Én Uram, én Istenem!

Húsvét második vasárnapja egyben az Isteni Irgalmasság ünnepe is, azóta, hogy II. János Pál pápa szentté avatta Fausztina Kowalska nővért, és elrendelte az ünnep megtartását. A Pápa akkor Rómában egy templomot szentelt a lelkiségnek: a Vatikán közelében található Szentlélekről nevezett templomot.

Tamás pedig így felelt: „Én Uram, és én Istenem!”

Az Isteni Irgalmasság ünnepének elrendelése Isten szolgája II. János Pál pápa részéről hatalmas ajándék az egyház és az egész emberiség számára. Az egyház számára ez a vasárnap kötelesség és egyben kiváltság arra, hogy Isten irgalmasságát hirdesse és az Ő végtelen nagyságáról és mélységéről beszéljen a világnak. Ugyanakkor ez a vasárnap eszköz is ahhoz, hogy az emberek e kegyelmekből meríthessenek, és ez az Irgalmas Jézusba vetett bizalom. Az Isteni Irgalmasság üzenete tehát megfelelő és döntő válasz, amelyet Isten akart adni az emberek kérdéseire és elvárásaira korunkban, amelyet oly sok rossz és tragédia sújt.

XVI. Benedek pápa azt mondta: „Az Isteni Irgalmasság üzenete valóban központi lényegű korunk számára: az Irgalmasság Isten ereje, amellyel határt szab a világban lévő rossznak.” Ferenc pápánk pedig ezzel a mondattal nyitja Misericordiae Vultus c. bulláját: „Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca”, 2016-ra pedig meghirdette az Irgalmasság rendkívüli évét. Minden Húsvétkor beavatásban részesülünk. Hogy mi a beavatás, azt mindenki tudja, még akkor is, ha nem képes szabatosan megfogalmazni jelentését.

Amióta ember az ember, beavatások során kell áthaladnia, mert ilyenkor lép értelme, embersége, személyisége egy az előzőt meghaladó, minőségileg magasabb fokra. A primitív népeknél férfivá avattak fiatal embereket, asszonnyá lányokat. Ezek az események minden esetben ünnepekhez voltak kötve. Külön beavatás után lehetett valaki harcos. A népmesék is bőven adnak példát ebben a témában.

A legkisebb fiúnak sötét erdők félelmetes árnyaival kell harcolnia, le kell győznie a sárkányt, át kell mennie számos veszedelmen ahhoz, hogy végül elnyerhesse a csodaszép királykisasszony kezét. De beavatási rítus ünnepélyes formája az érettségi is. A fiatalnak számot kell adnia az elmúlt 12 évben tanultakról, hogy beléphessen a felnőttek világába. Anyaszentegyházunk liturgiájában tovább él ez az ősi szertartás, büntetlenül nem lehet kihagyni.

Legnagyobb beavatási szertartásunk a keresztség szentségének kiszolgáltatása. Szimbolikus alámerülés a vízbe, ami annyit jelent, hogy meghaltunk a világnak, meghal a régi ember, és megszületik Krisztusban az új. Elhal a búzamag, hogy szárba szökkenhessék az új hajtás, a jövendő élet. A kereszteléskor, a papszenteléskor megismétlődik mindaz a csoda, amelyet végigélünk Húsvét Szent Három napján. Krisztussal meghalunk pénteken, hogy harmadnapra ugyancsak Krisztussal feltámadjunk az örök életre. Ez utóbbi történik történik minden szentmisében, ahol az Eucharisztia által közvetlen kapcsolatba kerülhetünk a Jelenléttel.

Nem igazán tudjuk felfogni, milyen hatalmas eseményt ünneplünk vasárnaponként, különben nem férnénk el a templomban. Mégsem azért vagyunk most itt, hogy pálcát törjünk mások fölött, elítéljük a távollévőket. Megvan annak az oka, hogy egyre kevesebben vagyunk és Isten terveibe ez is beletartozik. Semmi sem történik ebben a világban ok nélkül. Valószínűleg nem tudják távollévő testvéreink, hogy mit jelent a feltámadás. Mi tudjuk? Szent Pál apostol így szól a Korintusiakhoz írt első levelében: „Ha nincs föltámadás, akkor Krisztus sem támadt föl. Ha pedig Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk és hiábavaló a ti hitetek.” Kemény szavak ezek. Fontoljuk meg. Ha nincs föltámadás, nem ér semmit az egész kereszténység.

Sok vallás van a világon. Mindegyikben vannak ragyogó értékek, követendő példák. De egyik vallás sem beszél feltámadásról. A mi katolikus vallásunk sok mindenben közös ezekkel a vallásokkal, például nekünk is van erkölcsi rendszerünk, vannak intelmeink, komoly filozófiai, teológiai tanításunk, papjaink, prófétáink, szentjeink, mint nekik. Egy valamiben egyedülálló és ezért egyedül hiteles vallás a miénk. Ez pedig Jézus Krisztus feltámadása. Különös, hogy az apostolok és a tanítványok, egészen a föltámadásig, féltették Jézust. Megpróbálták lebeszélni arról, hogy Jeruzsálembe menjen. Péter még össze is veszett Jézussal, amikor azt mondta neki kereszthalálával kapcsolatosan, hogy veled Uram, ilyen nem történhet meg. Mert Péter és a többiek Jézusban az eljövendő Messiást látták. Azt a Megmentőt, aki majd felszabadítja Izraelt a római fogságból, királyként és főpapként fog uralkodni és országának nem lesz vége.

Az apostolok tudták, hogy a Messiás nem halhat meg – erről szólnak a jövendölések, próféciák is –, tehát amennyiben Jézus a Messiás, neki örök élete kell, hogy legyen. És Jézus nagypénteken, meghalt a kereszten. Ez már sok volt az apostoloknak. Teljesen összezavarodtak, elbújtak, elmenekültek, rettenetes félelem lett úrrá rajtuk. Szóval akkor Jézus mégsem az volt, akinek mi hittük, akinek Ő mondta magát. Becsapott minket.

Ebben a rettenetes kétségbeesésben és csalódottságban telt el a három nap. És akkor a hét első napján, kora hajnalban az asszonyok kimentek Jézus sírjához… Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Meglepődtek. Nem tudták mit kell ilyenkor tenni. Örüljenek most, vagy szomorkodjanak. Akkor két angyal jelent meg és megkérdezték: „Miért keresitek az élőt a holtak között?”

Az asszonyok nem tudtak mit kezdeni ezzel a mondattal. Ők nem teológusok voltak, nem értettek semmit belőle, de megdobbant a szívük. Élőt? A holtak között? De hát láttuk pénteken meghalni, el is temettük édesanyja, Mária jelenlétében. Mi ez az egész? Összenéztek és elhatározták, hogy azonnal elmondják az apostoloknak. Egyenesen Péterhez és a vele lévőkhöz siettek, és elmondták, amit az angyaloktól hallottak.

El tudjuk képzelni János és Péter arcát, amikor elismételték nekik a mondatot? „Miért keresitek az élőt a holtak között?” Péter és János, azonnal tudták, hogy miről van szó. Mégis csak igazat mondott Jézus önmagáról, de ezt eddig nem értették és nem is érthették, hiszen ilyen a világon még soha elő nem fordult. A Messiás valóban nem halhat meg, de nem is halt meg. Föltámadt a halottaiból.

Tamás nem volt ott az üres sírnál. Hallotta a híreket és elgondolkodott. Az intellektus mindig kételkedik, és ez így is van rendjén. Amikor Jézus zárt ajtók mögött megjelenik, ez kevés neki. Ott áll előtte, de zavarban van. Pontosan olyan ez a derék Tamás, mint mi vagyunk. Hiszünk, persze, de azért ott bujkál mindig a kételkedés. Amikor pedig – megérintve Jézus sebeit -, kimondja: „Én Uram és Istenem!”, az örök ember szavai fogalmazódnak meg.

Tamás megértett mindent egy szempillantás alatt. Jézus nem hagyott árván minket. A kereszten halálával legyőzte a halált. A mi halálunkat is. Jézus halála és feltámadása óta nincs halál! Ennek tudatában éljünk itt a földön. Szabadok vagyunk! Értjük az Isteni irgalmasságnak ezt a csodáját? Azok a hozzátartozóink is élnek, akiket eltemettünk és megsirattunk. Mi sem fogunk végleg meghalni, mert Vele együtt mi is föltámadunk. Jézus a mi bűneinket is fölvitte a keresztfára és ott eltörölte azokat.

A kereszténység nem moralizáló, erkölcsi tételekre épülő hitrendszer. Természetesen vannak erkölcsi normák, amelyeket be kell tartanunk, hogyne. De nem ez a kereszténység. Ha csak ennyi volna, én nem lennék itt. Eszemben sincs egy moralizálgató, erkölcscsősz bálvány – istent szolgálni.

Ismerjétek meg ezt az Istent, Aki Jézus Krisztusban eljött közénk, és szeressétek meg Őt. Isten nem dühöng, nem szór villámokat, nem bántja az olyan bűnösöket, mint mi vagyunk, hanem mosolyog ránk, megölel bennünket, és magához vesz minket az örök életbe. A kereszténység a föltámadás ténye.
Krisztus feltámadt. Soha nem késő. Mától éljünk abban a bizonyosságban, hogy Jézus itt van köztünk. Most is. Otthon is, amikor hazamegyünk. Együtt él velünk és Ő nem filozofálgat, moralizálgat, okoskodik, ítélkezik, hanem egyszerűen szeret minket. Ez a szeretet pedig új életet ad nekünk.

Ezek után nincs más hátra, mint hogy Szent Tamással én is kifejezzem hálámat, a ti nevetekben is: Köszönöm Jézusom! Én Uram, én Istenem!



2016. április 2.
Dióssy Iván
forrás: facebook.com/notes/di%C3%B3ssy-iv%C3%A1n/%C3%A9n-uram-%C3%A9n-istenem/985080371581659