Stockholm-szindróma és migráció

Szomorú, amikor befolyásos emberek ön- és közveszélyes gondolatokat fogalmaznak meg

„A papok ne politizáljanak!”, halljuk rendre a dörgedelmet a balliberális megmondóemberektől, ahányszor csak egy plébános politikai-társadalmi kérdésekben útmutatást merészel adni a híveknek.

Ferenc Pápa felhívja a figyelmet a „hamis hírekre”, amelyeknek
egyetlen eredménye az „arrogancia és gyűlölet”

Amikor azonban az ő szívüknek kedves gondolatokat fogalmaz meg valamely egyházi méltóság, az ateista, liberális körök azonnal keblükre ölelik. Sőt, ha a hagyományos állásponttal ellentétes, különösen ha Orbánnal (vagy Trumppal) szembemenő mondatok hagyják el a száját, rögtön átcímkézi pedofil csuhásból igazi kereszténnyé az az „intellektuális elit”, amely a legkevésbé sem ismeri, inkább zsigerből gyűlöli a kereszténységet, de előszeretettel okítja és kéri számon azokat, akik viszont az életüket keresztény szellemben igyekeznek élni, nyilván tökéletlenül, hiszen mindannyian gyarló emberek vagyunk – vagyis kivéve persze a morálisan mindannyiunk felett álló liberálisokat.

De nézzünk konkrétumokat, miről is beszélek. A baloldali véleményvezérek a kereszténységről, a papokról, az egyházi vezetőkről, de magukról a hívőkről is lenéző, lealázó hangnemben szólnak évtizedek óta. A katolikus egyház minden egyes említésénél valahogy bele kell szőni a mondatba a pedofíliát, a hit természetesen kizárólag butácska babona lehet, a kiváló II. János Pál pedig „Wojtyla úr” – például Tamás Gáspár Miklós nagyszerű világában. De amióta I. Ferenc ül a trónon, és magáévá tette a baloldal legújabb, a potenciális szavazatok reményében bármit beáldozó, hagyomány-, Európa- és civilizációgyilkos programját, a migránssimogatást, azóta ő lett az „igazi keresztény”.

(Meg persze Lukácsi Katalin, de ő klinikai eset.) És micsoda megengedhetetlen blaszfémia, ha a derék argentin marxistát valaki demens vénembernek nevezi (Bayer Zsolt), vagy ha valaki szerint Várszegi Asztrik főapát meghibbant (ezt én követtem el), amikor azt mondja, hogy valójában nincs hódító népvándorlás, csak a politika korbácsolja az indulatokat stb. Derék liberálisaink legújabb kedvencére, Beer Miklósra sem szabad egy rossz szót sem szólni, bár úgy tűnik, hamarosan őt is kiüti a nyeregből az új reménység; amióta Hodász András negatívan nyilatkozott a magyar kormányról, az ő szentté avatása sem várat már sokat magára liberálisainknál.

Fájdalmas, amikor sok szempontból valóban tiszteletre méltó emberek egy-egy megnyilvánulása kapcsán muszáj kimondani bizonyos dolgokat, esetleg erősebben fogalmazni velük kapcsolatban, anélkül, hogy elvitatnánk tőlük egyéb érdemeiket vagy emberi mivoltukban kérdőjeleznénk meg őket.

Alapvetően híve vagyok a tiszteletnek azok iránt, akik már letettek valamit az asztalra, akár tetszik az nekünk, akár nem. Aki valamit csinált már, az megérdemli az elismerést, s csak ezután hitelesek a bírálatok. Attól azonban, hogy valakinek komoly érdemei vannak, még lehet más dolgokban kártékony, korlátolt, veszélyes is; sem a népszerűség, sem az életkor, sem a pozíció, a médiafelület, az egyetemi katedra, a reverenda stb. nem garantálja senkinek sem a bölcsek kövét, sem a megkérdőjelezhetetlenséget.

Szomorú és veszélyes, amikor befolyásos emberek ön- és közveszélyes gondolatokat fogalmaznak meg, bármennyire is szépek azok és tetszenek a rózsaszín ködben lebegő humanistáknak. A világ nem az a hely, ahol megengedhető a realizmus feladásának luxusa. Ez nem azt jelenti, hogy ne dolgozzunk egy szebb jövőért (nem annak Vona Gábor-i értelmében) – nagyon is! Beer Miklós azonban komoly tévedésben van akkor, amikor szerinte „el kell gondolkodni azon, hogy az emberség felülírja a nemzetbiztonságot”.

Nem, nem kell ezen elgondolkodni. Illetve de, lehet, és akinek a józan esze a helyén van, az rögtön rájön, hogy ha nincs egy működő, stabil, biztonságos és prosperáló ország, amely adott esetben (valódi!) menekültek befogadására is alkalmas, akkor mindenfajta „emberség” csak egy nagy, üres, coelhói semmi. Ki lehet állni a csatamezőre, célkeresztet rajzolva az óriás szívünkre, hogy ide lőjetek – csak ez hülyeség. A szív csak akkor tud működni, ha van test, amiben élhet, és ész, amely irányítja ezt a testet.

Abban is tévúton jár a püspök úr, hogy a migrációt nem lehet megállítani. Tévúton jár egyrészt gyakorlati szempontból: amennyiben sikerül a kibocsátó országokban élhető körülményeket teremteni, a lakosság nem fog a tömeges elvándorlás mellett dönteni.

Nem könnyű dolog persze, ez nem vitás, hiszen ehhez olyan mai, progresszív-liberális dogmákat kellene lerombolni, mint a különböző kultúrák, szocializációs minták, társadalomszervező elvek egyenrangúak, a fehér ember elnyomó és gonosz… Vagy hogy a homoszexuális Ahmed egyszerre lenne Nobel-díjas agysebész, grafikuszseni és profi informatikus, csak hát ebben a kirekesztő, rasszista, patriarchális világban egyiket sem hagyják neki stb.

(Mindez persze, egy másik írás komplett témája lehetne, azzal az alapvető tézissel együtt, hogy az elmaradott, pocsék kormányok által vezetett afrikai, ázsiai országok támogatását a mostani jóságoskodás helyett szigorú feltételekhez kellene kötni, és akár hosszú távú, katonai elköteleződéssel is fenntartani a rendet, nem pedig kivonulni az otthoni közvélemény kedvéért – főleg ha már egyszer egy-két bombát sikerült korábban odaszórni. De ez tényleg csak mellékmondat itt és most.)

Tévúton jár Beer Miklós másrészt azért, mert – feltéve, de nem megengedve – ha a migráció valóban nem megállítható, akkor ebbe simán törődjünk bele? Fogadjuk el, hogy a kereszténység, amelynek szolgálatát ő maga is – minden bizonnyal – élete hívatásának tekinti, hamarosan megszűnik létezni? Hogy a nőket ezentúl nem a szerelem, a szeretet, az elköteleződés, hanem a saría és az ostor köti majd a férfiakhoz? Hogy a krisztusi elvek helyett Mohamed tanításait fogjuk követni? Megbocsátás helyett bosszú és becsületgyilkosság?

De hogy ne legyek igazságtalan és részrehajló, nemcsak a katolikus, hanem az evangélikus egyházban is megjelennek a realitásokkal hadilábon álló hangok. Az általam személyesen is nagyon kedvelt és tisztelt Fabiny Tamás püspöknek természetesen igaza van abban, hogy nem elég a keresztény Európa hangos és álszent siratása, ha eközben semmilyen módon nem éljük meg a valódi kereszténységet, ha nem ápoljuk a hitünket, és nem Jézus tanításai szerint próbálunk cselekedni a mindennapokban.

De az isten szerelmére (ha lehetek ennyire blaszfémikus), lássuk már, hogy Jézus sem egy mindenkit simogató szentfazék volt, nem egy belvárosi szociológus, amikor például erélyesen kiűzte a kufárokat a templomból. Jézus tanításait nemcsak a megfelelő szellemben, de a megfelelő korban, az adott, valós körülmények között kell értelmeznünk. A „Tartsd oda a másik orcádat!” csak példázat, nem pedig önsorsrontó, öngyilkos bornírtságra való felszólítás.

A történelem örök érvényű tanulsága, hogy a vallást, a hitet, a szépséget, a békét kizárólag erővel – és néha fegyverekkel sikerül csak megvédeni. Az elvek, az értékek a legkevésbé sem érdeklik azokat, akik épp ezek elpusztítására törekednek. És ha ostoba módon, Stockholm-szindrómásan még saját elveinkre, hitrendszerünkre hivatkozva is segítünk ebben a pusztításban, akkor valóban megállíthatatlan lesz a folyamat – miattunk.
A Beer Miklósok, Ferenc pápák, további lábmosók és szendvicskészítők miatt. És ezeket a hol őszinte és jó szándékú, hol pusztán erényfitogtató embereket bírálni se nem blaszfémia, se nem tiszteletlenség. Pusztán csak józan ész.


2018. január 24.
Jeszenszky Zsolt
A szerző a Karc FM szerkesztője
forrás: magyaridok.hu/velemeny/stockholm-szindroma-es-migracio-2710417/