A globalizmust csak úgy lehet legyőzni, ha helyreállítjuk a családot, az államot és a katolikus egyházat
A LifeSiteNews szerzője, Matthew McCusker hosszú tanulmányban fejtette ki azt a meggyőződését, hogy vissza kell állítani a család, az állam és a katolikus egyház elsőbbségét ahhoz, hogy legyőzzük a globalista világrendet. Ehhez pedig világosan látnunk kell mindegyik szerveződés természetét. Tanulmányát az alábbiakban foglaljuk össze.
Egyre többen ébrednek rá, milyen óriási hatalommal rendelkeznek az elszámoltathatatlan nemzetközi szervezetek a nemzetállamok és a katolikus egyház tagjai felett. Ezek közé a szervezetek közé tartoznak a nemzetállamoknál is sokszor gazdagabb multinacionális vállalatok, a médiaszervezetek, amelyek hamis hírnarratívákat állítanak elő, az olyan nemzetközi testületek, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete és az Európai Unió; és az olyan befolyásos csoportok, mint a Világgazdasági Fórum (WEF). Életünket egyre inkább ismeretlen és árnyékban maradó erők irányítják.
Vizsgáljuk meg a problémát a katolikus egyház tanításának és a hagyományos filozófiának a fényében. E tanítások szerint Isten három csoportosulást hozott létre, amelyek elengedhetetlenek az emberiség boldogulásához: a családot, az államot és a katolikus egyházat. Minden más szerveződésnek (mint a vállalatoknak, nemzetközi szervezeteknek és médiaszervezeteknek) az előző három szolgálatában kell állnia.
Mai világunkban azonban a sorrend megfordult: a család, az állam és az egyház szolgálja az ember alkotta szerveződéseket. Az eredmény katasztrofális: a családok tönkremennek, a kormányok népük érdekei ellen cselekszenek, és az egyházi hierarchia tagjai elhagyják Krisztus szolgálatát a világ szolgálatáért.
A globalista világrend legyőzéséhez vissza kell állítani az első helyre a családot, az államot és a katolikus egyházat.
Ehhez tisztában kell lennünk az egyes szerveződések, csoportok természetével. (McCusker a társadalom szót használja rájuk.)
Mit jelent itt a szerveződés szó?
A „szerveződés” meghatározását a szerző E. Sylvester Berry atya 1955-ös írásából veszi át (The Church of Christ: An Apologetic and Dogmatic Treatise – Krisztus egyháza: Apologetikai és dogmatikai értekezés, p.6.). Eszerint a szerveződés értelmes lények szövetsége, amelyet azzal a céllal hoztak létre, hogy közös erőfeszítésekkel közös jót érjenek el.
A szerveződés tagjai tehát csak racionális lények lehetnek, és összefogásukhoz szükség van egy bizonyos közös célra. Ennek elérésére nem önállóan, egyedül dolgoznak, hanem közösségben.
Egy szerveződés tehát csak akkor létezhet, ha vannak tagjai és van egy cél, amiért dolgoznak. A tagok a szerveződés anyagi elemei, a közös cél elérésére létrejött közös összefogás pedig a formai elem. Az irányításhoz szükség van továbbá egy adott tekintélyre, aki felhatalmazással rendelkezi ahhoz, hogy a csoportot a közös cél felé vezesse. Végül pedig a szerveződésnek rendelkeznie a cél eléréséhez szükséges eszközökkel.
Sokféle szerveződés létezik, sokféle célt követve. Azonban van köztük három, amely elengedhetetlenül szükséges az emberi boldoguláshoz: az egyház, a család és az állam vagy a nemzet. Ezek létét, felépítésük lényegi elveit, a tagok alapvető jogait és kötelességeit Isten törvénye határozza meg, és emberi hatalom nem változtathatja meg őket – írja Edward Cahill S.J. atya a The Framework of a Christian State (Egy keresztény állam keretei, Dublin, 1932.) c. művében.
Ma mégis ez a három csoport az, amelyet a globalista erők a leginkább támadnak.
Mi a család?
Cahill atya a következőképpen határozza meg a családot:
„A család tágabb értelemben olyan egyének összességét jelenti, akik közös fedél alatt élnek egy közös vezető, családfő alatt, és akiket a természetjogon alapuló kötelékek kötnek össze.”
A családtagok közé a férjen és a feleségen, illetve a szülőkön és a gyermekeken kívül a tanulmány olyan személyeket is besorol, akiket (még ha ez ma már ritkább is, de a történelem nagy részében igaz volt) ez a kötelék szintén összetart(ott): szolgákat és más eltartottakat, akik ugyanazon háztartás részei, ugyanazon fennhatóság alatt állnak és ugyanazért a célért dolgoznak.
A család közös célja elsősorban a gyermekek nemzése és nevelése, a gyermekek testi, érzelmi, értelmi és lelki szükségleteinek kielégítése. Az emberi lény csak születése után sok évvel válik a társadalom aktív tagjává, éveken át tartó nevelést, gondoskodást és szeretetet igényel. A család másik legfontosabb célja az, hogy a házastársak kölcsönösen segítsék egymást. Ezeket a szükségleteket csak az otthonban és az emberi család kebelében lehet kielégíteni.
A család egyben az a hely, ahol nemzedékről nemzedékre átadódnak az adott nép helyi és nemzeti hagyományai, az otthon szeretetéből fejlődik ki tehát természetes módon a hazaszeretet.
A családon belüli fennhatóságot tekintve a kapcsolatok egyenlőtlenek. A családban a tekintélyt hagyományosan az apa gyakorolja, és a szülőknek is hatalmuk van a gyermekek felett. A gazdáknak pedig hatalmuk van a szolgák felett.
Cahill atya ezt így fogalmazza meg előbb említett művében:
„Bár a férj és a feleség méltóságban és alapvető jogokban egyenlő, mégis, mivel ők (a gyermekekkel együtt) egy társadalmat alkotnak, és mivel egy társadalom lehetetlen elismert vezető nélkül, a családban is kell lennie egy vezetőnek. A természeti törvény erre a célra inkább a férfit jelölte ki, mint a nőt; mivel a természet olyan tulajdonságokkal ruházta fel a férfit, amelyek általánosságban véve alkalmasabbá teszik őt az irányítói feladatra, mint a nőt, aki mindazonáltal, mint emberi személy, egyenrangú. Az anya rendelkezik a gyermekei feletti hatalommal, és férje távolléte vagy cselekvőképtelensége esetén a háztartás vezetője lehet.
Az apai és általában a szülői tekintélyt Isten a gyermekek nevelésére és a háztartás rendezett vezetésére hozta létre. A szülőnek a gyermek feletti hatalmát a természeti és az isteni törvények korlátozzák, úgy, hogy a szülőnek tilos „igazságtalan vagy embertelen feltételeket róni [a gyermekre].
A gyermek feletti szülői hatalom megszűnik, amikor a gyermek eléri az érett felnőttkort és elhagyja a szülői házat. A házastársi kötelék csak az egyik házastárs halálával szűnik meg. A szülők gyermekekkel szembeni kötelezettségei azonban soha nem szűnnek meg teljesen, és a szülőnek általában kötelessége marad, hogy szükség esetén még felnőttkorban is segítséget nyújtson gyermekének. A felnőtt gyermeknek normális körülmények között ugyanígy kötelezettsége van a szüleivel szemben, különösen akkor, amikor a szülők idősek és gyengék lesznek.”
Egy egészséges társadalomban az egyén és az állam között számos köztes egység van. E köztes egységek közül csak a családra van szükség minden egyes államban az állam fennmaradásához.
Az államnak nem szabad beavatkoznia az egyén vagy a család magánéletébe, hiszen feladatai a nemzet egészének közjójára vonatkoznak. A család közvetlenül a Teremtőtől kapta a küldetést és az utódok nevelésének elidegeníthetetlen és sérthetetlen jogát, amely megelőzi a civil társadalom és az állam jogait.
XIII. Leó pápa a Rerum Novarumban (No. 14.) azt tanítja, hogy nagy és káros tévedés azt állítani, hogy a polgári kormányzatnak tetszése szerint be kellene avatkoznia a családba, és bensőséges ellenőrzést kellene gyakorolnia a család felett. Az állam beavatkozása csak nagyon korlátozott körülmények között történhet, például a családtagok bántalmazása esetén.
A bensőséges családi szféra ugyanolyan független az egyházi hierarchia közvetlen beavatkozásától, mint az államétól. A család azonban minden tekintetben köteles megfelelni a katolikus egyház tanításának és törvényeinek. Különösen a szülők felelőssége, hogy gyermekeiket a katolikus hitben neveljék, és jó tanbeli és erkölcsi nevelést biztosítsanak számukra.
Mi az állam?
Az állam „az egész polgári közösség, amely tagjainak világi javát szem előtt tartva szerveződik”. (E. Cahill fenti műve)
Tagjai mindazok az egyének, akik a polgári közösség részét képezik. Minden egyén tagja egy vagy több olyan köztes szerveződésnek is, amely közte és az állam között áll (politikai intézmények, szakszervezetek, iskolák, sportklubok stb.). Ezek a köztes testületek minden egészséges társadalom nélkülözhetetlen részét képezik, bár, mint fentebb említettük, az egyetlen, aminek léteznie kell minden államban, az a család.
A katolikus egyház nem egy ilyen államon belüli közvetítő szerveződés, bár egyes egységei, mint például a plébánia, játszhatnak ilyen szerepet.
Egy adott állam tagjai gyakran egy nemzethez tartoznak, és közösek családi kapcsolatfajtáik, közös a kultúrájuk és az identitásuk. Az is lehetséges azonban, hogy egy állam különböző nemzeti identitású embereket kormányoz.
Az állam célja minden alattvalójának természetes boldogsága. Ez a gyakorlatban egyet jelent fizikai, szellemi és erkölcsi képességeik minél teljesebb kibontakoztatásával. Az emberek világi jólétéhez nélkülözhetetlen eszköz a béke és a jólét biztosítása mindenki számára, tehát ez jelenti az állam tevékenységének közvetlen célját.
Minden felnőtt végső soron felelős a saját jólétéért, a szülők pedig gyermekeik jólétéért. Vannak azonban olyan javak, amelyeket az egyének vagy az egyes családok saját erőfeszítéseik révén nem tudnak elérni. Ezeket – a békét és a prosperitást – nevezzük közjavaknak. Ez – és csakis ez – tartozik az állam legitim tevékenységi körébe.
Az állam feladata a közbéke biztosítása belső és külső ellenségekkel szemben, igazságos és méltányosan végrehajtott törvényekkel. A béke fenntartása általában megköveteli a rendőrség és a fegyveres erők fenntartását.
A jólét „az egyén természetes jólétéhez és boldogságához szükséges eszközökkel való megfelelő ellátottságot jelenti. Ide tartoznak az olyan javak, mint a testi egészség, az élelem, a ruházat, a menedék, a személyes szabadság, a magántulajdon, a jó hírnév, az egyén helyzetének megfelelő szellemi műveltség, valamint a jó erkölcsi és vallási nevelés”. (E. Cahill fenti műve)
Különbséget kell tenni a magánjólét és a közjólét között. Az egyén alapvető szükségleteinek biztosításában az államnak csak akkor van szerepe, ha az egyén és a köztes társadalmak erőfeszítései erre nem képesek.
A közjólét eléréséhez gyakran szükséges az állam és a köztes szerveződések együttműködése, ahol az állam biztosítja a működés megfelelő feltételeit, és szükség esetén kiegészíti erőfeszítéseiket. Az államnak például kötelessége gondoskodni azok szükségleteiről, akik nem tudnak önmagukról gondoskodni. Ugyanakkor általában előnyösebb, ha e szükségleteket az egyének és a közvetítő szerveződések elégítik ki, mint az állam.
Vannak azonban olyan dolgok, amelyeket egyedül az állam tehet meg, mint például az igazságos és hatékony jogrendszer fenntartása, valamint az igazságos és ésszerű törvények elfogadása.
A közjólét nem korlátozódik az anyagi jólétre, hanem kiterjed az emberek lelki, szellemi és lelki jólétére is. Az államnak biztosítania kell a feltételeket az iskolák, egyetemek és más oktatási intézmények fejlődéséhez. Az államnak gondoskodnia kell a nép lelki jólétéről is a nyilvános istentisztelet és a katolikus egyház nyilvános elismerése révén.
Minden államnak rendelkeznie kell olyan szervvel, hatósággal, amely biztosítja a közbékét és a közjólétet. Az irányító hatóság konkrét formája államonként eltérő, elsődlegesen csak az a fontos, hogy a hatalomban lévők az általuk kormányzott nép közjavának előmozdítására használják hatalmukat.
Minden férfinak és nőnek természetes joga van ahhoz, hogy igazságosan kormányozzák, de senkinek sincs természetes joga arra, hogy részesüljön a kormányzati hatalomból. Azt, hogy kik legyenek az uralkodók és milyen kormányzati rendszer legyen, végső soron a közjó követelményei alapján kell eldönteni.
Általánosságban elmondható, hogy egy társadalom akkor stabilabb, ha a kormányzati formák szervesen fejlődtek ki az idők során, és nem forradalom vagy emberi tervezés eredményei.
A jó kormányzati formák hagyományosan a következők:
Monarchia – egy ember uralma a közjó érdekében
Arisztokrácia – a kevesek uralma a közjó érdekében
Politeia – a sokak uralma a közjó érdekében.
A rossz kormányformák hagyományos felosztása a következő:
Zsarnokság – egy ember uralma egy frakció javára
Oligarchia – kevesek uralma egy frakció javára
Demokrácia – a sokak uralma egy frakció javára.
A legstabilabb államforma a vegyes konstitúció, amely vegyíti az első három formát. A történelmi példák közé tartozik az angol alkotmány, amelynek elemei az államfő uralkodó, a Lordok Háza és az Alsóház.
A modern nyugati kormányok azonban a demokráciából az oligarchia állapotába süllyedtek, és gyorsan haladnak a zsarnokság felé.
Ami az állam és a család kapcsolatát illeti, az állam felelőssége, hogy biztosítsa, hogy a családok békében és jólétben élhessenek, amint erről feljebb már szó esett. Az állam és az egyház viszonyát illetően McCusker XIII. Leó pápát idézi:
„[A]z állam, a maga konstitúciója szerint, egyértelműen köteles eleget tenni azoknak a sokrétű és súlyos kötelességeknek, amelyek a vallás nyilvános megvallása által Istenhez kötik. A társadalomban együtt élő emberek ugyanúgy Isten hatalma alatt állnak, mint az egyének, és a társadalom és az egyének egyaránt hálával tartoznak Istennek, aki létüket adta és fenntartja, és akinek örökké bőséges jósága számtalan áldással gazdagítja őket.” (Immortale Dei: Az államok keresztény alkotmányáról, No.6.)
Az államnak az a kötelezettsége, hogy elismerje Istent, a természetjogból fakad, és nem ismer el kivételeket. Az államnak – noha független az egyháztól, mivel sajátos cselekvési területtel és saját felelősséggel rendelkezik – nyilvánosan el kell ismernie a katolikus egyházat. Az állam a közbéke és a közjólét biztosítására irányuló munkáját végzi, az egyház pedig az evangélium hirdetésére és az emberi nem megszentelésére irányuló munkáját. E két terület között nem szabad, hogy konfliktus legyen, és egyik sem avatkozhat bele a másik munkájába.
Vannak azonban egyértelműen átfedések az egyes szférák között. Például a házasság az állam működési körébe tartozik, mivel alapvető fontosságú a társadalom fennmaradása szempontjából, ugyanakkor mint szentség és az üdvösség eszköze az egyház hatáskörébe is tartozik. Valójában minden erkölcsi természetű emberi cselekedet, az Egyház szférájába tartozik, de közülük sokat az államnak is szabályoznia kell a közjó érdekében.
A különálló hatáskörök gyakorlása időnként keresztezi egymást. Amikor ez bekövetkezik, szükségszerűen léteznie kell valamilyen eljárási módnak, amely megszünteti a nézeteltérés és a vitatkozás okait, és biztosítja az összhangot. Ezért az egyház és az állam között egyfajta egységnek kell lennie. XIII. Leó pápa a Longinqua: A katolicizmusról az Egyesült Államokban kezdetű enciklikájában elvetette, hogy az ideális modell az egyház és az állam szétválasztása lenne.
XII. Pius pápa pedig a X. Nemzetközi Történettudományi Kongresszuson 1955-ben elmondott beszédében azt mondta, hogy az Egyház azt tartja ideálisnak, ha a nép egységes az igaz vallásban, és az Egyház és az állam egyöntetűen cselekszik.
A katolikus egyház magisztériuma már többször elítélte azt a modern liberális tévedést, miszerint vallási kérdésekben az állam semleges lehet, sőt semleges kell legyen.
Az Immortale Dei kezdetű enciklikában XIII. Leó pápa ezt tanította:
„Bűn az állam részéről, ha nem törődik a vallással, mint valami olyasmivel, ami túlmutat a hatáskörén, vagy mint aminek nincs gyakorlati haszna; vagy ha a vallás sokféle formája közül azt választja, amelyik éppen a kedvének megfelel; mivel azon a módon vagyunk feltétlenül kötelesek Istent imádni, amelyet Ő mutatott, mint akaratának megfelelőt. Ezért mindazok, akik uralkodnak, viseltessenek tisztelettel Isten szent neve iránt, és az legyen egyik legfőbb kötelességük, hogy a vallásnak kedvezzenek, hogy megvédjék, és ne hozzanak olyan intézkedéseket, amelyek veszélyeztethetik annak biztonságát. Ez az uralkodók kötelessége a nép iránt, amely felett uralkodnak.”
A tanulmány idézi XI. Piusz pápa szavait (Quas Primas, No.1.):
„Az első körlevélben, amelyet a pápai trón elfoglalása után az összes püspökökhöz intéztünk, az emberi nemet sújtó és gyötrő bajok legfőbb okait kutatva, világosan rámutattunk, hogy ama bajok árja azért zúdult a világra, mert az emberek nagy része az Úr Jézust és az Ő szent törvényét száműzte a magánéletből, a családból és a közéletből, s hogy mindaddig nem ragyoghat föl a népek közt a tartós béke biztos reménye, amíg az egyének és az államok az Üdvözítő uralmát elvetik és elutasítják. Azért, amint hangsúlyoztuk, hogy »Krisztus békéjét Krisztus országában kell keresni«; úgy a cél eléréséért minden lehetőnek elkövetését ígértük. Krisztus országában – mondjuk – mert úgy láttuk, hogy a béke fölújítására és megszilárdítására nem törekedhetünk hathatósabban, mint a mi Urunk országának helyreállításával.’
Mi a katolikus egyház?
A katolikus egyház azoknak az embereknek a közössége, akik ugyanazon hit megvallásával és ugyanazon szentségekben való részesüléssel az apostoli pásztorok és az egyházfő uralma alatt Krisztus földi királyságát alkotják.
Az egyház tagjai közé csak azok vehetők fel, akik megkeresztelkedtek és vallják az igaz hitet, és akik nem szakadtak el szerencsétlen módon a Test egységétől, vagy akiket az elkövetett súlyos hibák miatt nem zárt ki a törvényes hatalom. Az ember a keresztség szentségének vétele által válik taggá, míg a tagságot nyilvános eretnekség, nyilvános skizma vagy tökéletes kiközösítéssel veszíti el.
A katolikus egyház közös célja az egész emberiség természetfeletti boldogsága. „Az Egyház azért jött létre, hogy a megváltás művét az emberek lelkére alkalmazva állandósítsa. Röviden: az Egyházat azért hozták létre, hogy minden embert üdvözítsen.” (E. Sylvester Berry atya)
A hármas szolgálatot (pap, próféta és király) Urunk Jézus Krisztus helytartója, a római pápa és a vele közösségben működő püspöki testület gyakorolja. Papként nyilvános istentiszteleteket tart és szentségeket szolgáltat ki, prófétaként tévedhetetlenül tanítja az Egyház igaz tanítását, és királyként gyakorolja a megkereszteltek feletti joghatóságot, hogy a mennybe vezesse őket.
Róma püspöke egyetemes, közvetlen és rendes joghatósággal rendelkezik az egész Egyház és annak minden tagja felett. A helyi egyházak élén álló püspökök közvetlen és rendes joghatóságot gyakorolnak saját alattvalóik felett. Az egyház tagjainak alá kell vetniük magukat Jézus Krisztus e hármas hatalmának – amelyet a római pápa és az apostolok többi utóda gyakorol – ahhoz, hogy a katolikus egyház tagjaivá váljanak és azok is maradjanak.
Ahhoz, hogy valaki tisztséget töltsön be az egyházban, először is tagnak kell lennie. Ezért lehetetlen, hogy az Egyházban tisztséget gyakoroljanak a meg nem kereszteltek, a nyilvános eretnekek, a nyilvános szakadárok és a tökéletes kiközösítés ítélete alatt állók. Mert ahogy XIII. Leó pápa tanította a Satis Cognitum kezdetű enciklikájában (No. 15.), „képtelenség azt hinni, hogy az egyházban elöljáró az, aki az egyházon kívül van”.
Különböző típusú szerveződések
A fent leírt három szerveződést szükséges szerveződésekként ismerjük. Azért szükségesek, mert nélkülük az ember nem tudja elérni természetes és természetfeletti céljait.
A család a gyermekek nemzéséhez és alapvető szükségleteik kielégítéséhez, az állam a béke és a jólét eléréséhez, az Egyház az örök üdvösség eléréséhez szükséges. E három szerveződés abszolút értelemben szükséges, és Istentől ered. A többi szerveződés kisebb célokat szolgál, és az ember szabad választásából ered. A család, az állam és a katolikus egyház iránti kötelességeink általában elsőbbséget élveznek a más szerveződések iránti felelősséggel szemben.
Tökéletes versus tökéletlen szerveződések
Megkülönböztethetünk továbbá tökéletes és tökéletlen szerveződéseket.
A tökéletes szerveződés a közös cél eléréséhez szükséges összes eszközzel rendelkezik. Ehhez nincs szüksége semmilyen felsőbb szerveződés segítségére, és saját szférájában soha nem rendelhető alá egy másik szerveződésnek.
Csak két tökéletes szerveződés létezik: az állam és a katolikus egyház. Az állam az alattvalók természetes boldogságának eléréséhez szükséges eszközökkel, míg a katolikus Egyház az egész emberiség természetfeletti boldogságának eléréséhez szükséges eszközökkel rendelkezik. A család nem tökéletes szerveződés, mert egyedül nem tudja kielégíteni minden szükségletét, ezért az állam részeként együtt kell működnie más egyénekkel és családokkal.
A három szükséges szerveződés Istentől ered, de csak a katolikus Egyház tekinthető természetfelettinek. Célját – tagjainak természetfeletti boldogságát – természetfeletti eszközökkel, például a természetfeletti kinyilatkoztatás tanításával és az isteni szentségek kiszolgáltatásával éri el.
Ezt a szerves társadalmat, amely a katolikus családokból és a katolikus államokból áll és a katolikus egyház hármas hatalma alatt működik, nevezik kereszténységnek.
Ez az az ideál, amelytől eltávolodtunk, és amelyhez vissza kell térnünk.
