Mindenszentek és halottak napja - november 1-2.

November 1-je mindenszentek ünnepe, november 2. pedig halottak napja
a keresztény világban.


Mindenszentek (latinul: festum omnium sanctorum) a katolikus egyházban az öszszes üdvözült lélek emléknapja, a protestantizmus az elhunytakról emlékezik meg ilyenkor.
Az ezt követő halottak napja fokozatosan vált egyházi ünnepből az elhunytakról való általános megemlékezéssé.

A 4. században mindenszentek ünnepét a pünkösd utáni első vasárnap ülték meg, és az ortodox keresztény egyház ma is ekkor tartja. A kezdetben az összes keresztény vértanúra, később "minden tökéletes igazra" emlékező ünnep a 8. században tevődött át november 1-jére, egy kelta ünnep időpontjára. Jámbor Lajos frank császár 835-ben IV. Gergely pápa engedélyével már hivatalosan is elismerte az új ünnepet, így ettől kezdve a mindenszentek az egész katolikus kereszténység ünnepe lett.

Általános szokás, hogy mindenszentek napján rendbe teszik és virággal díszítik a sírokat, amelyeken gyertyát gyújtanak a halottak üdvéért. A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi, a katolikus egyház szertartása szerint a "temetők nagy keresztjénél" ma is elimádkozzák a Mindenszentek Litániáját, és megáldják az új síremlékeket.

Magyarország egyes vidékein harangoztattak a család halottaiért, máshol ételt ajándékoztak a szegényeknek. Sokan úgy tartották, hogy a halottak ezen az éjszakán kikelnek a sírból, így a családi lakomán nekik is terítettek, és minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy eligazodjanak a házban. Egyes falvakban ezen a napon választották meg a bírót, fogadták fel a cselédeket. Mindenszentek Magyarországon 2000 óta, ötven év után ismét munkaszüneti nap.

A mindenszenteket megelőző naphoz kapcsolódik az angolszász eredetű halloween is, ennek elnevezése az angol All Hallows Eve kifejezésből származik, ami magyarul annyit tesz: mindenszentek éjszakája. Ez a kóbor lelkek, a kelták halotti istenének éjszakája.

A november 2-i halottak napja jóval későbbi eredetű: Szent Odiló clunyi apát 998-ban vezette be emléknapul a Cluny apátság alá tartozó minden bencésházban. Hamarosan a bencés renden kívül is megülték, és a 14. század elejétől a katolikus egyház egésze átvette.

A halottakról, elhunyt szeretteinkről való megemlékezés, az értük való közbenjárás a purgatórium (tisztítóhely) katolikus hittételén alapul. Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt meg kell tisztulniuk.
Lelkileg nagy vigasztalás a hátramaradottaknak, hogy tehetnek valamit elköltözött szeretteikért imával, vezekléssel, szentmisével. A halottak napi gyászmisék az örök életről és a feltámadásról szólnak.

E napon gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. A szokáshoz kapcsolódó némely népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a világosban a "véletlenül kiszabadult lelkecskék" újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket.

Azért kell megszépíteni ilyenkor a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben, a bukovinai magyarok még ennivalót is vittek a temetőbe. Aki ezeken a napokon nem tud kimenni a temetőbe, az otthon gyújt gyertyát, néhol úgy tartották, hogy akié a családban a legelőször leég, az hal meg leghamarabb.





forás: kigyosi-hirado/776-mindenszentek-es-halottak-napja




Mindenszentek

Mindenszentek napja kötelező egyházi ünnep. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a hívek számára kötelező a szentmisén való részvétel.

November 1-jén közös napon ünnepeljük az összes szentet, vagyis valamennyi megdicsőült lelket, akikről sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg.


Keleten már 380-ban megülték ezt az ünnepet, minden vértanúról megemlékezve. A nyugati egyház liturgiájába IV. Bonifác pápának köszönhetően került be, aki miután megkapta a pogány istenek tiszteletére épült római Pantheont, 609. május 13-án Mária és az Összes Vértanúk tiszteletére szentelte fel azt.

III. Gergely pápa (731–741) kiszélesítette az ünneplendők körét: a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává tette mindenszentek ünnepét.

November 1-jére IV. Gergely pápa (827–844) döntése értelmében került az ünnep.





Halottak napja

A halottak napja (latinul Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) keresztény ünnep. A katolikusok november 2-án tartják, mindenszentek napját követően, a bizánci szertartásban a pünkösd előtti szombaton ünneplik.


Magyarországon a két egymást követő ünnephez (Mindenszentek és Halottak napja) kötődő szokások széles körben élnek a nem katolikusok között is. Ünneplése sok keresztény országban elterjedt, a protestánsok és az anglikánok is ünneplik. Az ünnep már az ókori Rómában is létezett feralia néven.

A katolikus egyházban először 998-ban ünnepelték. Szent Odiló clunyi bencés apát kezdeményezése volt, hogy a mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is. Az ünnep a 11. században terjedt el széles körben a clunyi bencések hatására, a 14. században vált hivatalossá.


Mindenható örök Isten, Ki megadtad nekünk, hogy egy napon ünnepelhessük minden szented dicsőségét. Kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk nagy irgalmadat.
A mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen




Forások: MKPK Sajtószolgálat/Magyar Kurír — kiskanizsaiplebania.hu/?page_id=125




A búcsúkról

Mindenszentek főünnepéhez és a halottak napjához kapcsolódóan


Mi a búcsú?

A búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott bűnökért járó, ideigtartó büntetések elengedése, melyet a keresztény hívő, aki megfelelően fölkészült és teljesítette a kiszabott föltételeket, elnyer az Egyház segítségével, amely mint a megváltás szolgálója Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli és abban részesít.

A búcsú részleges vagy teljes, attól függően, hogy a bűnökért járó ideigtartó büntetéstől részlegesen vagy teljesen szabadít-e meg. Minden hívő nyerhet búcsúkat önmaga számára vagy az elhunytak javára.

A bűnök büntetése

Hogy az Egyház e tanítását és gyakorlatát megérthessük, tudnunk kell, hogy a bűnnek kettős következménye van. A súlyos bűn megfoszt az Istennel fönnálló közösségtől és ezért alkalmatlanná tesz az örök életre, és az ettől való megfosztottság "az örök büntetés". Másrészt minden bűn, még a legkisebb is, a teremtményekhez való rendetlen ragaszkodással jár, ami szükségessé teszi a tisztulást, akár itt a földön, akár a halál után, az úgynevezett purgatóriumban (tisztítótűz, tisztítóhely).

E tisztulás szabadít meg attól, amit "ideigtartó büntetésnek" nevezünk. E kétféle büntetést nem szabad valamiféle bosszúnak tartani, mellyel Isten az embert kívülről sújtja, hanem nagyon is a bűn természetéből származó valóságként kell fölfogni. Egy lángoló szeretetből fakadó megtérés létrehozhatja a bűnös teljes megtisztulását, úgyhogy semmi büntetés nem marad fönn.

A bűn megbocsátása és az Istennel fennálló közösség helyreállítása magával hozza a bűn örök büntetéseinek elengedését. Az ideigtartó büntetések azonban megmaradnak. A keresztény embernek mindenfajta szenvedést és megpróbáltatást türelemmel viselve, és amikor eljön a nap, a halált derűs lélekkel fogadva, törekednie kell arra, hogy a bűn ezen ideigtartó büntetéseit kegyelemnek tekintse; az irgalmasság és szeretet cselekedetei, az imádság és a különböző vezeklési gyakorlatok által igyekeznie kell, hogy teljesen levesse magáról a "régi embert" és magára öltse az "új embert".

A búcsú elnyerése

A búcsút az Egyház által lehet elnyerni, mely a Jézus Krisztustól kapott oldó és kötő hatalom birtokában közbenjár egy keresztény érdekében, és megnyitja neki Krisztus és a szentek érdemeinek kincstárát, hogy az irgalmasság Atyjától elnyerje a bűneiért járó ideigtartó büntetések elengedését. Ily módon az Egyház nem csupán segítségére akar sietni ennek a kereszténynek, hanem a jámborság, a vezeklés és a szeretet cselekedeteire is serkenteni akarja.

Mivel a tisztulás útján lévő elhunyt hívők tagjai a szentek ugyanazon közösségének, segíteni tudunk rajtuk többek között azzal is, hogy búcsúkat nyerünk számukra úgy, hogy a bűneikért járó ideigtartó büntetés elengedést nyerjen

(A Katolikus Egyház Katekizmusa: 1471-1479.)





forrás: katolikusvalasz.blog.hu/2017/10/30/




Mindenszentek

November 1-je mindenszentek ünnepe a keresztény világban.


Urunk, Jézus Krisztus megígérte, hogy:

„Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt, mennyei Atyám előtt.” Az apostolok korától kezdve oly nagy számban vallották meg vérükkel az Urat, hogy a sok névtelen szenteknek nem tudtak külön-külön napot szentelni. Ezért a IV. századtól kezdve egy napot szentel Egyházunk, amikor minden szentjéről megemlékezik.



609-ben szentelte fel IV. Bonifác pápa keresztény templommá Szűz Mária és az összes vértanú tiszteletére a római Panteont, mely valaha az összes pogány isten tiszteletére épült. A IX. században IX. Gergely pápa november 1-jére tette az ünnepet. Illő tehát, hogy ujjongással kezdjük a mai szentmisét.

Ma mindenszentek főünnepe van. Az szóban a "fő" előtag utal arra, hogy ez az ünnep a legrangosabb ünnepeink közé tartozik. Ám az igazság az, hogy ennek az ünnepnek a tartalma körül teljes a félreértés az ünnep körül kialakult rossz szokások miatt. Ha ma tíz templomba járó embert megkérdeznének, hogy mi ez az ünnep, akkor ebből kilenc biztosan azt mondaná, hogy ekkor megyünk a temetőbe, a halottakra ekkor emlékezünk. Az igazság azonban az, hogy ennek az ünnepnek semmi köze nincs a temetőhöz és a halottakhoz, még kevésbé a halálhoz. Már csak abból is következik ez, hogy a szentmise fehér miseruhában történik, s a fehér mindig az örvendezés, ünneplés jele. A holtakra, a halálra holnap, november 2-án emlékezünk, halottak napján.

A mindenszentek, tehát egy örömünnep. Azokat a szenteket - minden szentet ünnepeljük, akik eljutottak életük, és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra Isten örök Országába. Mert ezek a szentek is az Egyház tagjai. Az Egyház ugyanis nemcsak a földön élő valóság, hanem három része van.

Az első része az úgynevezett küzdő Egyház. Ez a tulajdonképpeni földi Egyház. Küzdőnek nevezzük, mert mi itt a földi életben küzdünk az ördög cselvetései, a bűnök és az élet számtalan vihara között az örök életre eljutni. A szentmisében az átváltoztatás után az eucharisztikus imádságban így imádkozunk a küzdő Egyházért, s tulajdonképpen saját magunkért: „Szent és katolikus Egyházadért, tartsd meg békében, őrizd meg egységben, szolgáddal János Pál pápánkkal, (István) főpásztorunkkal, és mindazokkal, akik az egyetemes és apostoli hitet hűségesen őrzik és vallják.”

Az Egyház másik része a szenvedő Egyház. Ezt az Egyházat a tisztítótűzben szenvedők alkotják. Ők is az örök élet részesei már, hiszen a tisztítótűz után Isten Országába jutnak, csak még vezekelniük kell bűneikért. Érettük az eucharisztikus imádságban így imádkozunk: „Kérünk, Urunk, hogy nekik és minden Krisztusban elhunyt hívőnek add meg a boldogságot, a világosságot és a békét a te országodban.”

Az Egyház harmadik része a megdicsőült Egyház. Ezt a szentek alkotják, akik eljutottak már Isten örök Országába. Az Ő közbenjárásukért is imádkozunk az eucharisztikus imádságban: „A szentek közösségében tisztelettel megemlékezünk mindenekelőtt a dicsőséges, mindenkor Szűz Máriáról, istenünk és Urunk, Jézus Krisztus édesanyjáról, apostolaidról, vértanúidról és minden szentedről. Az Ő érdemeikért és könyörgésükre add, hogy mindenben érezzük oltalmadat.”

Az Egyháznak ez a három szintje szüntelen élő kapcsolatban van egymással. A küzdő és a megdicsőült Egyház szüntelen könyörög a szenvedő Egyházért, hogy a tisztítótűz ideig tartó büntetésétől mihamarabb megszabaduljanak. A megdicsőült Egyház pedig - a szentek - közbenjárnak értünk. A mai nap az ünneplés napja. Azokra az emberekre emlékezünk, akik megmutatták az utat, hogy igenis el lehet jutni az örök életre a Krisztus által meghirdetett élettel, s egyáltalán az hirdetik, hogy a halál után van folytatás; sokkal szebb, mint amire legmerészebb álmainkban is gondolni mernénk. A mai ünnep üzenete pedig az, hogy szenteknek kell lennünk, hogy eljussunk Isten örök Országában.

Meghökkentő ez: pont én legyek szent? Úgy gondoljuk, hogy az életszentség a papoknak és a szerzeteseknek van fenntartva, akik egész életüket Istenre, Isten látványos szolgálatára szentelték. A megkereszteltek többségének, akik a világ dolgaival vannak elfoglalva, ebben nem lehet részük. Ez egy óriási tévedés. Ugyanis az életszentségre minden megkeresztelt ember meg van hívva - legyen az pap, vagy egyszerű kétkezi munkás. Nemcsak a papok, szerzetesek lehetnek tehát szentek, hanem számunkra névtelen keresztények milliói, akik azonban nem névtelenek Isten előtt, mert csendesen és hűségesen élték keresztény hitüket. Hiszen hallottuk az olvasmányban: az üdvözültek szeregének száma megszámlálhatatlan.

Mi is lehetünk tehát szentek, sőt szenteknek kell, hogy legyünk, máskülönben nem jutunk el Isten örök országába. Ebben példaképeink és segítőink a szentek. Példaképeink azok, akiknek életét feljegyezték, s az Egyház biztos módon tartja számon őket az üdvözültek között. Segítőink, mert közbenjárásukkal segítenek minket, a küzdő Egyházat az élet rögös útján. Csak egy a fontos, hogy akarjunk szentek lenni és kérjük az ő közbenjárásukat, mert Isten világában szabad akaratunké az első szó.





forások: http://www.keresztenymagyarorszag.hu/napszentje



*-*

Nyolc napon keresztül segíthetjük az elhunytakat

Mindenszentek főünnepéhez és a halottak napjához kapcsolódóan megemlékezünk szeretteinkről, akik a liturgia szavaival élve „előttünk járták az élet útját”.


A temetői sírok vagy urnatemetők látogatása során gyertyákat gyújtunk, és virágot helyezünk el a síroknál, illetve urnafülkéknél. Ebben az időszakban különös erővel hat ránk és tudatosul bennünk a múló világ kényszerű ténye és az el nem múló boldogság reményének feszültsége. November 1-jén elsősorban a szentekre fordítjuk figyelmünket, hiszen ők azok, akiknek közösségébe vágyunk. November 2-án saját szeretteinkre gondolunk, akiknek Isten örök és boldogító színelátását kívánjuk, de önmagunkra is figyelmet fordítunk, hiszen halálunk után találkozni szeretnénk mindazokkal, akik saját vándorlásunk idején, most hiányoznak nekünk. Mindkét megemlékezés azt a tudatot erősíti bennünk, hogy nem vagyunk elhagyatottak, mind egy nagy közösség tagjai vagyunk.

A keleti keresztények körében kialakult megemlékezés az üldöztetések során vértanúságot szenvedett testvérekről már a IV. században konkrét formákat öltött. A legelső ünnep május 13-án volt. Biztos tanúja ennek Szír Szent Efrém, aki 359-ben himnuszt énekelt valamennyi vértanú tiszteletére, később, 380-ban Aranyszájú Szent János mondott nagyszabású és hatásos beszédet a szent vértanúkról a pünkösdöt követő vasárnapon. Az antióchiai szír és az ortodox hagyomány a VI. századi Rómában is otthonra talált. IV. Bonifác pápa elkérte a császártól a több évtizede bezárt Pantheont, és 609. május 13-án felszentelte azt. A felszentelés napján a katakombákból felhozta a vértanúk ereklyéit az alábbi ének kíséretében: „Kellemetes légyen kijöveteletek, utatokat kísérje öröm, ímé, a híres hegyek reszketnek, és várnak rátok ujjongva a halmok. Jelenjetek meg Isten szentjei, hagyjátok el küzdelmetek helyét, lépjetek be Rómába, amely szent hellyé változott. Áldjátok meg Róma népét! Itt kísér benneteket a templomba, amely a hamis istenek lakóhelyéből lett a tiétek, és veletek együtt imádja az Úr fölségét.”

III. Gergely pápa már nem csak a vértanúkat, hanem minden szentet egy napon kívánt megünnepelni, ezért is szentelte a Szent Péter-bazilka egyik kápolnáját az Üdvözítő, a szent Istenszülő Szűz Mária, a mi Asszonyunk, valamint a szent apostolok, a vértanúk és Krisztus hitvallói, a tökéletes igazak tiszteletére. A VIII. századtól már november 1-jén ünnepelték mindenszenteket, erről tanúskodik Tiszteletreméltó Béda és a yorki pontifikále. Bizonyos, hogy az angliai és ír kereszténység nem véletlenül helyezte november 1-jére az ünneplést, felváltva ezzel a pogány szokásokat. Végül az ünnep 835-ben nyerte el a hivatalos elismerését.

A clunyi bencés szerzetesek már a X. században ezen a napon emlékeztek meg az összes megholtról. XV. Benedek pápa 1915. augusztus 10-én adott engedélyt arra, hogy ezen a napon minden pap három szentmisét végezhessen az elhunytakért. Az egyiket a saját szándékára, a másodikat az összes megholtért, a harmadikat a Szentatya szándékára. Szent Ambrus püspök így vigasztal minket, amikor testvérének, Satyrusnak a haláláról ír: „Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett.”

November 2-án kiemelten a tisztítóhelyen lévő elhunytjainkért imádkozunk. Nevezhetjük ezt a lélek szomorú és bánkódó állapotának a földi élet során tanúsított szeretetlenség miatt. Ez az állapot Isten szeretetének és irgalmának tisztító tüze (Bölcs 3,6; 1Kor 3,15).

A halottakért mondott imádság az egész emberiség alapvető és ősi meggyőződéséből fakad, amit a Szentírásban is nyomon követhetünk. Makkabeus Júdás engesztelő áldozata is arra utal, hogy hitt a jövendő világ jutalmában és a feltámadásban (2Mak 12,46; vö. Dán 12,1–4).

A szentekkel való közösségünk rámutat arra, hogy az Egyház több, mint a földön zarándokoló nép, sokkal inkább az irgalom és a kegyelem, a megbocsátás kimeríthetetlen forrása (Jn 4,13–14; 20,22–23), amelyet az Üdvözítő tanítványaira bízott. Ebben áll az Egyház szolgálata: tagjait Isten irgalmas és megbocsátó szeretetében részesíteni. Amikor az Egyház tagjairól beszélünk, akkor a nagy közösségre gondolunk, de főleg azokra, akik rászorulnak Isten irgalmára, akik bűneik következményét, a lélekre tapadt szennyet – amely akadálya a teljes Istenre hagyatkozásnak és a benne való elmerülésnek – Isten szeretének lángoló tüzében és a mi imádságunk, jó cselekedeteink révén mossák le magukról. Az Egyház a halottakért végzett imádságban és szeretetgyakorlatban tanúskodik arról, hogy a földi halál ellenére sem mond le az elhunyt iráni szeretetről és törődésről. Ezért tartja fontosnak az elhunytakért mondott imádságot, a bűnbánatot és jó cselekedetet: „Mosdjatok meg, s tisztuljatok meg. El gonosz tetteitekkel színem elől, ne tegyetek többé rosszat! Tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árvának, s védelmezzétek az özvegyet.” (Iz 1,16-17)

Ennek a törődésnek kifejezése az a teljes búcsú is, amelyet a tisztulás állapotában szenvedő lelkek javára fordíthat az a hívő, aki november 1–8. között áhítatos lélekkel temetőt látogat, s legalább lélekben imádkozik az elhunytakért; halottak napján, vagyis november 2-án templomot vagy kápolnát áhítattal meglátogat, s egy Miatyánkot és egy Hiszekegyet elimádkozik. A szentgyónás, a szentáldozás, az imádság – egy Miatyánk és egy Üdvözlégy a Szentatya szándékára – amelyek révén a kegyelem állapotába kerülünk, mind a szeretetközösség reményének és hitének kifejezései.





Sztankó Attila mindenszentek főünnepéhez és halottak napjához kapcsolódó liturgikus jegyzete
fotó: Vatican News
forás: magyarkurir.hu/nezopont/nyolc-napon-keresztul-segithetjuk-az-elhunytakat