Jel a nem hívők számára

A spanyolországi Zaragozától 118 km-re fekvő Calanda városa a „csodák csodájának” lehetett szemtanúja: a 23 éves Miguel Juan Pellicer csodás módon visszanyerte amputált jobb lábát. Éveken át tartó alapos kutatás és a történelmi dokumentumok átvizsgálása után a híres olasz író és újságíró, Vittorio Messori „A csoda” című könyvében jelentette meg ennek a rendkívüli eseménynek a leírását


1640. március 29-én, este 10 és fél 11 óra között, alvás közben Miguel Juan Pellicer calandai otthonában csodás módon visszanyerte jobb lábát, melyet 29 hónappal azelőtt a zaragozai kórházban műtéti eljárás során távolítottak el. Pellicer mély tisztelője volt az Oszlopos Szűz Máriának; az Ő közbenjárásának tulajdonította elvesztett végtagjának visszanyerését. A következőkben ennek az egyedülálló Mária-csodának a leírását olvashatjuk, melyet a helybeliek a „csodák csodájának” neveznek. Az archív dokumentumok évekig tartó tanulmányozását követően Vittorio Messori arra a következtetésre jutott, hogy az egész iratgyűjtemény egy valóságosan is megtörtént eseményről tudósít. A dokumentumok az amputált láb „gyógyulásáról” beszélnek – egy különleges eseményről, amelynek tényleges megtörténte minden kétséget kizár. Az események részletes rekonstruálása a három nappal az eset után tett, esküvel megerősített és hitelesített írásbeli nyilatkozatoknak, ill. a 68 nappal később kezdődő kánoni kivizsgálásnak köszönhetően vált lehetővé.

Baleset és amputáció

A calandai plébánia feljegyzései szerint Miguel Juan Pellicer 1617. március 25-én, Miguel Pellicer Maj és Maria Blasco nyolc gyermeke közül a másodikként látta meg a napvilágot. Szülei szegény gazdálkodók voltak – egyszerűek és mélyen hívők. Miguel Juan így mélyen vallásos környezetben nőtt föl. Naponta imádkozott, rendszeresen gyónt, szentáldozáshoz járult és nagy Mária tisztelő volt. 1637-ben, amikor 20 éves lett, elhagyta otthonát, hogy munkát keressen. Castellon környékén lakó nagybátyjával, Jaime Blascóval együtt talált is munkát. 1637 júliusában Miguel egy gabonával megrakodott öszvér Az ateisták és a keresztények hite húzta kétkerekű teherkocsi vezetése közben súlyos balesetet szenvedett. Valószínű, hogy vezetés közben elszenderedve leesett a bakról, az egyik kerék átment a jobb lábán, amelynek következtében eltört a sípcsontja. Azonnal a valenciai kórházba szállították (a kórházba való felvétel napja még mindig megtalálható az archívumokban: 1637. augusztus 3., hétfő).

A valenciai kórházban való tartózkodása során állapota nem javult. Bízván abban, hogy a 190 mérföldre fekvő zaragozai híres Miasszonyunk királyi- és közkórház orvosai tudnak rajta segíteni, felvételét kérte oda, amelyet meg is kapott. A nagy meleg és a törött lábában érzett gyötrő fájdalom ellenére ötven nap alatt megtette ezt az utat, és 1637. október elején elérte hőn áhított célját. Ekkorra már erősen lefogyott és magas láza is volt. De mindezek ellenére is első útja a kegyhelyre vezetett, ahol meggyónt és szentáldozáshoz járult.

A zaragozai kórház orvosai erős üszkösödést találtak a törött lábon. A fiú életének megmentése érdekében azonnal amputálni kellett a beteg végtagot. A megdagadt és az üszkösödéstől már fekete láb eltávolításáról egy Aragóniában elismert orvos, Juan de Estanga két másik sebésszel – Diego Millaruellel és Miguel Beltrannal – tartott konzultáció után döntött. Úgy határoztak, hogy Miguel Pellicer jobb lábát „térde alatt négyujjnyival” távolítják el, melyhez csupán egy fűrészt és egy szikét használtak. A beteget alkohollal nyugtatták – hiszen akkoriban ez volt az egyedüli ismert érzéstelenítő. A műtét alatt a fiatalember szünet nélkül a Szűzanyához könyörgött.

„térde alatt négyujjnyival”

Az operáció után a végtagcsonkot egy izzó vassal égették ki. Az amputált lábat egy fiatal asszisztensnek, Juan Lorenzo Garciának adták oda, aki egy barátja segítségével a kórházi temető egy megjelölt helyén, egy 21 cm mély lyukba temette el azt. (A kivizsgálás okiratai közé még ilyen apró részletek is feljegyzésre kerültek.) Abban az időben még olyan nagy tiszteletet övezte az emberi testet, hogy annak amputált részeit is temetőben földelték el. Pellicer még néhány hónapig maradt a kórházban. 1638 tavaszán elbocsátották, miután kapott egy falábat és egy pár mankót.

Mivel a 23 éves fiatalember így nem tudott munkát vállalni, különleges engedélyt kapott, hogy a zaragozai Del Pilar – bazilika bejáratánál alamizsnáért könyörögjön. Tulajdonképpen teljes munkaidős koldussá vált. A zaragozai lakosoknak szokása volt, hogy a kegyhelyet naponta legalább egyszer meglátogassák. A láb nélküli fiatalember látványa sajnálatra indította őket. Megszokták és egyben megszerették a személyét; annál is inkább, mert reggelente, mielőtt elfoglalta volna szokásos koldulási helyét, részt vett a szentmisén a Szűzanya csodálatos szobrával díszített Szent Kápolnában. Mindennap kért a sekrestyésektől abból az olajból, amellyel a szentély lámpáit töltötték meg, hogy a gyógyulni nem akaró lábcsonkját ápolgassa vele. Ha volt egy kis pénze, akkor a közeli De las Tablas nevű fogadóban aludt. (Miután Miguel Juan lába meggyógyult, a fogadó tulajdonosa, Juan de Mezesa és felesége, Catalina Xavierre mindketten tanúskodtak amellett, hogy Pellicer ugyanaz a láb nélküli ember volt, aki az ő házukba járt aludni.) Néha azonban a kórház előcsarnokában aludt Miguel Juan Pellicer, ahol már jól ismerték és ahol a személyzet kedvesen bánt vele.

1640 kora tavaszán Miguel elhatározta, hogy visszatér szüleihez Calandába. A hazautazás (118 km) majdnem hét napig tartott. Ez alatt az idő alatt a faláb folyamatosan nyomta a megmaradt végtagcsonkot, ami heves fájdalmat okozott neki. A család nagy örömmel fogadta. Mivel Miguel már nem tudott szüleinek a mezőn segíteni, elhatározta, hogy a környező falvakban fog alamizsnáért könyörögni. Abban az időben egy szegény rokkant embernek nem volt szégyen koldulni; ellenkezőleg, inkább egyfajta kötelesség volt az emberek számára, hogy irgalmat gyakoroljanak. Ezért Miguel szamárháton kelt útra a környékbeli falvakba alamizsnát kérni. Hogy szánalmat keltsen, megmutatta az amputált lábának megmaradt csonkját. Ily módon emberek ezrei lettek szemtanúi rokkantságának és az azt követő csodának.

Megdöbbentő csoda

1640. március 29-én, csütörtökön, Miguel Juan nem ment alamizsnát gyűjteni, hanem otthon maradt és apjának segített trágyával kosarakat megtölteni. Ezeket a kosarakat aztán szamárral kivitte a földre és szétszórta. Egy teljes napi munka után Miguel nagyon fáradtan tért haza. Vacsora közben, többen is láthatták, az immáron begyógyult csonkot. Néhány vendég még meg is érintette azt.

Ugyanazon az estén, egy lovas osztag szállást keresett Calandában. Megparancsolták Pelliceréknek, hogy szállásoljanak el egy katonát. Hely hiányában Miguel Juannak át kellet adnia az ágyát a katonának, ő maga pedig egy matracon aludt a szülei hálószobájában. Édesapja odaadta neki a kabátját, hogy azzal takarózzon, de a kabát túl kicsi volt ahhoz, hogy akár az egyik lábát is betakarja vele. Vacsora után, este 10 óra körül Miguel Juan jó éjszakát kívánt szüleinek és a vendégeknek, falábát és a mankókat letette a konyhában, és lefeküdt. Miután elmondta az esti imáit és rábízta megát a Szűzanyára, hamar mély álomba merült.

Amikor Miguel édesanyja belépett abba a szobába, ahol béna fia aludt – ez este fél 11 és 11 óra között történt –, „csodálatos mennyei illatot” érzett. Fogta olajlámpását, és egy láb helyett kettőt vett észre – egyiket a másik felett –, amelyek kilógtak a takaróként szolgáló kabát alól. Nem hitt a szemének, így közelebb ment az ágyhoz, és megbizonyosodott róla, hogy szemei nem csalnak. Megdöbbenve a látottakon, kiáltott férjének, aki bejött és leemelte a kabátot. Pelliceréknek hihetetlen látványban volt részük: ott feküdt a fiuk két egészséges lábbal! Egy óriási csoda történt! Fiuk visszakapta amputált jobb lábát. Azonnal elkezdtek kiáltozni, megrázták fiukat, hogy felkeltsék. Jó ideig tartott, mire Miguel Juan kinyitotta a szemét. Nagy izgalomban lévő szülei ezt mondogatták „Nézd, visszanőtt a lábad!” Elképzelhetjük Miguel megdöbbenését és örömét, amikor meglátta és megérezte, hogy két lába van és hogy többé már nem béna. Ez idő alatt a ház többi tagja is odagyűlt. Nagy megilletődéssel szemlélték a csodás módon meggyógyult lábat. Miguel Juannak fogalma sem volt róla, hogyan történhetett mindez. Csupán arra emlékezett, hogy mielőtt felébresztették, azt álmodta, hogy valaki bekente az amputált lábának megmaradt csonkját a pilari Szűzanya Szent Kápolnájából származó lámpaolajjal. Egy valamiben biztos volt, hogy Jézus Krisztus vitte végbe ezt a csodát – áldott Anyjának közbenjárása által.

Miután ámulatából magához tért, megérintette és elkezdte mozgatni meggyógyult lábát, mintha arról akart volna megbizonyosodni, hogy mindez igaz. Az olajlámpák fényénél mindenki a csodás módon meggyógyult lábát vizsgálgatta. Csupán egy heget és három kisebb forradás láttak az eltört sípcsonton, mely utóbbiak egy gyermekkori kutyaharapás, egy felvágott kelés és egy csipkebokorban szerzett csúnya horzsolás eredményei voltak. Ezek a sebhelyek minden kétséget kizáróan mutatták, hogy ez ugyanaz a láb volt, amelyet két és fél évvel ezelőtt amputáltak és a kórházi temetőben eltemettek. Ami történt, az nem a láb visszanövése, hanem sokkal inkább a levágott végtag csodálatos helyreállítása volt. Az Aviso Historico nevű helyi lap 1640. június 4.-i egyik fennmaradt példánya szerint az eltemetett lábnak nyoma sem volt a temetőben.


Hamar elterjedt a híre ennek a rendkívüli eseménynek. A falubeliek összesereglettek Pellicerék szerény házacskájába, hangosan imádkoztak és hálát adtak Jézus Krisztusnak és az Ő áldott Édesanyjának ezért a hatalmas csodáért. Mindannyian érezték a szobát több napon át belengő „csodálatos mennyei illatot”. Másnap reggel, a falusi plébános, Herrero atya, a polgármester, két sebész és néhány magas tisztséget betöltő helyi hivatalnok kíséretében látogatást tett Pellicerék házában, és hosszú időt töltöttek el Juan jobb lábának vizsgálatával. Arról akartak hivatalos és tudományos módon megbizonyosodni, hogy a történtek valóban igazak. Március 30-án, tehát a csodát követő napon, a calandai közrendért felelős Martin Correlano megfogalmazta az ehhez a rendkívüli eseményhez fűződő első hivatalos dokumentumot. A csodát követő 70 órán belül, a plébános, közhivatalnokok és egy orvos közösen megfogalmaztak egy nyilatkozatot, amelyet tíz tanú aláírásával hitelesített, bizonyítva ezzel a Pellicerék házában történt megdöbbentő eseményt. A dokumentum arról tanúskodik, hogy a csoda „isteni beavatkozás” eredménye. A meggyógyult férfi körmentben vonult a plébániatemplomba, ahol Calanda lakosai egybegyűlve látták, hogy két lábon jár, bár egy nappal korábban még csak egy lába volt. Megérkezvén a templomba, Miguel Juan meggyónt és az egész egyházközséggel együtt ünnepélyes hálaadó szentmisén vett részt.

Isten közvetlen beavatkozásának köszönhetően az amputált láb, amely két év alatt elporladt volna a földben, életre kelt és összeforrt az élő testtel. Ez egy Krisztus adta világos jel – elővételezése annak, hogy a mi testünk is feltámad majd Krisztus második eljövetelekor. A természet törvényeit azonban nem hagyta figyelmen kívül a Teremtő sem, hiszen még hónapokba telt, amíg Miguel lába teljesen visszanyerte izomtónusát és mozgásképességét.

1640. április 25-én Miguel elkísérte szüleit egy zarándokút keretében a zaragozai kegyhelyre, hogy ott hálát adjon Szűz Máriának a csodás gyógyulásért. A város lakossága még emlékezett arra a béna fiatalemberre, aki annak idején a kegyhelyen koldult. Elképzelhetjük, milyen csodálattal figyelték Miguel Juan két egészséges lábát. Senki nem álmélkodott azonban jobban doktor Estangánál, az amputáló sebésznél, aki két évig kötözte is Miguel sebét. Saját szemével látta, hogy a láb, amelyet levágott, meggyógyult és tökéletesen működik. A történtek orvosilag megmagyarázhatatlanok. A műtét alatt segédkező sebészek éppúgy meg voltak döbbenve, mint az egész kórházi személyzet.

A „csodák csodájának” hivatalos elismerése

1640. május 8-án, a zaragozai hatóságok elindították a kivizsgálást a calandai „csodák csodájának” körülményeinek kivizsgálására. A városi tanács többek között két jól ismert orvost és IV. Fülöp király ügyészét nevezte ki az esküdtszékbe. A nyilvános kikérdezés az ügyrendi szabályok szerint ment végbe. Egy kortárs történész, Leonardo Aina Naval, aki sok éven át tanulmányozta a kivizsgálás dokumentumait, úgy fogalmazott, hogy a vizsgálat a „jogi komolyságnak, precizitásnak és fegyelemnek a mintapéldája” volt. Ezért biztosak lehetünk benne, hogy teljes mértékben hiteles dokumentumokkal van dolgunk. Az esküdtszék mind a tíz tagja jelen volt a kivizsgáláson. Sőt mi több, Zaragoza érseke, Pedro Apaolaza Ramirez, ill. tíz teológus és jogász is jelen voltak a kihallgatásokon. 24 tanú, akiket Zaragoza, valamint Calanda és a környező falvak lakói közül választottak ki, tettek vallomást. A tanúkat öt csoportba osztották be: 1. orvosok és ápolók, 2. rokonok és szomszédok, 3. helyi hatóságok, 4. papok, 5. egyéb személyek. A kivizsgálás okmányai azt mutatják, hogy a csodás módon meggyógyult végtag ténye olyan magától értetődő, hogy kétség nem fér hozzá, és ellene soha kifogást nem emeltek. 1641. április 27-én, 11 hónapos alapos kivizsgálás után, Zaragoza érseke kiadott egy határozatot, amely szerint Miguel Juan amputált lábának meggyógyulása kizárólag Isten beavatkozása által volt lehetséges. Így tehát a történelem egyik legmegdöbbentőbb csodája áll előttünk – egy csoda, amelyet Zaragoza, Calanda és a környező falvak lakói mind megerősítettek.

Az első, a csodáról szóló jóváhagyott könyvecskében a kivizsgálás okmányait foglalta össze Jeronimo de San Jose sarutlan karmelita atya. A kasztíliai nyelven megjelent könyvet IV. Károly királynak ajánlotta. Egy évvel később megjelent egy másik munka, amelyet Peter Neurath német származású orvos írt. Az egyházi cenzor felkérésére Jeronimo Briza jezsuita atya a következőket írta a könyvről: „Tiszteletreméltó Gabriel de Aldama atya! Madrid fő helytartójának rendelésére megvizsgáltam doktor Neurath könyvét, melyet az oszlopos Szűz Mária közbenjárására történt csodáról írt. Egy olyan csodáról, amelyet a legtöbb ember még nem látott és nem hallott, és amelynek valóságát magam is tapasztaltam, hiszen magam is találkoztam a zaragozai kegyhelyen alamizsnáért könyörgő láb nélküli fiatalemberrel. Nem sokkal később újra láttam őt Madridban, a mi Királyunkkal való közösségben, immáron két lábbal. Láttam azt a sebhelyet, amelyet a Szűz Mária hagyott ott azon a helyen, ahol a végtagot levágták. Ez biztos jele annak, hogy a lábat valóban amputálták. És nemcsak én láttam mindezt, hanem a madridi királyi kollégium valamennyi jezsuita atyja is. Találkoztam a meggyógyult fiatalember szüleivel, és a sebésszel is, aki az operációt végezte.”

A szerény hálószobából, ahol a csoda történt, hamarosan kápolna lett. Később, a calandai lakosok ki szerették volna fejezni Isten és a Szűzanya iránt érzett hálájukat, ezért egy magas harangtoronnyal bíró hatalmas templomot építettek a Pellicer ház helyén. A mai napig, minden év március 29-én a Calandában élők ünnepnapot tartanak és megemlékeznek az 1640-ben történt csodás eseményről. Ennek a napnak az emlékezetére a Római Szentszék jóváhagyott egy külön liturgikus formulát, amely számos kegyelmet közvetít.

Találkozás a királlyal

Miguel Juan Pellicer csodája olyan ismertté vált egész Spanyolországban, hogy annak híre még IV. Fülöp király figyelmét is felkeltette. Amikor a vizsgálatot lezárták és a csodát hivatalosan is elismerték, a király magához hívatta kihallgatásra a meggyógyult fiatalembert. Az egész diplomáciai testület jelen volt, beleértve Lord Hopton angol nagykövetet is. Ő volt az, aki az eseményről részletes beszámolót küldött Angliába, I. Károlynak. Ez a beszámoló a mai napig fennmaradt. I. Károly király, az angol egyház feje, olyannyira meg volt győződve a csoda valódiságáról, hogy annak hitelességét még a legszigorúbb anglikán teológusok előtt is megvédte. Lord Hoptonnak és más tanúknak köszönhetően ma pontosan tudjuk, hogy mi történt a IV. Fülöp királlyal való kihallgatáson. Miguel Juant Aragónia fő közjegyzője és a püspök káptalanjának a főesperese kísérte el. Mindketten részletes leírást adtak a királynak a csodáról.

Hallgatván a beszámolókat, IV. Fülöp könnyekre fakadt és azt mondta, hogy ilyen nyilvánvaló tények mellett nincs szükség további vitázásra, ehelyett örömmel és tisztelettel el kell fogadni a misztériumot. Ezután felállt trónszékéről, Miguel Pellicerhez ment és letérdelt előtte. Megkérte Miguel Juant, hogy vegye le a ruhát jobb lábáról, amit aztán megcsókolt ott, ahol levágták, és ahol később csodálatosan meggyógyult. Megható tiszteletnyilvánítás volt ez egy világbirodalom uralkodójának a részéről – egy koldussal és írástudatlan emberrel szemben.

A nem régiben feltárt zaragozai dokumentumok szerint miután Miguel Juan meggyógyult, a del pilari kegyhely orgonistájának segédkezett. Az orgona fujtató művének működtetése mellett sekrestyésként is dolgozott, mégpedig a Szent Kápolna olaj lámpásaiért volt felelős. A templomi főkönyvbe feljegyezték halálának napját: az Oszlopos Szűzanya ünnepnapján, 1654. október 12-én távozott el a földi világból.

Befejező gondolatok

Ahogy Vittorio Messori írja könyvében, „bárki, aki tagadja a Calandában 1640 márciusában, a nagyhét egyik napján történt események igazságát, annak kétségbe kellene vonnia az emberiség egész történelmét, beleértve a legbiztosabb, megbízhatóan hitelesített tényeket is. A ‛Pellicer eset’ egy olyan esemény, amelyet minden tudósnak ‛abszolút igaznak’ és ‛történelmileg bizonyosnak’ kell elfogadnia, hacsak nem adja fel elfogulatlanságát az előítéletes gondolkodás érdekében. Zaragoza érsekének szavaival élve, ‛a tény olyannyira egyszerű, mint amennyire megdöbbentő’. … Ahogy a kivizsgálás mutatja, Miguel Juant először láb nélkül, aztán pedig lábbal látták, és ezt a tényt senki sem vonhatja kétségbe.”

Miguel Juan Pellicer amputált lábának hirtelen meggyógyulása Isten közbenjárásának látványos megnyilvánulása volt – egy csoda, amelyről még senki sem hallott a történelem folyamán. Az esemény éppen az ironikus ateista gondolkodásra nyújt választ, amikor is a hitetlenek azt állítják, hogy soha senki nem látta még, hogy egy kéz vagy egy láb visszanőtt volna, miután levágták.

Itt egy megkérdőjelezhetetlen csoda áll előttünk, amelyet megtörténte után rögtön elismertek és hitelesítettek megbízható szemtanúk kikérdezésével. Ernest Renan, a kereszténység egy agnosztikus ellensége, megjegyezte, hogy ahhoz, hogy az ateizmust legyőzzük, elég lenne egyetlen egy hihető csoda. Tudatlanságában meg volt bizonyosodva arról, hogy a történelem folyamán még soha nem történt ilyen csoda.

A calandai csoda azt tanítja számunkra, hogy Isten számára semmi sem lehetetlen. Az esemény nem egy meghatározhatatlan Isten tettére, hanem Jézus Krisztus isteni személyére mutat rá, akit az isteni Szentháromság kinyilatkoztatott számunkra.

A csoda egyben a Katolikus Egyház tanításának, a szentségeknek, a szent hagyománynak – beleértve Szűz Mária tiszteletét és az Ő közbenjárásának erejét – is az isteni megerősítése.

„Szűz Mária olyan csodát tett, amit senki mással nem tett még” – éneklik a hívek minden évben a csoda ünnepnapján Calandában és Zaragozában.

A calandai csoda számunkra is jel, hogy megbánjuk bűneinket és higgyünk a test feltámadásában. Isten rendkívüli beavatkozásának köszönhetően az amputálásra váró elüszkösödött láb 29 hónap után életre kelt. Ez a különleges csoda a saját feltámadásunkba vetett hitünknek a megerősítése, így fog minden ember teste is feltámadni az utolsó ítélet napján.

2017. október 29.
Szerző: ks. Mieczysław Piotrowski TChr
forrás: szeressetekegymast.org/