Gyónás és tanácsadás

Nemrégiben a közösségi médiában egy katolikus hívő morgolódott a gyónási tapasztalataival kapcsolatban. A pap, akinél gyónt, hosszú előadást tartott neki, amely személyes tanácsokból, pszichoblablából és populáris teológiai keverékből állt. A bűnbánó persze türelmetlenkedett, és nehezményezte, hogy ott kell ülnie és hallgatnia az atya fejtegetéseit.


Megértem őt, és a saját, katolikus világi hívőként és papként eltöltött éveim alatt a bűnbánóként szerzett tapasztalataim is meglehetősen vegyesek. Emlékszem egy liberális papra, aki megpróbált engem meggyőzni arról, hogy az általam meggyónt bűnök valójában nem is bűnök. Pedig azok voltak.

Egy másik pap meg nemcsak hogy nem mondta ki magától a feloldozás szavait („és én feloldozlak bűneidtől az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”), hanem szinte meg is tagadta, hogy kimondja őket, amikor kifejezetten kértem. Elég dühösen és frusztráltan jöttem el, és arra gondoltam: „A fenébe, hát ilyen nehéz lehet csak úgy kimondani a formulát?” Ugyanez a pap egyszer korábban már tartott nekem egy tizenöt perces amatőr pszichológiai előadást a gyónásomról. Úgy vettem, hogy ezt rótta rám vezeklésül.

A történetnek van azonban egy másik oldala is. Igaz, hogy a gyónást végzőknek időnként a mondandójukat igencsak bő lére eresztő vagy félreértésekbe bonyolódó papokat kell hallgatniuk, de gondoljunk arra, hogy a papoknak mit kell hallgatniuk. Egy-egy alkalommal órákon át ülünk ott, és hallgatjuk a többnyire bocsánatos bűnöket.

Megpróbálunk türelmesek lenni a túlságosan aggályos hívekkel, szenvedünk azoktól a szegény lelkektől, akik azért jönnek el gyónni, mert úgy tűnik, ettől jobban érzik magukat. Ne dobjatok rám követ. Én csak a történet másik oldalát akarom láttatni.

Való igaz, hogy a gyónás untató és fáradalmas kötelesség lehet mind a papok, mind a hívek számára. Mindannyiunkat emlékeztetni kellene arra, hogy a bűn végső soron unalmas. Halott dolog. Azért halott, mert nincs benne semmi eredeti. A bűn mindig valami szépet, jót és igazat torzít el vagy semmisít meg.

Rombolja a lelket, de jár vele egy unalmas, halott üresség, ami a gyónás szentségét mindannyiunk számára unalmas kötelességgé teszi. Ami jó persze, az az, hogy az alagút másik végén fény van. A megbocsátás és a kiengesztelődés gyönyörű, tiszta, reggeli fénye.

Ha tehát mindezt figyelembe vesszük, akkor mi a megfelelő kapcsolat a gyónás és a tanácsadás között? A papnak eléggé kell ismernie a pszichológiát ahhoz, hogy tudja, hogy ő nem hivatásos, profi tanácsadó, és képes legyen segíteni a bűnbánónak abban, hogy az eldöntse, kell-e hivatásos tanácsadóhoz fordulnia.

A papnak ismernie kell néhány jó, ajánlható katolikus tanácsadót. Nemritkán, ha olyan probléma merül fel, amely extra lelkigondozást igényel, a papnak egyszerűen azt kellene javasolnia, hogy a bűnbánó beszéljen meg vele egy időpontot, hogy a gyónás szentségén kívül is tovább beszélhessenek a kérdésről.

Ez lehetővé teszi a lelkipásztor számára, hogy a problémát mélyebben megvitassa a bűnbánóval anélkül, hogy ez a kapcsolat, ez a beszélgetés megzavarná a szentség vételét. Az ilyen megközelítés komolyan veszi a gyónást és a bűnbánót anélkül, hogy a gyóntatószéket valamiféle erőltetett tanácsadó rendelővé változtatná.

Ami a bűnbánót illeti, egy pap barátom ezt szokta mondani a gyónáshoz sorban állóknak: „A bűneidet mondd el, ne az egész történetet!” Más szóval, ha rövidre akarod fogni a dolgot, az rendben van. Valószínűleg mások is állnak a sorban. Készülj fel előre, vizsgáld meg alaposan a lelkiismeretedet.

Tudjad pontosan, milyen bűnöket követtél el és hányszor. Ne nyafogj jámbor vagy homályos körülírásokkal, amelyekkel a bűnt akarod kisebbíteni. Ne azt mondd, hogy „elvesztetted az uralmadat a szemeid felett”, hanem azt, hogy pornót néztél. Ne azt mondd, hogy helytelenkedtél a barátoddal, hanem azt, hogy paráználkodtál. Másfelől viszont nem kell kifejezett részletekbe bocsátkoznod.

Gondolj arra, hogy a bűn súlyosságát (vagy éppen enyheségét) nem az határozza meg, hogy te mennyire érzed magad bűnösnek vagy mennyire szégyenkezel. A testi bűn, amely miatt olyan szörnyen zavarban vagy, bűntudatot érzel és szégyelled magad, lehet, hogy nem is sokkal több, mint egy egyszerű, emberi, testi gyengeség, míg ezzel szemben egy szándékos és kegyetlen tett vagy szó, amely miatt egyáltalán nem érzel bűntudatot, sokkal súlyosabb lehet, mert szándékosan, előre megfontolt módon bántasz meg vele egy másik embert. Segítséget igénybe véve és jól működő lelkiismerettel, objektíven értékeld a bűn súlyosságát.

Azt se feledd, hogy nem kell minden egyes bocsánatos bűn miatt elmenned gyónni. A bocsánatos bűnök elnyerik Krisztus bocsánatát egy őszinte bűnbánati cselekménnyel és/vagy a mise elején elmondott bűnvallási formulával, a Confiteorral.

Ami a halálos bűnt illeti, különbség van aközött, hogy valaki a „halálos bűn állapotában” van-e, vagy halálos bűnt követett-e el. A halálos bűn elkövetése és azonnali megbánása megszünteti a halálos bűn állapotát, ha az illetőnek szándékában áll, hogy amint lehet, elmenjen gyónni.

Valaki akkor van a „halálos bűn állapotában”, ha nemcsak elkövet egy halálos bűnt, hanem meg is marad abban a bűnben, önigazolást talál hozzá és folytatja. Egy házas ember, aki szeretőt tart, és továbbra is hűtlenkedik, a halálos bűn állapotában van. Az az ember, aki házasságtörést követ el, majd megbánja és elutasítja a bűnt, nincs benne.

Végezetül, ne feledjük, hogy Isten irgalma örökkévaló. Az Egyház azért van, hogy kifejezésre juttassa és nyújtsa ezt az irgalmat. Bármelyik oldalon állsz is, ez az egész erről szól.



Fr. Dwight Longenecker
írta: Dwight Longenecker atya
fordította: Solymosi Judit
forrás: ZARANDOK.MA