Liturgikus emléknapja: október 5
Az Egyház október 5-én emlékezik Bartolo Longóra. II. János Pál pápa, amikor 1980-ban boldoggá avatta, „Mária emberének” nevezte őt. Az olasz férfi ötven évig dolgozott – ahogyan ő mondta – „a Hölgyéért”. Ám nagyon nagy utat járt be addig, amíg Rózsafüzér Királynője tiszteletének terjesztőjévé vált.
Bartolo Longo jómódú polgári családba született a dél-olaszországi Latianóban 1841. február 11-én. Édesapja orvos volt, ugyanakkor a művészetek nagy kedvelője. Édesanyja keresztény szellemben nevelte a gyerekeket. Bartolo eleven, öntudatos és intelligens fiú volt. Tízéves korában meghalt az édesanyja, ezután lassan eltávolodott a hittől.
Magántanárnál tanult, majd a nápolyi egyetem jogi karára járt, ahol 1864-ben szerzett diplomát. Barátaival egyre jobban belemerült a kor világnézeti vitáiba – antiklerikális tüntetéseken és spiritiszta szeánszokon vettek részt. Bartolo idővel elkötelezte magát egy sátánista szekta mellett, és a közösség papjává vált.
Az elkövetkezendő években rítusok bemutatásával és egyházellenes tevékenységgel gyakorolta hivatalát, és sokakra volt hatással. A szertartások megkövetelték a teljes böjtölést és komoly pszichés megterhelést is jelentettek. Bartolo végül fizikailag és lelkileg is megbetegedett. Ráadásul egy nézeteit valló barátja, aki súlyos depresszióba esett, öngyilkos lett. Ez nagyon megviselte Bartolót. Meghasonlott, és egy rémálmokkal telt éjszaka után végül segítséget kért: elment családja régi barátjához, Vincenzo Pepe professzorhoz, aki bemutatta őt egy jól képzett domonkos szerzetesnek, Alberto Radentének.
A pap vállalta, hogy katekézist tart neki. A domonkos rend lelkiségében fontos szerepe van a rózsafüzérnek, így Bartolo újra felfedezte az imádság erejét. Sok tanulás, illetve bűnbánat után ismét magához vehette a szentségeket. 1871. március 25-én belépett a domonkos harmadrendbe. A mindennapi kedves imája után a Rózsafüzér testvér nevet kapta. Később a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrendnek is tagja lett.
Egy lelkigyakorlat során egyértelművé vált számára, hogy jóvá kell tennie azt a kárt, amit sátánistaként mások lelkében, hitében okozott. Egyéni tisztasági fogadalmat tett, és csatlakozott egy jámbor közösséghez, melynek tagjai a szegényekkel és betegekkel foglalkoztak.
Mindeközben jogi praxisát is folytatta – megbízást kapott az özvegy Marianna di Fusco bárónétól, hogy gyűjtse össze a Pompeji környékén lévő birtokainak bérleti díjait. Bartolo 1872-ben érkezett meg Pompeji völgyébe. Megdöbbent az ott élő egyszerű emberek elhagyatottságán, tanulatlanságán, hitetlenségén, babonásságán és szegénységén.
A környéken utazva sok ideje volt gondolkodni. „Egy napon egy Pompeji melletti mezőn, amit Arpaiának hívtak, eszembe jutott az az idő, amikor sátánista papnak készültem – írta le később. – Alberto atya sokszor mondta, hogy soha többé ne gondoljak erre, ne gondolkodjam róla, de akkor arra gondoltam, hogy ha a Krisztus papsága örökre szól, talán a sátán papsága is örökre szól. Bűnbánatom és gyónásom ellenére átjárt az érzés, hogy még mindig a sátán rabszolgája és tulajdona vagyok, és vár rám a pokolban.
Ekkor meghallottam Alberto atya hangját a fülemben, amint a Boldogságos Szűz szavait ismétli: »Aki terjeszti a rózsafüzért, üdvözül«. Ezek a szavak villámcsapásként oszlatták szét kétségbeesésemet. Térdre borultam, és felkiáltottam: »Elérhetem az üdvösséget, mert nem hagyom el ezt a vidéket anélkül, hogy ne válnék rózsafüzéred szószólójává!« Ez az eset pecsét lett végső elhatározásomon.”
Bartolo ezután többször is visszatért Pompeji völgyébe – két célja volt, hogy támogatást nyújtson a szegényeknek és hogy megújítsa a hitéletet. 1873-ban megrendezte az első „rózsafüzér ünnepet”, 1875-ben pedig plébániai missziót szervezett. Megfestette a Rózsafüzér Királynőjének képét, és odaajándékozta a városnak.
Missziója olyan sokakat vonzott, hogy a helyi püspök azt javasolta, építsenek egy új templomot. Bartolo Marianna di Fusco báróné segítségével gyűjtésbe kezdett, de kevés sikerrel. Egy nyilvános rózsafüzér ájtatosság alkalmával azonban csodás gyógyulás történt, és ettől kezdve mind több adomány érkezett.
Felépült az új templom, körülötte pedig egy új Pompeji. Szociális lakások és munkásszállók épültek, kórház, árvaház nyílt, bevezették a távírót, és egy geodinamikai állomást is építettek, amely a Vezúv tevékenységét figyelte. Iskolát nyitottak a szegény lányok, illetve fiúk, valamint a börtönbüntetésre ítéltek gyermekei számára – ez abban az időben egészen különleges volt, mivel a bűnözők gyermekeit kizárták az oktatásból. Bartolo könyvet írt a rózsafüzérről, kilencedet, illetve imakönyvet szerkesztett és kiadott egy katolikus folyóiratot is.
Idővel pletyka kelt szárnyra arról, hogy felelőtlenül kezeli a pénzeket, és szerelmi kapcsolat fűzi az özvegy bárónéhoz. XIII. Leo pápa, aki támogatta Bartolo munkáját, ezt tanácsolta nekik: „Jogász, te szabad vagy, bárónő, te özvegy vagy, házasodjatok össze, és senki nem szólhat egy szót sem ellenetek.”
1885-ben össze is házasodtak, de mivel Bartolo tisztasági fogadalmat tett, józsefházasságban éltek. 1906-ban Bartolo minden általa kezelt tulajdont, beleértve a sajátjait is, a Szentszékre bízta. Majd a városvezetés új adminisztrációs rendszerének kialakításában segédkezett mint egyszerű alkalmazott. Nyolcvanöt éves koráig dolgozott, mindig ajánlva és terjesztve a rózsafüzért, bárhova is ment.
1926. október 5-én hunyt el Pompejiben. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1980. október 26-án Rómában.
Az Egyház október 5-én emlékezik Bartolo Longóra. II. János Pál pápa, amikor 1980-ban boldoggá avatta, „Mária emberének” nevezte őt. Az olasz férfi ötven évig dolgozott – ahogyan ő mondta – „a Hölgyéért”. Ám nagyon nagy utat járt be addig, amíg Rózsafüzér Királynője tiszteletének terjesztőjévé vált.
Bartolo Longo jómódú polgári családba született a dél-olaszországi Latianóban 1841. február 11-én. Édesapja orvos volt, ugyanakkor a művészetek nagy kedvelője. Édesanyja keresztény szellemben nevelte a gyerekeket. Bartolo eleven, öntudatos és intelligens fiú volt. Tízéves korában meghalt az édesanyja, ezután lassan eltávolodott a hittől.
Magántanárnál tanult, majd a nápolyi egyetem jogi karára járt, ahol 1864-ben szerzett diplomát. Barátaival egyre jobban belemerült a kor világnézeti vitáiba – antiklerikális tüntetéseken és spiritiszta szeánszokon vettek részt. Bartolo idővel elkötelezte magát egy sátánista szekta mellett, és a közösség papjává vált.
Az elkövetkezendő években rítusok bemutatásával és egyházellenes tevékenységgel gyakorolta hivatalát, és sokakra volt hatással. A szertartások megkövetelték a teljes böjtölést és komoly pszichés megterhelést is jelentettek. Bartolo végül fizikailag és lelkileg is megbetegedett. Ráadásul egy nézeteit valló barátja, aki súlyos depresszióba esett, öngyilkos lett. Ez nagyon megviselte Bartolót. Meghasonlott, és egy rémálmokkal telt éjszaka után végül segítséget kért: elment családja régi barátjához, Vincenzo Pepe professzorhoz, aki bemutatta őt egy jól képzett domonkos szerzetesnek, Alberto Radentének.
A pap vállalta, hogy katekézist tart neki. A domonkos rend lelkiségében fontos szerepe van a rózsafüzérnek, így Bartolo újra felfedezte az imádság erejét. Sok tanulás, illetve bűnbánat után ismét magához vehette a szentségeket. 1871. március 25-én belépett a domonkos harmadrendbe. A mindennapi kedves imája után a Rózsafüzér testvér nevet kapta. Később a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrendnek is tagja lett.
Egy lelkigyakorlat során egyértelművé vált számára, hogy jóvá kell tennie azt a kárt, amit sátánistaként mások lelkében, hitében okozott. Egyéni tisztasági fogadalmat tett, és csatlakozott egy jámbor közösséghez, melynek tagjai a szegényekkel és betegekkel foglalkoztak.
Mindeközben jogi praxisát is folytatta – megbízást kapott az özvegy Marianna di Fusco bárónétól, hogy gyűjtse össze a Pompeji környékén lévő birtokainak bérleti díjait. Bartolo 1872-ben érkezett meg Pompeji völgyébe. Megdöbbent az ott élő egyszerű emberek elhagyatottságán, tanulatlanságán, hitetlenségén, babonásságán és szegénységén.
A környéken utazva sok ideje volt gondolkodni. „Egy napon egy Pompeji melletti mezőn, amit Arpaiának hívtak, eszembe jutott az az idő, amikor sátánista papnak készültem – írta le később. – Alberto atya sokszor mondta, hogy soha többé ne gondoljak erre, ne gondolkodjam róla, de akkor arra gondoltam, hogy ha a Krisztus papsága örökre szól, talán a sátán papsága is örökre szól. Bűnbánatom és gyónásom ellenére átjárt az érzés, hogy még mindig a sátán rabszolgája és tulajdona vagyok, és vár rám a pokolban.
Ekkor meghallottam Alberto atya hangját a fülemben, amint a Boldogságos Szűz szavait ismétli: »Aki terjeszti a rózsafüzért, üdvözül«. Ezek a szavak villámcsapásként oszlatták szét kétségbeesésemet. Térdre borultam, és felkiáltottam: »Elérhetem az üdvösséget, mert nem hagyom el ezt a vidéket anélkül, hogy ne válnék rózsafüzéred szószólójává!« Ez az eset pecsét lett végső elhatározásomon.”
Bartolo ezután többször is visszatért Pompeji völgyébe – két célja volt, hogy támogatást nyújtson a szegényeknek és hogy megújítsa a hitéletet. 1873-ban megrendezte az első „rózsafüzér ünnepet”, 1875-ben pedig plébániai missziót szervezett. Megfestette a Rózsafüzér Királynőjének képét, és odaajándékozta a városnak.
Missziója olyan sokakat vonzott, hogy a helyi püspök azt javasolta, építsenek egy új templomot. Bartolo Marianna di Fusco báróné segítségével gyűjtésbe kezdett, de kevés sikerrel. Egy nyilvános rózsafüzér ájtatosság alkalmával azonban csodás gyógyulás történt, és ettől kezdve mind több adomány érkezett.
Felépült az új templom, körülötte pedig egy új Pompeji. Szociális lakások és munkásszállók épültek, kórház, árvaház nyílt, bevezették a távírót, és egy geodinamikai állomást is építettek, amely a Vezúv tevékenységét figyelte. Iskolát nyitottak a szegény lányok, illetve fiúk, valamint a börtönbüntetésre ítéltek gyermekei számára – ez abban az időben egészen különleges volt, mivel a bűnözők gyermekeit kizárták az oktatásból. Bartolo könyvet írt a rózsafüzérről, kilencedet, illetve imakönyvet szerkesztett és kiadott egy katolikus folyóiratot is.
Idővel pletyka kelt szárnyra arról, hogy felelőtlenül kezeli a pénzeket, és szerelmi kapcsolat fűzi az özvegy bárónéhoz. XIII. Leo pápa, aki támogatta Bartolo munkáját, ezt tanácsolta nekik: „Jogász, te szabad vagy, bárónő, te özvegy vagy, házasodjatok össze, és senki nem szólhat egy szót sem ellenetek.”
1885-ben össze is házasodtak, de mivel Bartolo tisztasági fogadalmat tett, józsefházasságban éltek. 1906-ban Bartolo minden általa kezelt tulajdont, beleértve a sajátjait is, a Szentszékre bízta. Majd a városvezetés új adminisztrációs rendszerének kialakításában segédkezett mint egyszerű alkalmazott. Nyolcvanöt éves koráig dolgozott, mindig ajánlva és terjesztve a rózsafüzért, bárhova is ment.
