Halálunk órája
Nemrég kaptam egy megható e-mailt egy nőtől, aki leírta a pillanatot, amikor szeretett férje meghalt. „Amikor kilehelte a lelkét, kinyújtotta a kezét, mintha meg akarna érinteni valakit” – írta. „És szívből hiszem, hogy a lányunkkal, az édesanyjával és az édesapjával találkozott.” Megköszöntem neki, hogy megosztotta velem ezt a szent pillanatot – azt a pillanatot, amelyet soha nem fog elfelejteni.
65 éven át ferences papként áldásként kaptam azt a lehetőséget, hogy közel 700 temetést vezessek.
Papságom korai szakaszában rájöttem, hogy minden prédikációm közül a temetési szentbeszéd a legfontosabb. Sokkal fontosabb, mint az olyan főünnepi szentbeszédek, mint például a karácsonyi. Soha senkit nem láttam a gyülekezetben elszunyókálni egy temetési homílián, éspedig egészen egyszerű ok miatt: az egybegyűltek elméjükben és szívükben újra átélik szeretteik halálát, és „kitöltik az üres részeket”. Sok kérdéssel, sőt félelemmel érkeznek.
A halál sokkal több, mint teológiai beszédtéma. Talán ez a legmélyebb emberi élmény, amit valaha átélünk, legyen az akár egy szeretett személy halála, akár saját elkerülhetetlen elmúlásunk.
A halál pillanata
A halál valósága kényelmetlen érzést kelt még a mi társadalmunkban is, ahol a halál képeit olyan nyersen tárják elénk a tévéhíradókban. Tény, hogy néhány embernek csak küszködve tudja megírni a végakaratát vagy végrendeletét azon egyszerű oknál fogva, hogy el kell képzelniük, hogy halottak. Ez túl sok ahhoz, hogy kezelni tudják. De azzal, hogy nem néznek szembe ezzel a feladattal, azt a „büntetést” vonják magukra, hogy megadják a polgári államnak és a bíróságnak a jogot, hogy ők határozzák meg jogos örököseiket és azt, hogy mit kaphatnak.
Legtöbbünk számára a halál misztérium. De rájöttem, hogy nem az a misztérium, „amiről semmit sem tudunk”. A misztériumot inkább úgy lehet definiálni, hogy „az, amiről egyszerűen nem tudunk mindent.” A halál, bármennyire is titokzatos, olyan fontos esemény a mi életünkben és szeretteink életében, hogy elengedhetetlen, hogy minél többet megértsünk arról, mi történik a halál pillanatában. A megértés hiánya csak félelmet és szükségtelen aggodalmat okoz.
Az egyik általános félreértés, hogy a halál valami szörnyűség, ami elveszi az életet. A halál nem valami és nem is valaki, ami ránk hat. Ez inkább az a pillanat, amikor a földi időleges létünkből az időtlen örökkévalóságba lépünk át. Amikor meghalunk, életünk minden pillanatát összegyűjtjük, miközben átadjuk magunkat a Teremtőnknek. Talán költőien hangzik, de valójában mi vagyunk azok, akik átöleljük a halál átmeneti pillanatát – nem pedig az, hogy elvigyen minket.
Jézus megmutatja nekünk, hogy a halál nem csak úgy megtörténik velünk, hanem az utolsó döntés, amit életünk során meghozunk. Emlékezzünk Jézus utolsó szavaira, amikor a kereszten kilehelte a lelkét: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46).
Isten kinyilatkoztatott szava a Szentírásban sokat segít nekünk életünk utolsó pillanatának megértésében. Megértésünk mélyebbre megy, mint a tudományos vagy akadémikus ismeretek, mert a hit lencséin keresztül látunk.
Talán emlékeznek rá, milyen tanácsot adott a róka a kis hercegnek Antoine de Saint-Exupéry csodálatos tündérmeséjében. A róka azt mondja a hercegnek: „És most itt van a titkom, egy nagyon egyszerű titok: Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” A hittel rendelkező emberek láthatják és megragadhatják az élet legmélyebb titkait; látjuk és megértjük a szívünkkel.
Tudományosan szólva a halál úgy definiálható, mint „a szívverés leállása és minden agyi tevékenység vége”. Természetesen ez nem érinti a legfontosabb tényt – azt, hogy test és lélek vagyunk. A halál csak a fizikai testet érinti. A lélek, szellemi lévén, nem halhat meg. Más szóval, ha egyszer Isten életet ad, annak soha nincs vége.
Még hívő emberként is természetes, hogy kérdéseink vannak, milyenek lesznek az utolsó pillanataink.
Sok éven át abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy lelkigondozói igazgatóként szolgálhattam egy nagy közép-nyugati nyugdíjas központban, amelyben egy 150 személyt befogadó ápoló-gondozó intézmény is helyet kapott. Lehetőségem volt sok haldokló idős emberrel imádkozni. Gyakran mondtam a könnyes szemű családtagoknak, hogy kiváltságosak, mert ott lehettek abban a pillanatban, amikor szeretteik meglátták Isten arcát.
Tudjuk, hogy Isten ebben a pillanatban velünk, gyermekeivel van. És Jézus biztosít minket arról, hogy a halál egyben Isten nagy kegyelmének ideje is. Erre emlékeztetett bennünket Dismashoz, a keresztre feszített tolvajhoz intézett szavaival, aki ezeket a gyönyörű szavakat mormolta: ”Jézus, emlékezzél meg rólam országodban!” Ezt válaszolta neki: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,42-43).
Ezek a jelenetek és szavak a Szentírásból Isten módjai arra, hogy feltárja nekünk, embereknek létezésünk legmélyebb titkait. Nemcsak azért közvetítik Isten kinyilatkoztatását, hogy segítsenek élni az életünket, hanem azért is, hogy segítsenek megérteni a földi élet utolsó pillanatait.
És ha nem tudunk jelen lenni?
Sokan nem tudnak együtt lenni szeretteikkel halálukkor. Vannak, akik mély bűntudatot éreznek, amiért nincsenek ott.
Én nem voltam az apámmal, amikor egy golfozás végén egy gyönyörű májusi szombaton súlyos szívrohamot kapott és meghalt. Nem voltam ott az anyámmal sem, amikor 1985 februárjában hajnali 2 óra körül a kanapéján ülve szívelégtelenségben meghalt.
De tudom, hogy apám és anyám sem egyedül halt meg. Senki nem hal meg egyedül. Ez nem az én véleményem. Az utolsó vacsora egyik legdrámaibb pillanatában Jézus ezt mondta a tanítványoknak:
„Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek.” (Jn 14:1-4)
Tamás ezt mondta: „Uram, nem tudjuk, hová mégy, hát hogy ismerhetnénk az utat? „Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,5-6).
Felfogták Jézus szavait? „Magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” Milyen csodálatos kép! A közelség egyik leggyakoribb emberi megnyilvánulása az egyszerű ölelés – a karjainkat egy másik ember köré fonjuk, az illető karjai pedig körénk fonódnak. Az ölelés a közelséget fejezi ki, amikor egy pillanaton osztozunk, akár boldogságban, akár szomorúságban, mondván: „Ebben a pillanatban különleges módon veled vagyok.” Jézus azért használja ezt a képet, hogy félelemmel teli tanítványait és velük együtt mindannyiunkat megnyugtasson. A halál órájában Jézus eljön, karjaival átölel és azt mondja: „Ideje hazatérned”.
Ennek az alapja nem vágyálom. Ezek Jézus saját szavai.
Egy alkalommal ennek egy tökéletes példájának voltam tanúja. Káplánként az idősek otthonában, ahol szolgáltam, egy Florence nevű idős hölggyel voltam, aki a pangásos szívelégtelenség utolsó stádiumában haldoklott. A családtagjai is jelen voltak. Az ágya mellett álltam és imádkoztam a halálhoz közeledőért az egyház gyönyörű imáit. Amíg imádkoztam, Carolyn, az ápolási igazgató bejött a szobába, és leült az ágy szélére.
Együttérző arccal lehajolt, gyengéden átölelte Florence-t, és egy kicsit felemelte az ágyról. Miközben ezt tette, halkan így szólt: „Florence, itt vagyok neked”. Ez volt a leggyengédebb ölelés, amit valaha láttam. Miközben ennek szemtanúja voltam, azt gondoltam magamban: Jézus pontosan erről beszélt. Carolyn személyében Jézus karolta át Florence-t, éppen úgy, ahogyan mondta, hogy meg fogja tenni, és azt mondta ennek a törékeny hölgynek: „Florence, itt az ideje, hogy gyere és csatlakozz a szeretteidhez, akik alig várnak téged.”
A következő pillanatban Florence kimondta utolsó szavait: „Én Jézusom, kegyelem.” Ez nem könyörgés volt Florence részéről Isten irgalmáért; inkább az ő mélységes tanúságtétele volt. És ekkor eszembe ötlött egy másik kép: a haldokló Jézusé, Florence személyében, akit Carolyn ölelt. Soha nem felejtem el ezt a két képet.
Senki sem hal meg egyedül, akár katona a csatamezőn, akár egy szegény, elhagyott személy egy sikátorban. Isten soha nem hagyná el egyik gyermekét sem életének ebben az utolsó pillanatában. Hát megfeledkezne-e bármelyik atya is a gyermekéről?
Isten szorosan a karjában tart minket
Biztosak lehetünk abban, hogy soha nem vagyunk igazán egyedül az élet utolsó pillanataiban. Miközben Florence ágya mellett álltam, az egész egyház és én imádkoztunk érte és minden haldoklóért. Ezek az imák folyamatosak szerte a világon, ahogy szentmisét is megszakítás nélkül mutatnak be. Senki sem hal meg úgy, hogy az egyház ne imádkozna érte.
Az Istennek ajánló ima úgy hangzik, mint egy útnak indítás egy teljesen új, csodálatos élettapasztalathoz Istennel: „Menj, hűséges keresztény, ebből a világból a másikba az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Legyen otthonod Istennél a mennyben, és élj békében Máriával, a Szűz Istenszülővel, Józseffel és minden szenttel. A mindenható Istennek ajánllak, drága testvérem.”
A hívők világszerte bármikor csatlakoznak ehhez az imához. Képzeljék csak el, hogy az egyház minden haldokló számára ajánlólevelet ír. Bizonyos értelemben ez olyan, mintha az egyház azt mondaná Istennek, hogy legyen kedves és irgalmas testvérükhöz – mintha Istent emlékeztetni kellene erre.
Egyházunk ezekkel a különleges szavakkal imádkozik a haldoklókért: „Kedves testvérünk, a mindenható Istennek ajánlunk téged, aki a föld porából alkotott téged.” Az ajánlani szó egy szerető család képét hordozza magában, akik átadják szeretteiket Istennek. Mintha az Egyház azt mondaná: „Uram, itt van a mi szerettünk. Biztos vagy benne, hogy szorosan tartod a karjaidban?” Mintha Isten bármikor bárkit is elejthetne! Így, még ha nem is tudunk ott lenni haldokló szeretteinkkel, széles e világon az egész Egyház imádkozik értük, ahogyan csak Isten Egyháza tud imádkozni. Jézus biztosít arról bennünket: „Ott vagyok”.
Hívő emberként csodálatos áldás számunkra, hogy tudjuk, Jézus megtapasztalta a halált. Soha nem panaszkodhatunk, hogy: „Ó, Uram, ha megértenéd, milyen az élet és a halál!” Hallhatnánk az Úr válaszát: „Pontosan tudom, milyen. Ezért sem életedben, sem halálodban nem hagylak el.”
2022. november 30.
franciscanmedia.org
írta: Jim Van Vurst, OFM
fordította: Petrus Gabriella
fotó: Quisquilia/Shutterstock
forrás: katolikus.ma/halalunk-oraja/
