapján dogmaként hirdeti, hogy az emberi értelem minden külön kegyelmi segítség nélkül is képes felismerni Isten létezését.

A mai ateistának egyébként sem Isten létezésével van baja, hanem az kínozza, milyen is ez az Isten.”



Barsi Balázs ofm Hitünk foglalata című könyve alapján
Hajlák Attila (Mária iskolájában 104/1.)
forrás: vasarnap.katolikhos.ro/1896-utjelzo/3584-hiszek-egy-istenben