A fiatalok a régi rítust akarják

Fiatal katolikusok úgy érzik, megfosztották őket az örökségüktől. Vajon milyen irányba mennek tovább?


Az alábbiakban a katolikus újságíró Matthew Schmitz írását közöljük, amely a Catholic Herald magazin 2017. szeptember 1-jei számában jelent meg, a lapszám címlapsztorijaként.

Schmitz ezt a kommentárját ahhoz az (erősen vitatható) hírhez fűzte, ami szerint Ferenc pápa nemrég „a liturgikus reformok visszafordíthatat-lanságáról” beszélt. Az eredetileg angol nyelvű írás teljes terjedelmében a Catholic Herald oldalán olvasható.

Nem a kor határozza meg, hogy valaki az előírásokat vagy a szabadságot, a szertartásosságot vagy a lazaságot részesíti előnyben. És mégis, a katolikus világ nagy részében fiatal tradicionalisták versengenek idős progresszívokkal. Roppant ironikus, hogy fiatalok, akik nagyrabecsülik a hagyományokat, olyan idősekkel néznek szembe, akik a naprakészet hajszolják; hogy progresszívok félnek a jövőbeli összecsapástól a tradicionalistákkal, akik meg ki nem állhatják a közvetlen elődeiket.

Bárkinek, aki kételkedik a konfliktus valódiságában, egy kolostort vagy egy zárdát kellene meglátogatnia: a fiatal szerzetesek szinte kivétel nélkül sokkal hagyománykövetőbbek az elődeiknél. Franciaországban húsz éven belül a papok többsége kizárólag a hagyományos latin szentmisét ünnepli majd. Az ember akárhova néz, a fiatalok a régi rítust akarják.

Kevesen szóltak olyan sokatmondóan az egyházban zajló változásokról, mint René Dinklo atya, a holland dominikánusok tartományfőnöke, aki a rendjének egyetlen „X generációhoz” tartozó tagja. Dinklo atya legkorábbi emlékei közt olyan gyóntatószékek vannak, amelyeket a fiatal kórus dobjainak hangja tölt be. Mire az 1990-es években a rendhez csatlakozott, a holland dominikánusok már elhagyták a hagyományos imáikat, és arra a meggyőződésre jutottak, hogy a rendjüket hamarosan úgyis laikus társasággá alakítják. Jó oka volt tehát azt hinni, hogy ő lesz az utolsó pap egy olyan tartományban, ami 500 éven át működött.

És egyszercsak a tartományban hivatások kezdtek születni. A fiatal holland dominikánusok alig várták, hogy visszaállítsák azt az élet- és imaformát, amit az elődeik leépítettek. „Messzireható változások küszöbén állunk” - mondta Dinklo atya az elmúlt évben. „Ebben a helyzetben generációk közötti feszültségek merülhetnek fel.” A fiatal férfiak a szerzetesi habitust akarják hordani, és „újra fel akarnak fedezni több olyan vallási szokást, szertartást, ének- és imaformát a hagyományból, amitől az idősebb generáció megszabadult.” Azért, hogy elkerüljék a nemzedékek közötti konfliktust, ezek a fiatal férfiak új rendházat hoztak létre.

Egy 2010-ben készített írásában a szintén dominikánus Augustine DiNoia érsek beszámolt az ezekkel a fiatal tradicionalistákkal kapcsolatos tapasztalatairól. „Az az érzésem, hogy ezeket a huszas-harmincas éveikben járókat a tapasztalataik radikalizálták ... úgy, ahogyan minket nem sikerült.” „Isten tudja miféle személyes és közösségi tapasztalatok” után megismerték „az erkölcsi káoszt, mind a személyest, mind a közösségit, és ők nem kérnek belőle”. A hivatásukat a menekülés szűk ösvénye vezérli. „Olyan, mintha egy sötét szakadék széléig jutottak volna - és visszafordultak.”

DiNoia nemzedéke egyesíteni szerette volna az Egyházat és a világot, a fiatal papok azonban úgy hiszik, ez a kettő végső soron egymással szemben áll. „Nehéz lehet számunkra felfogni, de ezek a fiatalok nem osztják azt a kulturális optimizmust, amit mi a zsinat utáni időszakban magunkévá tettünk.” Ők „az Egyház saját belső elvilágiasodásáról” panaszkodnak, és különösen „a liturgiával szembeni kiábrándultságról”. Ez magyarázza meg a lelkesedésüket az 1962-es miserítus iránt.

DiNoia aggódik e nemzedék papjai miatt. Bár sok szó esik a jövővel szembeni nyitottságról, mint mondja, „nem vagyok benne biztos, hogy teljesen készen állunk arra az egyfelől a minket körülvevő kultúra radikális elutasítására, másfelől a dominikánus-katolikus alternatív életforma iránti radikális elkötelezettségre, amelyeket ezek a fiatal férfiak képviselnek.”

A fiatal katolikusok közül sokan úgy érzik, megfosztották őket attól az örökségtől, ami jogosan az övék. Olyat kell újból darabonként összerakniuk, amit sértetlenül kellett volna megkapniuk. Egy angol professzor nemrég számolt be nekem arról a próbálkozásáról, hogy a Dictionnaire de théologie catholique egy példányát beszerezze. Ez a könyv megkérdőjelezhetetlen tekintélyből szinte önkéntes tiltás alá került a zsinat ideje alatt. A professzor felvette a kapcsolatot egy olyan belga személlyel, aki a kiürülő rendházak könyvtárának elszállításával foglalkozott. Ez a személy egy olyan ferences közösséget talált, amelyik hajlandónak mutatkozott eladni a készletét. Az utolsó pillanatban azonban a történet más fordulatot vett. A szerzetesek inkább úgy döntöttek, elégetik a könyveiket, "hogy megakadályozzák, hogy azok a tradicionalisták kezébe kerüljenek"

Kik ezek a félelmetes fiatal tradicionalisták? Térj be New York egyik csendes kápolnájába, és megtalálod rá a választ. Minden egyes szombat reggelen fiatal miserésztvevők titokban találkoznak ott. Nemek szerint el vannak választva: a nők bal-, a férfiak jobboldalon. Farmerban és Birkenstockban, esetenként orrpiercinggel, a belváros útszéli lézengőinek hinnéd őket. Ők azonban céllal érkeztek ide. Amikor a csengő megszólal, mindannyian felállnak. Egy kapucnis pap közelít az oltár felé, és a szentmisét latinul kezdi el. A szentáldozás alatt a puszta földre térdelnek le, oda, ahol az áldoztatórácsnak kellene lennie.

Egy olyan városban, ahol a visszafogottságot kigúnyolják, az erkölcstelenséget pedig ünneplik, a hódolatnak ez a légköre megdöbbentő. Ezek a szentmisék egy éve kezdődtek, amikor az ifjú pap végülis beadta a derekát a fiatalok kérésének. Hagyományos misét szerettek volna, ő pedig tartott az idősebb paptársaitól, akik ezt ki nem állhatják. Ez a titkos gyűlés volt a kompromisszum. Miközben a hír csak szájról szájra terjedt a diákság és a fiatal munkavállalók között, a közösség lassacskán megnövekedett.

A záróevangélium után a szentmise résztvevői kávéivással fejezik be a szentségi böjtjüket. Megkérdezem egyikőjüket, hogyan kezdett el ide járni. „24 éve járok szentmisére” - mondja. „Továbbra is járok mindkét miseformára, de amikor először a latin misére jöttem, azt sokkal hódolatteljesebbnek éreztem. Mintha kiemeltek volna ebből a világból.” A stílusa lefegyverző, az öltözete jelenkori és semmit sem sejtető. Ahogy a beszélgetésünk arra terelődik, hogy IX. Piusz pápának igaza volt a Mortara ügyben, be kell látnom, hogy ő az a személy, akit az imázsra oly sokat adó katolikusok az Egyház jövőjeként mutatnának fel - ha nem vonzódna ennyire az Egyház múltjához.



2017. szeptember 2.
forrás: katolikusvalasz.blog.hu/2017/09/01/





-

Sarah bíboros határozottan kiáll a régi miserítushoz vonzódó fiatalok mellett

XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum motu proprioja kiadásának 10 éves évfordulóját a napokban Rómában ünneplő hallgatósága előtt Robert Sarah bíboros védelmébe vette azokat a fiatal katolikusokat, akiket gyakran becsmérelnek az Egyházon belül (még maga Ferenc pápa is), amiért a hagyományos, régi rítusú szentmiséhez vonzódnak.

Terjedelmes, közel egy órás beszédében az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa több témát is érintett a szentmisével kapcsolatban. Beszélt Isten elsőségéről a szent liturgiában, a csend és áhitat szükségességéről, valamint a szentmisén való hiteles részvétel mibenlétéről. A bíboros előadásának teljes leirata angol nyelven a New Liturgical Movement oldalán olvasható.

Sarah bíboros a beszéde végéhez közeledve fogalmazta meg gondolatait a régi rítushoz vonzódó fiatalokról. Ahogy fogalmazott:
XVI. Benedek pápa levele a püspökökhöz, amelyet a Summorum Pontificumhoz mellékelt, még egy jelenségre hívta fel a figyelmet: „Fiatalok is felfedezték ezt a liturgikus formát” - írta. „Megérezték a vonzását, és benne a Legszentebb Eucharisztia misztériumával való találkozás egy olyan formáját találták meg, amely különösen megfelel a számukra.”

Ez egyre inkább igaz, szerte a világban. Olyan jelenség ez, amit néhányan a saját nemzedékemből nagyon nehezen értenek meg. És mégis, ismerem és személyesen tanúsítom ezeknek a fiatal férfiaknak és nőknek, papoknak és világiaknak az őszinteségét és odaadását. Örvendezek azon számos jó papi és szerzetesi hivatás felett, amelyek az usus antiquior-t [régi rítust] ünneplő közösségekből kerülnek ki.
Ferenc pápa vádjaira is rímelve a bíboros így folytatta:
Azoknak, akiknek kétségei vannak efelől, azt mondanám: látogassák meg ezeket a közösségeket és ismerjék meg őket, különösen a fiataljaikat. Nyissák meg a szívüket és elméjüket e fiatal testvéreink és nővéreink hitére, és arra a jóra, amit tesznek. Ők sem nem nosztalgikusak, sem nem elkeseredettek, és nem terhelik őket az elmúlt évtizedek egyházi küzdelmei sem; tele vannak annak örömével, hogy Krisztus életét élhetik a modern világ kihívásai közepette.
Sarah bíboros, tanácsképpen, az Apostolok Cseledeteiből idézett:
Mindazokat, akik még mindig nehéznek találják elfogadni ezt a valóságot, emlékeztetni szeretném Gamáliel tanácsára, aki „törvénytudó volt, és az egész nép előtt tiszteletben állt”, amit a főpapok tanácsának adott, amikor ők az apostolokat üldözték: „ne zaklassátok ezeket az embereket, hanem engedjétek őket szabadon. Ha ugyanis ez a törekvés vagy ez a mozgalom emberektől származik, fölbomlik, de ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, különben úgy tűnnék föl, mintha Isten ellen tusakodnátok.” (ApCsel 5,38-39)
A témában végül a prefektus bíboros a pap- és püspöktestvéreihez szólt:
Egy kérést szeretnék hozzátenni a lelkipásztorok, és különösen a püspöktestvéreim felé: ezeknek az embereknek, ezeknek a közösségeknek nagy szüksége van a mi atyai gondoskodásunkra. Nem engedhetjük meg, hogy a saját személyes preferenciáink vagy múltbeli félreértéseink távol tartsák azokat az embereket, akik a régebbi liturgikus rítusokhoz ragaszkodnak.

Mi, papok és püspökök, arra vagyunk hívva, hogy szolgái és eszközei legyünk a megbékélésnek és az egyházbeli egységnek Krisztus valamennyi híve számára, azokat is beleértve, akik a római rítus régebbi formája szerint szeretnének ünnepelni.
Egyik zárómondatában, amelyet közvetlenül azoknak az egyháziaknak címzett, akik a hagyományos, régi rítusú szentmisét elfojtani szeretnék, Sarah bíboros egyértelművé tette: „a usus antiquior-t úgy kell tekinteni, mint ami a huszonegyedik századi Egyház életének normális része”.

A bíboros a beszédében magukhoz a hagyományos rítushoz vonzódókhoz is szólt. Arra bíztatta őket, hogy hagyják el a „tradicionalista gettót”, és keveredjenek más katolikusokkal, mert a hithű tanúságtételük „sokaknak javára válik”.

Ahogy fogalmazott:
A Mindenható Isten erre hív titeket. Senki sem fog megfosztani benneteket a római rítus usus antiquior-jától. De sokaknak javára válik ebben az életben és a következőben is a hithű keresztény tanúságtételetek, ami olyan sokat tud felkínálni abból a mélységes hitbeli formálódásból, amit az ősi rítus és az ahhoz kapcsolódó lelki és tanításbeli közeg adott nektek.
Sarah bíboros arra bíztatott, hogy az ilyen katolikusok hagyjanak fel azzal, hogy „hagyományhű” vagy „tradicionalista” katolikusoknak nevezik magukat.
Egyesek, sőt, sokan, „tradicionalistáknak” neveznek titeket. Időnként még ti is „hagyományhű katolikusoknak” hívjátok, vagy valami hasonló módon megkülönböztetitek magatokat. Kérlek, ezt többé ne tegyétek!

Nem egy dobozba, vagy egy múzeumi polc különlegességei közé tartoztok. Nem vagytok tradicionalisták: római rítusú katolikusok vagytok, ahogy én is, és a Szentatya is!

Nem vagytok másodrendűek, vagy valami különös tagjai a katolikus Egyháznak a liturgikus életetek és a spirituális gyakorlataitok miatt, amelyek megszámlálhatatlan szentekéi is.

Isten hív titeket, mint minden megkeresztelt személyt, hogy foglaljátok el a teljes helyeteket az Egyház életében és küldetésében a mai világban, és ne legyetek bezárva - vagy ami még rosszabb, visszavonulva - egy olyan gettóba, amiben az állandó védekezés és önvizsgálat uralkodik, és ami elfojtja azt a keresztény tanúságtételt és küldetést a világ felé, amire hívva vagytok.
Reménykedjünk, hogy egyre több püspök, pap, és hívő fogadja szívébe az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusának szavait.




2017. szeptember 17.
forrás: katolikusvalasz.blog.hu/2017/09/01/