Sokszor megmosolyogtató, amikor fiatal kollégák beszélnek úgy az akkor történtekről, mintha részt vettek volna benne, de kicsit utánaszámolva rájövünk, hogy talán akkor tanulhatták az ABC- t. A másik véglet ennél sokkal szomorúbb, hiszen, sokan már nem élnek azok közül, akik tanúi voltak a mára már történelemmé szelídült, sokszor vérbe fúló eseményeknek, gondolva itt a román forradalomra, a marosvásárhelyi márciusi eseményekre, és a délszláv háborúra. Ezért tűnik időszerűnek, hogy Önnek néhány kérdést feltegyek, hiszen, Ön ott volt az események sűrűjében. Ott volt tudósítóként a Parlamentben és a frontvonalakon is.
Interjú Stoffán Györggyel
– Tudósítóként, kiküldött újságíróként melyek voltak a legemlékezetesebb vagy legdrámaibb élményei a Parlamentben?
– A legdrámaibb az volt, amikor rádöbbentem arra, hogy idegen parancsra működik ez a parlament is. Hiszen, megszavazta a magyar parlament az újvidéki NATO bombázást, amely a szerb lakosság mellett sok civil magyar életet is követelt. Így, az újvidéki szülészet is találatot kapott. Magyar anyák és csecsemők haltak meg. A parlamenti döntéskor ott voltam. A nyakamba borulva sírt a szerb származású újságíró kolléganő. Elmondani nem lehet azt az érzést, azt a szégyent, amit a nyugati „demokrácia” hazai követése generált sokunkban. Attól kezdve csak nagyon ritkán mentem be ebbe a halálos bűnbarlangba, ahol eldőlt, hogy a magyarok élete sem kímélendő, ha nyugati parancsot kell végrehajtani.
– A beszélgetős műsorokban sokszor elhangzik idősebb kollégák szájából, hogy a rendszerváltás után, Antall idején és később sem volt olyasmi, hogy utasításra kellett volna írni, és az, hogy nem volt cenzúra…
– Ez hülyeség. Minden rendszernek megvannak a kijelölt vagy önkéntes seggnyalói, így Antall idején is volt cenzúra, voltak követelmények, mit és hogyan kell leírni, megfogalmazni. Az Esti Hírlapnál dolgoztam akkoriban és ott is volt komisszár, akinek még Hegyi Béla és halbiológus is haptákba vágta magát. A Blahán, a sajtóházban akkor is rengeteg kommunista dolgozott, persze már nemzeti színbe öltözve, mint akkoriban mindenütt. A legádázabb látszat-jobbosok, pont ezek a kommunistából vedlett „nemzetiek” lettek, mert bizonyítási kényszerük volt. Ma is vannak effélék a jobboldali médiában is… elég sokan. Szakmán belül mindenkinek ismerjük a múltját és, az ahhoz képest elég rendhagyó jelenét. Erről is szól majd a könyv, aminek az okán most beszélgetünk…
– Az Antall-kormány után is volt ennek folytatása?
– Ez máig folytatódik a sajtó területén. Antallék után Horn jött. Engem a halbiológusék kirúgtak az Esti Hírlaptól, mert a „Dilettánsok tora” című cikkemet Hegyi Béla főszerkesztő helyettes kitette az Esti Hírlap címoldalára. Ebben kritizáltam a rendszerváltás után Amerikából „hazavándorolt hősök” Parlament előtti összejövetelét, ahol elmondták nekünk, akik itthon szenvedtük végig a diktatúrát, akiknek a szüleit, nagyszüleit meghurcolta a kommunista söpredék… tehát ezek az amerikai jólétből hazaverődött szarháziak, kioktatták az itthon maradottakat a Csurka-tüntetésen arról, hogy mit és hogyan kellene csinálni, hogyan kell rendszert váltani. Csurka szerette ezeket a visszatért amerikásokat, mert jól fizették. Nos, a cikk megjelenése után Horti kirúgott. Nem telt el sok idő, és megkerestetett Horn Gyula. Berendelt magához, és felajánlotta az Esti Hírlap főszerkesztői székét azzal a feltétellel, hogy adnak mellém valakit, aki igazgatja a lapot és csak az jelenhet meg benne, amit ők szeretnének. Természetesen, elutasítottam ezt a nagy kommunista lehetőséget, mert az ember nem szereti szembeokádni magát. Hamar meg is szűnt a Hírlapkiadó Vállalat, de bizonyára addig, amíg volt, a Frankát követő főszerkesztő Horn kérésének eleget tehetett…
– Közben, azért történtek dolgok a volt szocialista országokban…
– Igen. Volt forradalomnak nevezett cirkusz Romániában, ahonnan tudósítottam a Déli Krónikát, forgattunk a Panorámának, de előtte csempésztük a Tőkés-interjúkat Temesvárról Budapestre… Érdekes világ volt. Akkoriban természetes volt, hogy az ember külsősként is dogozik… ennek a keserű eredménye a nyugdíjamban meglátszik. Hiszen, a külsőzés nem bejelentett munka volt… pedig, akár veszélyességi pótlékot is adhattak volna. Temesváron például, több esetben is lövések kereszttüzében dolgoztam… dolgoztunk, de volt olyan is, hogy mint később kiderült a Sekuritate három autóval üldözött Nagyváradon. Izgalmas korszak volt. Sajnos, harmincegynehány év elteltével, már túl sok a hazudozás, a misztifikáció, és azok szoktak manapság „visszaemlékezni” ezekre az eseményekre a televíziós adásokban, akik akkor a mi anyagainkat nézték otthon a TV-ben.
– Milyen közvetlen élményei voltak a román forradalmat és az azt követő időszakot illetően?
– A forradalom előtti időszak is érdekes, izgalmas volt. Rengeteg átszökött partiumi és erdélyi fiatal diplomáját csempésztem át a farzsebemben sok alkalommal. Tiltott könyveket és sok István a király nagylemezt vittem Brahms vagy Beethoven lemezborítókban… és interjúkat készítettem olyan emberekkel, akiket figyelt a Secu. Igazi újságírói munka volt… A forradalom alatt is voltak persze, olyan kollégák, akik hamis tudósításokat adtak le. Például, mintha az aradi városházán, az ablak alatt fekve dolgoztak volna. Mások olyan rémmeséket adtak le, amik megközelítik a három éves gyerek Hófehérkés szintjét. Akkoriban minden önként jelentkező, újságíró lehetett… persze, maradtak páran a mai napig ebből a selejtből. Emlékszem több megható jelenetre is. Békéscsabán gyűjtötték az adományokat és megkértek az adománygyűjtők, hogy egy konvojt kalauzoljak le egészen Temesvárig. Amíg pakolták a teherautókat, addig az emberekkel beszélgettem a téren. Egyszer csak odajön egy öreg bácsi és kérdi: – Mondja, hol osztják a fegyvereket? – én csak néztem, mert nem tudtam miről beszél. Majd így folyatta: – Én ott voltam ’40-ben is, és lőni most is tudok még… Amikor elmondtam Neki, hogy most nem Erdélyt visszaszerezni megyünk… sajnos, mert azt Horn Gyula „hazaárulta”, hanem csak élelmet és egyéb dolgokat viszünk, a bácsi könnyes szemmel, csalódottan továbbállt. Egy öreg nénike is odajött. Valami hangedli félébe becsomagolt egy fél vekni kenyeret és egy fél vajat. – Nekem sincs több, de vigyék el az erdélyieknek, valakinek elég lesz vacsorára… Felnőtt emberként folyt a könnyem.
– Amikor kiértünk Aradra, és kezdtük lepakolni a segélyt, egy oláh földhöz vágta a kenyeret, és azt üvöltötte, hogy „nem kell a magyar kenyér”… közben az egyik magyar teherautósofőrt, Tóth Sándort agyonlőtték… mert segített. Ilyen a világ.
– Önt reggeltől-estig lehetne hallgatni. Talán ezért engedte ennek a riportkönyvnek a megírását?
– Nézze, Kedves! Az ember, ha egy életet áldoz a nemzete, a kereszténysége és a magyar haza védelmére, akkor 65 évesen elgondolkodik azon, hogy meg kell örökítenie azt, amit látott ebben a több mint fél évszázadban. Ilyenkor már az ember nem ködösít, nem nézi, hogy ki, miben árthat neki az őszintesége „fejében”. Mindig azt írtam, amit gondoltam. Öntörvényűen, senkinek az utasítását nem fogadtam el… Egyetlen dologra törekszem, hogy mindent elmondjak a kérdezőnek, és amit megéltem annak a tapasztalatait átadjam a következő generációnak. Csendben, de következetesen. Nekem nem hiányzik ilyen-olyan díj, elismerés… lehet, el sem fogadnám. Amit megéltem és tettem, azt apámtól és az őseimtől megörököltem. Nem szerencsés örökség, de kötelezett 65 éven keresztül és mindaddig, amíg levegőt tudok venni…
– Köszönöm az interjút! És folytatjuk a könyvben…
