Szoktál arra gondolni, hogy többet kellene imádkoznod? Van, hogy vádolod is magad azért, mert kevés időt szánsz rá? Az ima valójában nem a kell/nem kell kategóriában mozog, hanem egy forrás, amelyből nagyon jólesik inni.
Kellene imádkoznom?
Sokszor gondolok arra, többet kellene imádkoznom. Igen, úgy néz ki, én is szenvedek egy teljesítménykényszeres istenképbe öltözött démontól. De azért mindig kutatom azt, amire esetleg rámutat. Mert szeretném Isten közelében, jelenlétében élni az életemet, a fényben élve. Miért is jó imádkozni? Teréz anya, Pio atya, Böjte Csaba testvér, Barsi Balázs atya… Mindenki, aki számomra példaértékű keresztény életet él, nagyon sokat imádkozik. Én meg azt hiszem, felnőtt megtérőként nem is tudom, hogyan kell imádkozni.
Ma azonban, ahogy helyet foglaltam a vasárnapi reggeli mise előtt a padban, egy otthonos megérkezést éreztem. És akkor rájöttem. Hogy
azért jövök ide, hogy önmagamat elveszítsem. Azért jövök az imába, az Istenhez, hogy végre legyen egy hely, egy tér az egész világon, az egész életemben, ahol nem én vagyok a főnök, nem én irányítok, nem rajtam múlik.
Nem én törtetek vagy nem én mulasztok. Csak vagyok. És befogadok. Mert ha belegondolunk, minden máshol, az imán kívüli életünkben nagy a felelősségünk. De olyan ez, mint az üldözött keresztények mártírhalála, vagy a történelemben a sok keresztény, aki zarándoklat közben halt meg. Róla azt mondjuk, gondoljuk, biztos egyből a mennybe jutottak. A zarándoklat, a mise és az imádság biztonságos tér. „Safe place” – vagy inkább „safe peace”, azaz biztonságos béke. Nem henyélés, önfeladás, hanem egyszerű lét a hitben.
A ma hozzánk eljutó keleti vallások is ezt próbálják az embernek adni. Az önelveszítés egy módját. De még a drogok, alkohol, és egyéb nagy „vallási” extatikus élmények is.
Valójában csak a kereszténységben megismert, az élő és egyetlen Isten az, aki az ember elé jön. Ezért csak Ő adhatja meg az igazi önfeladást. Azt a megpihenést, ami valódi, és végre nem rajtunk múlik.
Ami tiszta, egyszerű figyelem, együttlét az Istennel.
„Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek…” Az ima, a mise, a zarándoklat tiszta együttlét a felénk jövő Jézussal. Olyan tiszta, olyan ártatlan és olyan üde, mint semmi más az életünkben. Olyan a lelkünknek, mint egy kád víz a megfáradt testünknek, mint egy biztonságos kölcsönös ölelés szomorúságunkban, mint egy korty víz szomjúságunkban.
Már úgy látom, az ima nem a „kell-nem kell” kategóriában létezik. Mert az ima egy forrás. Nem „kell” inni belőle, hanem jó inni belőle. Néha sűrűn, máskor ritkán. De mindig jelen van, mindig elérhető, és kortyolhatunk belőle hol kicsiket, hol mohón nagyokat.
szerző:777
Vendégírás, Boór Bernadett tollából
fotó: Katarzyna Bialasiewicz | Dreamstime.com
forrás: 777blog.hu/2022/08/09/miert-kellene-imadkoznom/
