Félmeztelenül táncolt a pap a pesti templomban
– kitört a botrány


George Saju Indiában élő katolikus pap. Teréz anya élete indította arra, hogy 1984-ben Kalkuttába költözzön, és belépjen a jezsuita rendbe. Miközben filozófiát és teológiát tanult, elmélyült az ősi indiai bharatanatyam táncművészetben is.


A ma már „táncoló jezsuitaként” ismert lelkipásztor nemzetközi hírnévre tett szert. Számára – mivel az emberi test a Szentlélek temploma – a tánc az imádság egy formája, evangelizációs eszköz, liturgikus szent előadás, az evangéliumi örömhír kifejezője. Emellett, mint fogalmaz, táncával hidat épít az egyes vallások és kultúrák követői között, így az ökumenikus párbeszéd eszköze is.

George Saju a múlt héten Budapesten járt, ahol a Párbeszéd Házában az Ars Sacra fesztivál keretei között műhelyfoglalkozást tartott, sőt koncelebrált a jezsuiták Jézus Szíve templomának egyik szentmiséjén, mely alkalommal a szentbeszéd alatt dicsőítő táncot lejtett. Aki ebbe a templomba jár, megszokhatta, hogy Jézus Társasága a katolikus hitet a legtágasabban értelmezve a legszínesebb programokkal gazdagítja a közösség tagjait. Bár feltehetőleg a jelenlévők között többen így is meglepődtek a látottakon, az adott szentmise mindenféle botrány nélkül ért véget.


Amint azonban a táncoló szerzetesről készült képek felkerültek az internetre, elszabadult a pokol. A templom Facebook-oldalán és a Katolikus Válasz nevű szélsőségesen fundamentalista honlapon éles kritikák és válogatott gyalázkodások illetik a jezsuitákat.
A 777blog.hu nevű katolikus blogon Hodász András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lelkésze is fenntartásait fejezte ki, Harmai Gábor paptársa pedig azt észrevételezte, hogy Saju a tánc után azért felvehette volna a miseruhát.

Mi tagadás: az, hogy egy, ráadásul némelyek szerint feminin kinézetű katolikus pap meztelen felsőtesttel, indiai öltözetben és festésekkel misézik, sőt táncol egy budapesti templomban, egyáltalán nem értetődik magától. Jelenléte tehát nagyon is magyarázatra szorul – ami azt illeti, ez meg is született a Párbeszéd Házában tartott előadása, illetve a mise előtt. Akik persze nem vettek részt egyik alkalmon sem, csupán néhány fotóból és hírfoszlányból alakítják ki a véleményüket.


A nettó gyalázkodásokkal nincs mit kezdeni; elég csak annyit mondani, hogy a Párbeszéd Háza és a pesti Jézus Szíve templom remek lelkipásztorok (Sajgó Szabolcs, Horváth Árpád és társaik) irányította remek helyek, melyeket fiatalok tömegei (a vasárnap esti jezsuita nyolcas mise) és sok száz mélyen hívő család érez otthonának. A mértéktartó bírálatok azonban választ érdemelnek.

Kezdjük azzal, hogy mit is tanít a katolikus egyház a liturgikus táncról. A vonatkozó szentszéki dokumentum (megjelent 1975-ben a Notitiae című kiadványban) elöljáróban leszögezi: a tánc mindig is része volt a vallási hagyománynak – elegendő csak Dávid királyra, Avilai Szent Terézre és Néri Szent Fülöpre gondolni. Ennek megfelelően az egyház elismeri, hogy a test ütemes mozgása lehet imádság, különösen a természeti népeknél, melyeknek a vérükben van ez a kifejezési forma.

Ezzel együtt a tánc sosem volt szerves része a szentmisének; amennyiben pedig helyi katolikus közösségek vezetői megengedték az istentisztelet ilyen formájának megnyilvánulását, azt jellemzően a liturgián kívül tették – folytatódik a dokumentum. Másik oldalról viszont a szöveg emlékeztet: az egyház nem szeretné, még liturgikus téren sem, uniformizálni a vallásgyakorlatot, és a legmesszemenőbbekig elismeri az egyes kultúrák sajátosságainak megjelenését a templomban. Feltéve persze, hogy nem ellenkeznek az egyház tanításával, és nem babonás gyakorlatokat jelenítenek meg.

Az idézett dokumentum utal például az etióp vagy szír keresztények vallási táncára, mely élesen elkülönül a férfi-nő-kapcsolatot kifejező vagy éppen harci tánctól, ezért bizonyos keretek között elfogadható.
Sőt egy 1994-es szentszéki határozat leszögezi: egyes népeknél a misén elterjedt a tapsolás és táncolás. Ez – hangsúlyozottan ezekben az országokban – egészen addig megengedhető, ameddig az imádságot, az Istennek történő odaadást szolgálják, és nem valamiféle öncélú extázis megnyilvánulásai.

Mindez azonban az egyház szerint nem érvényes a nyugati kultúrára, itt ugyanis a táncnak gyakran erotikus, de legalábbis profán töltete van, ezért nincs helye a szentmisén. Liturgikus környezeten kívül azonban minden további nélkül alkalmazható – azzal a kikötéssel, hogy a pap ne vegyen részt benne.

Kérdés persze, mi történik, ha egy népcsoport tagjai más kultúrában találják magukat. Az Egyesült Államok katolikus püspöki karának 2006-os iránymutatása így szól a kérdésben: egyes, például a zairei katolikus bevándorló hívek, akik magukkal hozták az afrikai egyház által elismert táncukat, gyakorlatukat fenntarthatják, amennyiben az a saját hazájukban is elismert, méltó keretek között marad.

Tanulságos fejlemény egyébként, hogy miközben egyes katolikusok szinkretizmussal (vallások vegyítésével) vádolják a jezsuitákat, hindu oldalról, csak éppen ellenkező előjellel, hasonló aggályok jelennek meg. A Haindava Keralam nevű indiai honlap ugyanis azért bírálja a Vatikánt, mert George Sajut úgymond előretolt ékként használva lenyúlja, kiüresíti, majd keresztény tartalommal tölti meg a hinduk ősi táncát, ezzel is az alattomos térítést célozva.

George Saju táncát ezek után a következőképpen érdemes értékelni.

1. Szó sincs arról, hogy a pesti jezsuiták a nyugati kultúrától idegen, és a Szentszék által elítélt gyakorlatot akarnának meghonosítani.

2. Annyi történt, hogy egy indiai szerzetes elhozott bemutatni egy egzotikus gyakorlatot.

3. A Párbeszéd Házában – mint liturgikus téren kívüli – történő szereplésébe nem érdemes belekötni; az viszont kérdés lehet, hogy mi a helyzet a papok liturgikus táncára vonatkozó tiltással.

4. Itt érdemes emlékeztetni az ugyancsak indiai Anthony de Mellóra, aki munkásságában a zen buddhizmusból is merített. Miközben a jezsuita szerzetes egyperces bölcsességeit tartalmazó könyvek hazánkban is nagy népszerűségnek örvendenek, a Hittani Kongregáció 1998-ban figyelmeztetett, hogy későbbi művei már a katolikus hittől túlságosan elszakadva teszik magukévá a keleti spiritualitás értékeit.

5. Ebből két dolog következik. Egy: az egyház az inkulturáció jegyében bizonyos határig elfogadja, sőt bátorítja egyes vallási hagyományok, kulturális gyakorlatok ötvözését. Kettő: ha viszont a Szentszék úgy érzi, ebben a törekvésben valaki átesik a ló túlsó oldalára, szól.

6. Mármost George Saju esetében semmi jele annak, hogy akár közvetlen elöljárói, akár hazája katolikus vezetői, akár a Szentszék elítélte volna, amit csinál.

7. Utóbbi tényező már csak azért is jelentőségteljes, mert a jezsuiták közvetlenül a pápának alárendelt szerzetesrend – hagyományosan azzal a feladattal megbízva, hogy Jézus örömhírét vigyék el az egyház perifériáján, a határhelyzetben élőknek.


Ettől még azért, a meztelen férfitest látványára joggal érzékeny budapesti hívekre való tekintettel – határok feszegetése ide, határok feszegetése oda – az indiai szerzetes a tánc után tényleg nyugodtan felvehette volna azt a miseruhát.



2017. szeptember 28.
írta: Szőnyi Szilárd
fotó: Facebook / Jézus Szíve Jezsuita Templom / Orbán Gellért
forrás: valasz.hu/itthon/felmeztelenul-tancolt-a-pap-a-pesti-templomban-kitort-a-botrany-125694



-

Barsi Balázs:
Amikor feltárulnak szívünk mélységei


Mi van a félmeztelenül táncoló és miséző indiai pappal kapcsolatos vélemények mélyén?

Ha valami olyan történt, amin sokan megbotránkoznak, mások viszont mellé állnak érveket felsorakoztatva, ismét mások csupán meglepődnek és hol az egyik tábor, hol a másik tábor érveit teszik magukévá, akkor az, ami történt, azon túl, hogy megbeszélhető, mélyebb rétegeket hoz elő a megnyilatkozókból: „sok szív érzése megnyilvánul” (l. Lk 2,35)

Barsi Balázs

Nincs televízióm, nem értek az internethez, de valaki felhívta figyelmemeta budapesti Jézus Szíve templomban a szentmise alatt táncoló szerzetespapra és végignéztem.

Most a megnyilvánulásokban feltáruló alaphozzáállásokra szeretnék reagálni.

1. Szélsőséges fundamentalizmus?

Szőnyi Szilárd, akit tisztelek és becsülök, ezzel kapcsolatban a Katolikus Válasz honlapot szélsőségesen fundamentalistának nevezi. Ezt a jellemzést meg kellene okolni. Van az Egyházban szélsőséges fundamentalizmus. Ez utóbbi azért szélsőséges, mert nem az Úr Jézus személyére, mint fundamentumra épít, hanem kizárólag elvekre és előírásokra. Van az Egyházban szélsőséges laxizmus, liberalizmus.

Ez az irányzat általában a II. Vatikáni Zsinat után megszületett előírásokra hivatkozik (ritkán a zsinat szövegére) illetve semmiféle szövegre sem hivatkozik, hanem a zsinat szellemére illetve egyfajta modern „Jézus-képre.” Mindkettő valaminek a széle, de nem a közepe. Még az sem baj, hogy a széleken vannak, hanem az a baj, hogy minden áron ott is akarnak maradni. Ez az igazi szélsőségesség.

Aki azonban középre figyel: Jézus személyére és Őt akarja minden erejével követni a 2000 év szentjeinek példája nyomán, az nem szélsőséges fundamentalista és nem liberális, hanem a megtérés állapotában van. Nem a megfogalmazott elvek önmagukban értékek és nem az ember felszabadításának, örömteli életűvé tevésének óhajtása önmagában a szélsőség, hanem elszakadás Jézus személyétől, aki a Szentháromság Második Személye, aki értünk és a mi üdvösségünkért emberré lett, meghalt, feltámadt és kiárasztotta az Atya Lelkét, a Szentlelket.

Ha valaki, úgy hivatkozik az úgynevezett szigorú alapelvekre, hogy egyedül az Úr Jézussal, az igazival törekszik egy életet élni, az nem szélsőséges. Ha egy liberális katolikus, aki liberális elvei mellett szent életet él, az nem szélsőséges. Ám bekövetkezik egy változás ez utóbbi életében: lassan feladja liberális elveit, mert azok logikája nem ahhoz a Jézushoz vezet, aki így szól: „aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.” (Mt 16,24) Lényegében mindkettő középre érkezve Jézus személyhez kötődve megváltozik. Elveihez való hozzáállása is megváltozik. A liberális addig vallott elveit elveti; illetve finomítja; a „rigorista” pedig rádöbben, hogy a szűk út könnyű bemenetelt biztosít Krisztus Országába (2 Pét 1,11). Most és így lehet igényes párbeszédet folytatni azzal a másik szélről középre érkezett testvérével, aki Jézus személyénél van és ezentúl már nem kell hangsúlyozni neki az úgynevezett szigorú elveket, mert mindketten ott vannak valakinél, aki maga a fundamentum. Elérkeztek mindketten egy közös alaphoz.

Ez az alap azonban nem valami, nem egy elv, hanem Valaki. Természetesen ide elérkezve kiderül, hogy az Egyház mindenkori egyetemes elvei, dogmái éppen ennek a Valakinek az identitását védik és hozzá való hiteles viszony útját jelölik ki. A Katolikus Válasz írói Jézus személyéhez akarnak kapcsolódni, ezért nem szélsőséges fundamentalisták, hanem Krisztus követők.
Az Ő személyével kapcsolatban pedig soha senkinek sincs igaza, aki csak egy kicsit is eltér a nagy krisztológiai zsinatok megnyilatkozásaitól (definícióitól). Persze korunk őrült módon definíció ellenes, mert a definíció „kirekeszt”. Ha meghatározom ki a férfi, akkor kirekesztem ebből a nőt, illetve azt, aki úgy gondolja, hogy ilyen stabil identitás nincs. Éppen a természettudományok korszakában ütötte fel a fejét ez a definíció-ellenesség. Ám ez a definíció-ellenesség egy élhetetlen világot hoz létre. Egy definíció nem az ellen van, ami a definíción kívül esik, hanem identitás-megragadásra törekszik. Tehát a Názáreti Jézus „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született de nem teremtmény” stb. Itt nincs vita, itt senki másnak nincs igaza csak az egyetemes Egyháznak.
Ám ha most a mélybe tekintünk, ez a mindenkit kizáró magatartás kilyukad és hirtelen mindenkit magába zár, mert Jézusban Isten a testvérünkké lett. Ennél mélyebb alap az emberiség egységére logikailag kitalálhatatlan.
Akik más alapon akarják az egységet, azok csak egy elv alapján (mely ennél végtelenül felületesebb) akarják az emberiség egységét és ebből tragédiák születnek. Mi nem elvtársak vagyunk, hanem testvérek, ugyanannak az isteni természet részesei... (l. 2 Pét 1,4). A Katolikus Válasz Jézus személyét tartja fundamentumnak, ezért ragaszkodik a katolikus hit hivatalos megfogalmazásaihoz.

2. Helyes-e mindaz, amit inkultúráció címén cselekedünk a Szentmisében?

Ebből kiindulva kellene újratárgyalni az inkultúrációt is. Itt idézem Robert Sarah bíbirost, aki afrikaiként hitelesen szól erről:
Amikor Afrikában hat óra hosszán át tartó miséken veszek részt, csak olyan ünneplést látok, amely a személyes kedvtelésnek felel meg. Erősen kétlem, hogy ez az Istennel való igazi találkozás, mert állandó felajzottságban és a misztériummal való találkozáshoz kevésbé illő táncokban zajlik. Isten elborzad az olyan rituáléktól, ahol az ember a saját elégedettségét keresi. Még ha hálát is kell adnunk Istennek a mi afrikai istentiszteleteink valódi vitalitásáért és a keresztény nép teljes részvételéért, a halál és a feltámadás misztériumát elhomályosítják az Eucharisztiától idegen elemek és toldalékok, és az embernek az a benyomása, hogy saját magunkat ünnepeljük. Arra kell törekednünk, hogy azt tegyük, amit Jézus tett. Emlékezzünk szavaira: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.

A Katolikus Egyháznak kötelessége elgondolkodnia a botrányos liturgikus jelenségeken, és fel kell lépnie ellenük. Más hívők, például a muszlimok megdöbbenve látják bizonyos liturgikus ünnepléseink színvonalának romlását.

Így történik ez ünnepi bevonulásainkkal is, amelyeknek valójában hitünk nagy misztériumához, a szentmise ünnepléséhez kellene vezetniük, ehelyett minden összeszedettség és rácsodálkozás nélkül, és Isten színe előtti minden vallási megrendülés nélkül mennek végbe. A papok dumálnak és megbeszélnek minden hasztalan dolgot az Úr oltára felé vonulva.

Ez a fajta magatartás nem található egyetlen mecsetben sem, mert a muszlimok a szakrális világ iránt nagyobb tisztelettel vannak, mint a keresztények.
(Isten vagy a semmi , Szent István Társulat 2015. 113. oldal)
Ezt az Istentiszteleti és Fegyelmi Kongregáció prefektusa mondja!!!

Az inkultúráció, amelyre a II. Vatikáni Zsinat atyái gondoltak, és az, amelyre a zsinat után született megengedő és bátorító római megnyilatkozások mutatnak és a jelen gyakorlat mennyiben találkozik? Most már van rálátásunk a beindult inkultúráció terméseire. Ezeken elgondolkodva újra kellene gondolni a zsinat utáni inkultúrációra bátorító előírások igazi tartalmát. Már csak azért is, mert a keresztény inkultúráció nem a kultúrák átjárhatóságának posztmodern elvei alapján valósul meg, hanem azon az alapon, hogy a megkeresztelt ember „új teremtmény” (2 Kor 5,17). Ez az újdonság sohasem volt a történelemben. Ennek az újdonságnak kell áthatnia az európai, indiai, afrikai kultúrában élő embert mindenestül: még gesztusait és érzékeit is!

Az első ötszáz év maga volt a keresztény inkultúráció ősmintaképe. A római birodalomban népek, nyelvek, vallások sokasága élt. Nem egy előre kész római mintát erőltettek ezekre a népekre; hanem ezen népekben, amikor megkeresztelkedtek ment végbe az inkultúráció.

Mindenesetre Robert Sarah bíboros szavai kétszeresen is latba esnek a mi vélekedésinkkel szemben, mert ő afrikai ember és mert ő az Istentiszteleti és Fegyelmi Kongregáció prefektusa. És itt értünk el a „szívek feltárulása” által felvetett harmadik kérdéshez.

3. Mi a szentmise?

Csak az Újszövetség lakomája, testvéri ünneplés, amelyet egyesek eucharisztukus bankettnek neveznek, vagy áldozat IS? Elsősorban áldozat! Jézus véres keresztáldozatának vértelen megjelenítése a kenyér és a bor színe alatt és ennek következménye az új közösség!

Már a pogány vallási ünnepekben sem a közösség önmaga ünneplése volt az első helyen, hanem az istenséggel való kibékülés, amelynek csak következménye az emberek egymás közötti kibékülése, a testvéri élet és az ünneplés: „Most ti, akik távol voltatok Krisztus Jézusban közel kerültetek, Krisztus vére árán... Mint békeszerző a két népet magában eggyé, új emberré teremtette és egy testben mind a kettőt kiengesztelte Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte” (Ef 3,13-17).

A mise gesztusainak, énekkultúrájának ezt a mély réteget kell kifejeznie. Mennyire meglepő módon fejezi ki ezt a Missa Luba és mennyire nem fejezte ki ez a tánc!! Vajon a tánc (akármilyen szakrális is egy kultúrában) képes-e erre a megváltó áldozatra utalni? Szent Pió Atya és a hozzá hasonlók, akik láthatták a kenyér és a bor színe alatt történteket nem táncoltak (még ha olaszok is voltak) hanem összeestek, megrendültek a szeretet szédítő isteni mélységeit megsejtve.
Íme, amikor felbőszülünk (jogosan) vagy ellenbőszülünk tudatlanul is mélyebb alapok tárulnak fel belőlünk, hitünk mélységeiből. Ezen mélységek azonban, remélem közösek! Ha bármelyik szélről ugrunk Jézus misztériumának mélységeibe nem azért tesszük, hogy a szélhez, a parthoz ragaszkodjunk, hanem a „közép” mélységei vonzanak.
Ha a mélységből visszamegyünk a szélre, a partra, akkor meg kell vizsgálnunk a partot: jól tartja-e az élet vizeinek tömegét, vagy bizonytalanul?

Azt a partot, mely hajlamos az átszakadásra a világ laposságai felé, mely szivárgást enged, el kell hagyni!

Megmerítkezés a mélységben!

A Szentmise éppen erre való: az igehirdetés is meg a szentáldozás is.

Ez a „közép” amiről írtam nem a sztoikusok arany középútja (mely sok esetben jogos). Ez a közép az isteni misztériumok mélységét jelenti. Nem egyházi politizálás eredménye ez, amelyben a teológusok, a pap úgy alakítja véleményét, hogy karrierje ebbe és abba az irányba is biztosítva legyen. Ez nem az a békesség, amely abban áll, hogy semmi meg ne zavarja (pl. nyugtalanító kérdések) a pszichémen keresztül, azt amit én „pax vegetativa”-nak hívok (emésztési béke). Ez a mélységek békessége, mely meghalad minden értelmet. (l. Fil 4,7)

Barsi Balázs atya



2017. szeptember 30.
fr. Barsi Balázs OFM
forrás: katolikusvalasz.blog.hu/2017/09/29/barsi-balazs-amikor-feltarulnak-szivunk-melysegei





Katolikus válasz Barsi Balázs atyának

Szőnyi Szilárd
Barsi Balázs ferences atya megtisztelt azzal, hogy a pesti jezsuiták templomában táncoló szerzetesről szóló írásának mindjárt az elején megszólít: „Szőnyi Szilárd, akit tisztelek és becsülök, ezzel kapcsolatban a Katolikus Válasz honlapot szélsőségesen fundamentalistának nevezi. Ezt a jellemzést meg kellene okolni.”

A kérés jogos, és az ő vitán felül álló személye meg is érdemli a választ. A jezsuiták ügyéről már kifejtettem a mondandómat, most röviden csak a KV-t illető minősítést indoklom.

1. A jelzőket jól megfontoltam, és igyekeztem olyan szavakat használni, amelyek nem személyes indulatot fejeznek ki, hanem objektív mércével is alátámaszthatók.

2. Amióta az eszemet tudom, a fundamentalista (értsd: hitünk alapjaihoz ragaszkodó) kifejezésnek jobbára számomra is pozitív csengése van, sőt bizonyos értelemben magamat is annak tartom.

3. A szélsőséges jelzővel azt igyekeztem érzékeltetni, hogy a KV esetében a hitünk alapjaihoz való ragaszkodás számomra kezd végletessé, sőt görcsössé válni, és a sokszínű élet helyett egyre inkább a legszárazabb elmélet nyer teret.

4. A Katolikus Válasz a hitvédelem terén – bár olykor vagdalkozó, ezért kevéssé egyházias stílusban teszi – szerintem is nagy érdemet szerzett. Aki azonban végignézi a KV által írt vagy megosztott szövegeket, képeket, láthatja: az orgánum közben árgus szemekkel figyeli, mikor lehet Ferenc pápa egy-egy kijelentésében eretnekséget orrontani, a tradicionalista katolicizmuson, a tridenti rítuson kívüli egyház értékei, jelenségei felett pálcát törni. Benyomásaim szerint az orgánum kifejezetten utazik ezekre; nyilván vannak, akiknek ez kedves törekvés. Számomra nem az.

5. A legzavaróbb esetek közül most csak kettőt emelek ki. Az első az az írás, amely 2016. július 23-án jelent meg a KV-n Erkölcsös-e a TCST – avagy mit is mond erről az Egyház Tanítóhivatala? Ebben Szerdahelyi Miklós az fejtegeti, hogy „a katolikus középhez” tartozó „konzervatív” és „haladó” nézetet valló hívők is tévesen gondolkodnak a természetes családtervezésről. Merthogy a tanítóhivatal nemhogy nem ajánlja, de súlyos ok híján bűnnek tartja a tcst alkalmazását – állítja a szerző, és álláspontjának alátámasztásához több évtizeddel és -századdal ezelőtti egyházi dokumentumokból idéz.

Én viszont azok közé – a „katolikus közép”-hez? – tartozom, akik bőven beérik egyházunk Katekizmusának vonatkozó iránymutatásával, mely szerint „az időszakos megtartóztatás, továbbá az élet továbbadása szabályozásának az önmegfigyelésen és a terméketlen periódusok kihasználásán alapuló módszere, megfelel az erkölcsiség objektív kritériumainak. E módszerek tiszteletben tartják a házastársak testét, bátorítják az egymás közötti gyengédséget és elősegítik a hiteles szabadságra való nevelést.” Azaz még a KV kedvéért sem vagyok hajlandó bűnnek tartani valamit, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa nem tart annak.

6. A fentiekkel összefüggésben és egyházunk tanításának megfelelően viszont abban – már-már szélsőségesen – fundamentalista nézeteket képviselek, hogy a tanítóhivatal által megfogalmazott parancsokat, irányelveket minden hívőnek a lelkiismeretével összhangban, akár a belső fórum intim rejtekében megvizsgálva kell életre váltania. A törvényekhez való, önmagában természetesen helyes ragaszkodás mellett e szempont érvényesítését is erősen hiányolom az amúgy az apologetikára felesküdött KV-nál.

7. Másik példám egy idén szeptember 8-án megosztott mém (szöveggel ellátott fotó) a KV Facebok-oldaláról. A felirat: „Ha a meglévőt nem gazdagítani, hanem lecserélni akarod, akkor nem egyházújító vagy, hanem egyházgyűlölő.” Az első tagmondathoz tartozó képen háttal úrfelmutatást végző pap egy hagyományos templomban, mellette a csipkés szoknyába öltözött asszisztenciával, a mondat második felét illusztrálni hivatott alsó képen egyszerű teremben, asztalnál miséző lelkipásztor, balján két, civil ruhában gitározó fiatallal. Úgy hiszem, az utóbbi fotón látható helyzetben hazánk számos nagyszerű közösségépítő papja és világi hívője ismerhet magára. Na, a KV szerint ők volnának egyházgyűlölők, csak mert egy barokk pompát nélkülöző helyiségben is meg merészelnek emlékezni Krisztus Urunk megváltó áldozatáról.

8. A fentiek miatt ugyanakkor nem vitatom el a Katolikus Válasz létjogosultságát. Sőt vallom, hogy egyházunk van olyan erős és sokszínű, hogy bizonyos határokon belül mindenféle irányzatnak meg kell férnie benne. Horribile dictu még a szélsőségesen fundamentalistának is.



2017. szeptember 29.
írta: Szőnyi Szilárd
forrás: katolikusvalasz.blog.hu/2017/09/29/-komment





Barsi Balázs Szőnyi Szilárdnak: "Szeresd a régi misét is. Erre kérlek"

A budapesti Jézus Szíve templomban félmeztelenül koncelebráló jezsuita kapcsán írt cikkében Barsi Balázs atya reflektál Szőnyi Szilárdnak a Válasz.hu-n e témában megjelent írására. Szőnyi Szilárd egy kommentben válaszolt Balázs atya cikke alatt, melyre Balázs atya szintén válaszolt, egy ferences testvére Facebook hozzáférésével. Alább Balázs atya válaszát önálló bejegyzésként emeljük ki, melyben szó esik arról, hogy a Katolikus Válasz hiánypótló munkát végez (ebben a tételben Szőnyi és Barsi egyetérteni látszanak), valamint hogy a régi mise érték mindenki számára.

Soros györgy

Kedves Szilárd!

A cikkem lényege az, hogy Jézus Krisztus személyéhez kell „szélsőségesen” ragaszkodni, ahogy ezt Ő kérte, mert egyedül Ő az Út az Atyához.

Ahhoz pedig, hogy hozzá végtelenül mély ragaszkodással kapcsolódjunk (ahogy Ő hozzánk megtestesülése által) a dogmák segítenek és Egyházunk tanítása, mert a dogmák Jézus identitását határozzák meg: Ő Istenember.

„Amikor feltárulnak szívünk mélységei” - című cikkemben nem kizárólag Neked válaszoltam, hanem azoknak, akik az említett táncoló pappal kapcsolatban kifejtették véleményüket.

A szélsőségesen fundamentalista jelzőre adott válaszom se csak Neked szólt (hiszen most a nekem írt leveledből ismertem meg, hogy mit értesz alatta), hanem azoknak, akik ezt használják.
A Katolikus Válasz beszámol arról is, ami ma az Egyházban ellentmondást vált ki. Azt hiszem, nem szabad véglegesen a szőnyeg alá söpörni. Egyetlen katolikus fórumon sem hallunk ezekről a problémákról.
Az új miserend szerint misézek, ahogy tudod, de amit lehet, a mindenkori mise szellemében, mert a törés hermeneutikája romboló társadalmilag és egyházilag is.
Szeresd a régi misét is. Erre kérlek, mert az, ami a hitletéteményhez tartozónak látszik, nem vethető el. Gondolj bele, ha keleten egy pátriárka így megmodernizálná a liturgiát!?
A régi misén nem „csipkés szoknyába öltözött” asszisztencia szolgált, hanem csipkés karingbe!

Az új misét meg a régit is be lehet mutatni még a Gulágon is; de ott ahol az emberi szenvedés azonosul Krisztus áldozatával – ha énekelnénk – nem gitáros dalokat énekelnénk, az bizonyos.

Szeretettel:
Balázs atya


2017. szeptember 30.
fr. Barsi Balázs OFM
forrás: http://katolikusvalasz.blog.hu/2017/09/30/barsi-balazs-szonyi-szilardnak



-

Szőnyi Szilárd nem vitatja a Katolikus Válasz létjogosultságát
– ennél fontosabb dolgokat azonban igen


A budapesti Jézus Szíve templomban múlt héten félmeztelenül koncelebráló jezsuita kapcsán írt cikkében Szőnyi Szilárd „szélsőségesen fundamentalistának” titulálta a Katolikus Választ. Tegye fel a kezét, aki ezt legalább részleges elismerésként tette volna zsebre!

Szőnyi Szilárd

A fundamentalistázás – általánosságban – egyházi berkekben kicsit olyan, mint a nácizás a politikában: csak úgy rámondják valakire, majd ezt a megbélyegzést közismert ténnyé dagasztják, hogy többé szóba se kelljen állni azzal, akit minden bizonyíték nélkül fundamentalizmussal bélyegeztek meg.

Barsi Balázs atya a KV felületén válaszolt Szilárdnak, írván, hogy „Ezt a jellemzést meg kellene okolni.” Szilárd ezután egy kommentben tisztázta, mit is ért fundamentalizmus alatt: úgy tűnik, a jelzőt elismerésnek szánta, és magát is “bizonyos értelemben” fundamentalistának tartja. (!?!) Lásd Barsi atya cikke alatt Szőnyi Szilárd kommentjét:
Amióta az eszemet tudom, a fundamentalista (értsd: hitünk alapjaihoz ragaszkodó) kifejezésnek jobbára számomra is pozitív csengése van, sőt bizonyos értelemben magamat is annak tartom.

A szélsőséges jelzővel azt igyekeztem érzékeltetni, hogy a KV esetében a hitünk alapjaihoz való ragaszkodás számomra kezd végletessé, sőt görcsössé válni, és a sokszínű élet helyett egyre inkább a legszárazabb elmélet nyer teret.

A Katolikus Válasz a hitvédelem terén – bár olykor vagdalkozó, ezért kevéssé egyházias stílusban teszi – szerintem is nagy érdemet szerzett. Aki azonban végignézi a KV által írt vagy megosztott szövegeket, képeket, láthatja: az orgánum közben árgus szemekkel figyeli, mikor lehet Ferenc pápa egy-egy kijelentésében eretnekséget orrontani, a tradicionalista katolicizmuson, a tridenti rítuson kívüli egyház értékei, jelenségei felett pálcát törni. Benyomásaim szerint az orgánum kifejezetten utazik ezekre; nyilván vannak, akiknek ez kedves törekvés. Számomra nem az.
Szóval, „a Katolikus Válasz a hitvédelem terén nagy érdemeket szerzett” Szilárd szerint, de „kevéssé egyházias”, és „árgus szemekkel figyeli, mikor lehet Ferenc pápa egy-egy kijelentésében eretnekséget orrantani”, valamint „végletesség”, görcsösség és a „legszárazabb elmélet” jellemzi a KV-t „a sokszínű élet helyett”.

A hitvédelmi érdemekre adott elismerést csak furcsállom: tehát ez is kijöhet a „szélsőségesen fundamentalista” megfejtéseként? A többire röviden reagálnék.

A KV-n az egyházias stílus, ahogy az a magyaroszági gyakorlatban megvalósult, tudatosan mellőzött. A hit jelenlegi válságának, és annak, hogy ott tartunk, ahol, az egyik oka, hogy az Egyház „egyházias”. A jelenség, hogy a szeretetteljes egyenes beszédet felcseréltük a nyájas egyházi szakzsargonnal, globális, de például angolszász területeken így is több az egyenes beszéd, több a nyíltan felvállalt konfliktus, jobban is megy a párbeszéd, és dinamikusabb az evangelizáció.

A pápai kijelentésekkel kapcsolatos kritikusság csak abban az esetben baj, ha nincs alapja. Ugyanez igaz a pápai kijelentésekkel kapcsolatos optimizmusra is. A KV Ferenc pápával és más – akár hazai – problémákkal kapcsolatos híradásait Barsi Balázs atya másként látja, mint Szilárd:
A Katolikus Válasz beszámol arról is, ami ma az Egyházban ellentmondást vált ki. Azt hiszem, nem szabad véglegesen a szőnyeg alá söpörni. Egyetlen katolikus fórumon sem hallunk ezekről a problémákról.
Ami a KV görcsösségét, száraz elméletiségét illeti, a továbbiakban látni fogjuk, hogy Szilárd egy-egy fontos ténykérdésben téved a katolikus tanítást illetően. Ennek tükrében a KV nem görcsös, hanem egy jobb, még sokszínűbb életet javasol, Isten akaratának és az Egyház tanításának megfelelően.

„Természetes” kontra „természetfeletti” családtervezés

Szilárd a TCST (természetes családtervezés) példáját hozza fel, mint olyasmit, amiben a KV „zavaró” véleményen van. Idézi egy korábbi cikkemet, amelyben arról írok, hogy tévedés a TCST-t „katolikus fogamzásgátlásként” alkalmazni, megfelelő indok kell hozzá, hogy a TCST erkölcsös maradjon, és ezt mindmáig érvényben lévő tanítóhivatali dokumentumokkal támasztom alá. Szilárd ezzel szemben idézi a katekizmus egy olyan részét (KEK 2370), ami leszögezi, hogy az időszakos megtartóztatás az élet továbbadásának szabályozására elfogadható módszer. Ebben természetesen egyetértünk, de a kérdés nem is ez volt, hanem az, hogy ezt az önmagában (ti. belsőleg) nem bűnös módszert, a „naptárazásként” is ismert TCST-t, milyen körülmények között engedi az Egyház használni.

A cél természetesen az, hogy a házasságot a Teremtő általi rendelése szerint éljük meg, és ne sértsük a házasság életre való nyitottságát, nem csak aktusonként, hanem általánosságban és szándékainkban sem. Ennek megfelelően a Katekizmus, aminek talaján Szilárd állítja, hogy áll, írja azt is, hogy „jogos indokok” esetén lehet elfogadható módszer az időszakos megtartóztatás, nehogy „a felelős szülőség igaz nagylelkűségének” mondjon ellent a házaspár döntése (KEK 2368). Szilárd megjegyzésére hosszabban válaszoltunk a blog Facebook oldalán:

KATOLIKUS VÁLASZ: A rész, amit Ön a KEK-ből idéz, azt mondja (csak) ki, hogy a termékeny napokra időzített önmegtartóztatás a belső természete szerint nem bűnös, szemben a mesterséges fogamzásgátlókkal, amik azok.

A KEK a kérdésben összhangban van, mert összhangban kell lennie a Tanítóhivatal korábbi vonatkozó megnyilatkozásaival. Ahogy pedig erre a KV rámutatott, ezek nyíltan és következetesen kimondják, hogy a „TCST”-t bűnössé teszi az a körülmény, ha a gyermekáldás ajándékként való fogadásának elkerülését komoly ok nélkül gyakorolják; és bűnössé teszi az a szándék, ha benne a pár a szexualitást a nemzés és az egyesülés szempontjai szétválasztásának szándékával gyakorolja.

Ön azt írja, hogy aláveti magát a KEK-ben írtaknak. Csakhogy nemcsak a KV által idézett korábbi tanítások, hanem maga a KEK is leírja ezeket: kérjük olvassa el a 2366-2371. pontokat (amelyekből Ön is idéz) a KV cikk által bemutatott állandó egyházi tanítás fényében! Láthatja, hogy megvan az összhang, és a lényeg szintjén azonos a tartalom.

Könnyebb megérteni a TCST „feltételes” bűnösségének jelentését a vasárnapi szentmise kötelezettségéhez hasonlítva (lelkipásztorok és teológusok által használt, létező analógia ez). A szentmisét elmulasztani a belső természetéből még nem bűn: a körülmények és a szándék teszi azzá, ti. ha például komoly ok nélkül történik (körülmény), vagy ha bármi módon helytelen szándékkal (szándék).

És épp itt a baj: hogy a TCST-t ma katolikus tömegek ünneplik „keresztény fogamzásgátlásként”, a „komoly ok” kitétel nélkül, és kifejezetten a gyerekmentes „szabad” szex szétválasztó szándéka szerint.

Eddig korlátozott volt a párok a felelőssége, mivel a magyar papok és hittanárok tömegével nem hívták fel minderre a katolikus párok figyelmét. Mert Magyarországon a TCST és a kapcsolódó egyházi tanítás tévesen és hiányosan került köztudatba, részben magyar fordítások hiányából, vagy akár mert még a Humana Vitae magyar fordításából is a fordítója (rejtélyes okból) kihagyta a korábbi tanítóhivatali megnyilatkozásokra hivatkozások felét!! A KV a fordítások és a hivatkozások hiányát is pótolta, és végre teljes képet adott.

Most a papokon, hittanárokon, és híveken van a sor, hogy a KV cikkben tolmácsolt egyházi tanítást hirdessék, és minden (magyar) katolikus hívőn, hogy ezt a tanítást kötelezően elfogadják és megéljék.

Vonatkozó cikkünk: Erkölcsös-e a TCST - avagy mit is mond erről az Egyház Tanítóhivatala?

És két példa arra, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban:

KATOLIKUS VÁLASZ: Íme két valós példa, lelkipásztori gyakorlatból: az első a TCST használatának kifogástalan módjáról, a második a TCST-használat ma kifogástalannak hitt, valójában helytelen módjáról.

Az első példa: Fiatal, még gyermektelen, de gyermekre vágyó katolikus házaspárból a hölgy átmeneti pszichés zavarral küzd, amire gyógyszert kell szednie. A gyógyszer kockázatai között lehetséges magzati károsodás is szerepel, a feleség betegsége pedig a párt megterheli, nehezítve a várandósság, szülés, és gyermeknevelés kihívásainak vállalását. A hölgy javulása esetén a gyógyszeradag, és vele a magzatkárosodás kockázata is csökkenthető, a tünetek múlásával pedig a gyógyszer szedése el is hagyható.

A gyermeknemzés és egyesülés egymástól nem szétválaszthatók: a gyermekvállalás elkerülésének elsődleges módja ezért a teljes önmegtartóztatás, amelyhez, szemben a TCST-vel, körülményként komoly ok sem szükséges (helyes szándék azonban ugyanúgy igen). A pár ezért mérlegeli a teljes önmegtartóztatás lehetőségét, és arra jut, hogy a hölgyet az állapotában ez tovább terhelné, miközben a csak részleges önmegtartóztatás testileg és lelkileg is könnyebbé és gyorsabbá tenné a hölgy gyógyulását, ezáltal segítve a párt a mihamarabbi, egészséges gyermekvállalásban. A pár így végülis a TCST használata mellett dönt. A komoly ok rá fennáll, a szándékuk pedig helyes. (A párnak a hölgy gyógyulása után gyermeke fogan, mára már szülők.)

A második példa: Rendezett körülmények közt élő, középosztálybeli katolikus házaspár három gyerekkel úgy érzi, hogy nekik ennyi gyermek elegendő, ennyit terveztek, a karrierjükre akarnak odafigyelni. Nem sújtaná le őket egy vagy több további gyermek, de úgy döntenek, hogy itt megállnak. Az intim együttlétektől természetesen nem akarnak teljesen lemondani (ami ilyen komoly oknak nem nevezhető megfontolások esetén az erkölcsös döntés volna), hanem úgy tudják, hogy ezt mesterséges módszerek nélkül is, a TCST-vel megvalósíthatják, és katolikusként ez így kifogásolhatatlan magatartás. Ebben tévednek. A házasságukat objektíven Isten akaratának ellentmondó módon készülnek éppen megélni. Amire a szándékuk irányul, az rossz, még ha tudatlanságból azt is hiszik, hogy ehhez joguk van: a céljuk ugyanis ebben az esetben nem egy jogos probléma kezelése, vagy a felkészülés további gyermekekre, hanem egyszerűen a gyermeknemzés és egyesülés szétválasztása, csak épp nem fogamzásgátlók alkalmazásával, hanem TCST-vel. A TCST nem belsőleg rossz, de szándék azzá teheti (ellenben az egyes aktusok fogamzásgátlásával, mely a belső természeténél fogva, azaz a szándéktól és körülménytől függetlenül erkölcstelen).

Egy "szélsőséges" mémünkről

Egy másik eset, ami miatt Szilárd a KV-t szélsőségesnek minősítette, egy mém (szöveggel ellátott fotó), a 256 feltöltött képünk egyike a Facebook-oldalunkról. A felirat: „Ha a meglévőt nem gazdagítani, hanem lecserélni akarod, akkor nem egyházújító vagy, hanem egyházgyűlölő”.


Mémet magyarázni olyan, mint viccet magyarázni – de néha mindkettő szükséges. A mémet az érti, aki tudja, hogy a versus populum, a kézbe áldozás, a gitározás, a lányministránsok, a világi áldoztatók, a Bugnini-asztal, stb., nem a II. Vatikáni Zsinat előírásai, és erősen kétséges, hogy a zsinat előírásainak egyáltalán megfelelők. Amit az alsó képen látunk, még akkor sem felel meg a szentmise tiszteletteljes bemutatásának, ha jóhiszeműen feltételezzük, hogy közel-távol nem volt egy templom, amibe bemehettek volna. Aki önként veti el a liturgikus hagyományt (akár a hagyományos miséét, akár az újét), vagyis nem kényszerből misézik arra alkalmatlan helyen, az valami olyasmit nem tisztel az Egyházban, ami központi. Barsi Balázs atya így reagált Szilárd észrevételeire:
Az új misét meg a régit is be lehet mutatni még a Gulágon is; de ott ahol az emberi szenvedés azonosul Krisztus áldozatával – ha énekelnénk – nem gitáros dalokat énekelnénk, az bizonyos.
A KV február óta sokszínű, sokan szerkesztik, és vegyes benne a hangvétel és a tartalom. Ez a mém például nem az én művem, de én ilyen értelmezést fűzök hozzá. Épp az benne a jó, hogy el lehet gondolkodni rajta, reagálni lehet rá, véleményt lehet alkotni róla. De leginkább: a mémek egy része (és ez is ilyen), nem értelmezhető anélkül, hogy a KV-n megjelenő cikkeket ne olvasnák és követnék, hiszen a mémek egy jelentős részét épp ezek a megjelenő hírek ihletik.

A hozzászólásfolyamunkról

Végül, a KV Facebook oldalán kommentelők kapcsán megfogalmazott kritikák miatt megjegyzem, hogy a Katolikus Válasz a hozzászólásokat nem törli, felhasználókat nem tilt ki, a nyilvános hozzászólás lehetőségétől pedig senkit nem fosztunk meg. Egy-egy szélsőséges hangvételű hozzászólás íróját privát üzenetben igyekszünk meggyőzni a hozzászólása módosításának helyességéről, a módosítást azonban ezután továbbra is önkéntes alapon a hozzászólóra bízzuk. Tapasztalatunk, hogy az oldalunkat kedvelő hozzászólók ilyenkor a módosítás vagy törlés mellett döntenek, a kérésünket a KV-t nem kedvelő, és jellemzően a katolikus hitünkben sem osztozó olvasók utasítják vissza, vagy hagyják figyelmen kívül.

Jóllehet ezzel a cenzúramentességgel láthatóan bírálatokat vontunk magunkra egy-egy tőlünk független olvasói hozzászólás miatt, a gyakorlatunkra büszkék vagyunk, és ahhoz a végsőkig ragaszkodni fogunk. Olvasóinktól ennek elfogadását és megértését kérjük; meggyőződésünk, hogy őket is ezzel, és nem a cenzúrával szolgáljuk a legjobban.



2017. oktober 3.
Szerdahelyi Miklós
forrás: katolikusvalasz.blog.hu/2017/10/03/-szonyi-szilard