Nem feladatunk, küldetésünk van
– Beszélgetés Kozma Imre atyával a Párbeszéd Házában

Június 18-án Sajgó Szabolcs SJ beszélgetett Kozma Imre irgalmasrendi szerzetessel, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnökével a budapesti Párbeszéd Házában. Többek között arra a kérdésre keresték a választ, hogy bárki mondhatja-e magáról, hogy keresztény, és ha igen, milyen alapon.


Az esemény plakátja Keresztény álarcok címmel hívta az érdeklődőket, ám a jelenlévők egy álarc nélküli katolikus pap életébe kaptak bepillantást, aki őszintén, minden köntörfalazás nélkül beszélt mindennapjairól, Istennek abban felfedezhető tervéről, s arról, miként vélekedik a keresztényeknek, ezen belül különösen a katolikusoknak a mai közéletben betöltött helyzetéről, az őket érő kihívásokról.

Kozma Imre korából adódóan – már papként is – hosszú időt átélt a szocializmusban. Mint a beszélgetés elején elmondta, ezen évek tapasztalata a keresztény magyaroknak komoly tanulóéveket jelentett, szemben a világ más politikai berendezkedésű országaiban élőkkel. A diktatúra ugyan „megengedte” az egyházak működését, de a templom falai közé zárva, így korlátozva életüket. Az egyházakat figyelmeztették, hogy a falakon kívül történő eseményekhez semmi közük nem lehet.

Amikor Imre atya a zugligeti plébániára került, közösséget szervezett, hiszen tudta, a keresztényeknek nem feladatuk, hanem küldetésük van: a küldőt kell megjeleníteniük életükben, cselekedeteikben. Így lett „a Málta” e keresztény közösség gyermeke. A zugligeti közösség erejét hordozza ma is a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, az ott életerőssé növekedett gyökerek táplálják ma is a már hatalmas, szerteágazó lombkoronát növesztett szeretetszolgálatot.


Bár Kozma Imre a beszélgetés során nem mondta, nekem eszembe jutott a mondás: teher alatt nő a pálma, hiszen az elnyomás, a bezártság mellett jött el Zugliget számára 1989 is. Az NDK-ból érkezett németek a templom körül kaptak menedéket, s a hazai és külföldi politikusok Kozma Imre plébánossal egyeztetve, az ő segítségét kérve jutottak el a határok megnyitásáig – végsősoron a szocializmus bukásáig, a rendszerváltozáshoz. Mint Imre atya mondta: nincs kereszténység karitatív munka nélkül. Zugligeti plébánosként közösségében ezt valósította meg. Ezt a szerepvállalást ismerte el és értékelte a politikai hatalom is.

Kozma Imre beszélt Európáról is. Egy harmadik generációs, nyugaton felnőtt, ám radikalizálódott szíriai muszlim fiatallal való találkozását említette példaként, aki azt mondta: „Európa olyan gyenge, hogy elfoglalható; Európa olyan önző, hogy már védekezni sem akar.” Imre atya ebben a keresztények felelősségét hangsúlyozta, hiszen – mint mondta – Jézus földi élete során értékeket szórt szét, azok őrzését pedig ránk bízta. Életünk is Istené, mely tőle kapott, nem várt ajándék.

Sajgó Szabolcs feltette a kérdést: milyen egyház él Imre atya szívében, ha sokan a kereszténység gyümölcseit élvezik, de a gyökereinek táplálását elhanyagolják? Az Egyház emberarcú – felelte Imre atya. – Kísértést érzünk arra, hogy magunk viselkedjünk Istenként, de rá hivatkozzunk, róla beszéljünk. Elképzeljük magunknak, hogy Isten milyen, hivatkozunk rá, de közben életünk nem „istenes”; egy máz, egy álarc mögé bújunk. Amikor ezt az álarcot le akarjuk venni, akkor be kell látnunk, hogy Isten értünk Isten, általunk akarja megmutatni magát a másik embernek. A felebaráti szeretet tehát az istenszeretet. Ez keresztény életünk mércéje.

Nem szeretheti a felebarátját az, aki nem szereti Istent. Ha viszont szereti Istent, automatikusan szeretnie kell a felebarátját. Nagy kísértés azonban, hogy szívesen tartozunk Istenhez, de arról, hogy Isten szeretete által a másik emberhez irányít, nem veszünk tudomást. A kereszténynek tehát azt kell tennie, amire Jézus hívja, az elől nem térhet ki. Ez pedig az álarc, a máz levetését jelenti. Ha eszerint cselekszik, akkor viszont egymás után kapja a feladatokat. Az embernek tehát a felebarátját szeretnie kell, feladatát ezáltal teljesíti. Mindez sikerélményhez vezet, ami egyre fokozódó örömet okoz.


Kozma Imre beszélt arról is, hogy életének néhány meghatározó fordulatában egyértelműen megtapasztalta Isten gondviselő kezét. Beszélt arról, hogy szinte csecsemőként elvesztette édesapját, ezért édesanyja hazaköltözött szüleihez, ahol így nagycsaládban nőhetett fel. Így lett nagyapja jámborsága példa számára, meghatározó életének alakulásában. Szólt arról, hogy hatévesen elhatározta, pap lesz. Úgy gondolta, állami gimnáziumban tanul tovább, ám édesanyja végül a beiratkozás napján, szinte a csodával határos módon a hatalmas túljelentkezés ellenére sikeresen a győri bencésekhez vezette el.

A Gondviselés ajándéka volt, hogy egyik napról a másikra elhatározta, hogy irgalmasrendi szerzetes lesz, s a feladatok elfogadásának bizonyítéka volt az is, hogy Csilla von Boeselager még a szocializmus idejében partnert keresett hazánkban, hogy a nincsteleneknek segítséget nyújtson, így jutott el a zugligeti plébánoshoz, aki közösségét többek közt éppen ilyen karitatív munkára készítette fel. Így születhetett meg a szeretetszolgálat magja, mely mára fává terebélyesedett, ápolt, gondozott gyökerekkel.

Sajgó Szabolcs az Egyházról alkotott képéről is kérdezte Imre atyát, aki úgy válaszolt, hogy megítélése szerint a világnak ezen a felén gyakran túl jól élünk a lehetőségekkel – összkomfortos egyházat építünk. Indiai tapasztalatairól beszélt, ahol szegényebb az egyház, mégis élő, boldog közösségekkel találkozott. Tudomásul kell venni, hogy a közjó megelőzi az egyéni érdekeket, harcolnunk kell gyarlóságunk ellen, melyben magunkra gondolunk, de Istenre hivatkozunk. Le kell vetnünk azt a mázt, álarcot, amikor azt gondoljuk, hogy az emberekkel nem, csak Istennel kell kapcsolatban lennünk.


Két órán át beszélt Imre atya. Sajgó Szabolcs néha feltett kérdéseket. Párbeszéd volt, hiszen a végén a hallgatóság is hozzászólhatott. Imre atya a beszélgetésben figyelmeztetett arra is, hogy mindenki örüljön, legyen büszke, hogy magyarnak született. Szavait hallgatva ebben és kereszténységünkben is erősödhettünk.

Nem túlzás azonban, hogy az est inkább lelkigyakorlathoz hasonlított, melyben egy hiteles ember máz és álarc nélkül világította meg, hogy szerinte milyennek is kell lennie a keresztényeknek, milyennek az Egyháznak, mi, illetve ki ad neki erőt papi élete során. A lelkekhez szólt, amit az is bizonyít, hogy Sajgó Szabolcs javaslatára egy kis csöndes magába mélyedés után többen néhány szóval elmondták, milyen ajándékot visznek haza az estről.

Végül ugyancsak a házigazda Sajgó Szabolcs javaslatára a hallgatóság kezét feltartva áldást mondott Imre atyára.
2019. június 19.
fotó: Merényi Zita
Bókay László/Magyar Kurír
Megszentelt élet
forrás: magyarkurir.hu/megszentelt-elet/