Hogyan köti le a tradicionális mise öt érzékszervünket

A tizenkilencedik században Frederick Faber atya híres mondása volt, hogy a mise „a legszebb dolog a mennynek ezen az oldalán.” Mivel minden szentmise a Kálvária újra-bemutatása és az oltár az a hely, ahol ég és föld találkozik, érthető hogy miért nevezte Szent Peter Julian Eymard a szentáldozást a „vallás legszentebb cselekedetének”.

A mise varázsa

Értjük, hogy mindez igaz, csoda-e, hogy egyre több a hívő keresi azt a liturgiát, amely arra törekszik, hogy helyreállítsa a szent értelmét?

Sokak számára a hagyományos latin mise éppen egy ilyen igényt elégít ki. Újra felfedezni, hogy milyen módon végezte az Egyház az imádást évszázadokon át, ez segített egyre több katolikust, hogy mélyebb találkozást éljen meg az Úrral.

Sokan felismerik, hogy mennyire hatékonyan és csodálatosan köti le a tradicionális mise az érzékeinket. Valóban, ez a Szentmise minden érzékünkre hatással van.

Látás

A latin mise olyan vizualitást ad, amely azonnal az imádás valódi fókuszához szól. Amikor a pap elvégzi a felajánlást ’ad orientem’ (szemben az oltárral, vagy a liturgikus kelet felé fordulva), azonnal felismerjük, hogy a liturgia nem rólunk szól. Ez olyasmi, amit egyszerűen meg kell tapasztalni a híveknek, hogy teljes mértékben értékelni tudják. A múltban úgy hívtam ezt, hogy ’game-changer’ (amikor minden megváltozik), és tényleg az.

Van egy jelentős liturgikus katekézis abban az egyszerű tényben, hogy a pap is úgy áll, mint a gyülekezet, nem pedig velük szemben. Túl sok katolikus tapasztalta meg az emberközpontú miséket az évek során, az olyan liturgiát, amelyben úgy tűnik, hogy a pap és a hívek egymásra összpontosítják a tekintetüket. Malcolm Ranjith bíboros, az Istentiszteleti Kongregáció egykori államtitkára azt mondta, hogy a modern liturgiában a pap gyakran „showman” szerepet kap. Mivel a pap a tradicionális mise legnagyobb részét ugyanolyan irányban állva tölti, mint a hívők, latinul beszél végig, nincs zavarodás, hogy ő kihez is beszél.

Hallás

A liturgikus nyelv használata egy másik módja annak, ahogyan a hagyományos mise ténylegesen leköti az érzékeinket. A misztikum és antikvitás fenntartásával a liturgikus latin nyelv használata átviszi a híveket a szekulárisból a szent légkörébe. Elhagyjuk a meghittséget és a kényelmet, amint megkezdődik a szentmise.

Ugyanakkor a hang hiánya is felkelti a figyelmünket. Ez legjobban a legtiszteletreméltóbb ima, a szentmise kánonja alatt válik a legjobban nyilvánvalóvá.

Legalább a hatodik századig, Nagy Szent Gergely pápáig nyúlik vissza a római kánon (az úgynevezett első eucharisztikus ima az új Szentmisében), amit szinte alig hallhatóan mond el a pap. A tizenkilencedik századi nagy bencés liturgista, Dom Prosper Guéranger úgy írja le ezt a csendet, hogy a pap „megjelenik a felhőben” a hangjával, ami nem hallható addig újra, amíg a „nagy imát be nem fejezik”. Ezt a csöndet csak a felajánlás pillanatában szakítja meg a sanctus harangjainak csengése, jelezve Urunk jelenlétét az oltáron.

A latin Szentmisére újonnan érkezőket megdöbbenti a hang hiánya. Kultúránk különösen magasra értékeli a zajt. A csend, a szándékos csend elég megrendítő lehet először. Idővel azonban a hívek ismét megtanulják, hogyan kell használni ezt a csendet, hogy elimádkozzák a Szentmisét ahelyett, hogy egyszerűen csak misére mennének.

Végül, ha valaki olyan áldott, hogy meghallgat egy nagymisét, részesülni fog a legszebb zenében, amit valaha készítettek. Néhány évvel ezelőtt Alexander Sample érsek megjegyezte, hogy nem minden vallásos zene szakrális, hanem csak az, ami rendelkezik három adottsággal: szentség, szépség és univerzalitás.

Míg a hetvenesek évek Haugen és Haas zenéje [protestáns liturgikus zeneszerző, ill. rock sztár. A szerk.], vagy a kilencvenes évek Praise and Worship [dicsőítő dalok. A szerk] zenéje lehet, hogy Istenről szól, objektíven azt állíthatjuk, hogy ezek nem szakrális zenék. A gregorián ének és a polifónia a liturgikus zene, ez az igazi szent zene. A huszadik század liturgikus mozgalma azt kereste, hogyan lehet helyreállítani a zenei örökséget az Egyházban. A kanonizált pápáktól (Szent X. Pius) az ökumenikus tanácsokig (II. Vatikáni Zsinat) az Anyaszentegyház következetesen megerősítette, hogy ez a zene a számára legalkalmasabb a Szentmiséhez.

Szaglás

A tömjén használata a Szentmise alatt azt közvetíti a szagló receptorok számára, hogy átléptünk a szent küszöbön, mivel ez az illat nem azonosítható a mindennapi élet unalmas zümmögésével. Találunk tömjénre való hivatkozást a Szentírásban egészen Szent Jánosig a Jelenések könyvében, ahogy leírja a látomását a mennyei istentiszteletről, ahol egy angyal tart egy arany füstölőt az oltár közelében, amelyen a bárány áll.

Az egyház azért foglalta bele a tömjén használatát a Szentmisébe, hogy a füst szimbolizálja a megtisztulást és a megszentelődést. A füstölő nyilvánvalóan azt is képviseli, hogy a hívek imája felemelkedik a mennybe.

Érintés

A tapintás a legteljesebb mértékben a gyakori térdelő testtartással valósul meg az ősi rítuson belül. Egyszerűen fogalmazva: többet térdelünk a régi mise alatt. A csendes misén a hívek térdelnek az elején az imádságoktól kezdve az oltár lábánál egészen addig, amíg felolvassák az Evangéliumot. A Hitvallás alatt is térdelünk, amikor azt valljuk, hogy Krisztus megtestesült, és megszületett Szűz Mária által. Leginkább pedig a hívek térdelnek a Szentáldozás alatt.

Ízlelés

Az utolsó az öt érzékelésből az ízlelés. A Szentáldozás fogadása, térdelve és a nyelvre, elősegíti a valódi értelemben vett tudatosságot a hívekben. Sokkal jobban leszünk képesek érzékelni, hogy mit (vagy pontosabban Kit) nem érinthetünk.

Valahányszor ezt cselekszitek az én emlékezetemre cselekedjétek

A tradicionális misén csak a pap megszentelt keze érinti a Szentostyát. Ez volt az általános gyakorlat az Egyházban több mint ezer éve, és ez most jobban, mint valaha szól a pillanat szentségéhez. Az Anyaszentegyház gyermekeit lelkileg táplálja az Élet Kenyere.

Záró gondolat

A Szentáldozás legmagasztosabb pillanata zárja sétánkat az érzékek Szentmiséjén keresztül. Megérteni és értékelni, hogy mi valóban test és lélek vagyunk, a tradicionális mise leköti mind az öt érzékünket, hogy számunkra még mélyebb értelmet kapjon az Eucharisztia misztériuma.

Az oktatás területén sokan könnyen elfogadják, hogy az emberek a különféle érzékek által tanulnak: egyesek inkább vizuálisak , mások inkább a hallást vagy a tapintást részesítik előnyben. Kilépve a az elmúlt évtizedek legvitatottabb liturgikus csatározásaiból, terjesszük ki a kommunikáció ugyanolyan értelmezését a Szent Liturgiára. Azt remélem, hogy még több hű katolikus keresi és veszi igénybe a hagyományos latin misét. Emelje föl a Szentek miséje lelkünket az ég felé érzékeink lekötése által.



A szerkesztő [Catholic Gentleman] megjegyzése: valóban lehetséges a Novus Ordo szentmisét felajánlani áhítatos és érzékelhető-magával ragadó módon. Igaz az is, hogy nagyon könnyen lehet felajánlani olyan módon, ami tiszteletlen és banális (és sajnos gyakran van ilyen). Amíg visszaélések is előfordulhatnak bármely Szentmise alatt, úgy érvelünk, hogy a régi Szentmise kínálja következetesebben a transzcendens és ünnepélyes tapasztalatot.




2016. szeptember 10.
forrás angolul:
forrás: karizmatikus.hu/hitvedelem/tanitas-atyak-tanito-testverek/5026-hogyan-koeti-le-a-tradicionalis-mise-oet-erzekszervuenket.html