A közelgő szeptember 4-i szentté avatás előtt a Vatikáni Rádió megszólaltatta Kalkuttai Teréz anya unokahúgát, fiútestvérének lányát, az idén hetvenéves Agi Bojaxhiut (ejtsd: Bojadzsiu), aki elmesélte, milyennek látták Teréz anyát otthon, a családjában.

„Nagynéni volt, de Teréz anya is egyben...”

Teréz anya sokat tevékenykedett, de nem szeretett szem előtt lenni, nagyon diszkréten tette mindig, amit tett. Spontán, természetes módon cselekedett, a nagy erőfeszítést igénylő tevékenységekben is. Láttam nehéz munkákat végezni, láttam már idős korában, hogyan mosta a lepedőket, hogyan hajolt hosszan a betegek fölé, láttam, hogy mindent megtett a szörnyű betegségekben szenvedőkért… Annyira különleges volt, amit tett: láttam, ahogy megérinti az emberek sebeit, ahogyan segít nekik, ahogyan megszervezi a nővérekkel ezt az egész tevékenységet, ahogyan folytatják a művét… Egyszerű, amit mondani szeretnék: nagyon örömteli nekem ezt látni.

Ilyen egyszerű volt a családi találkozásokon is?

Igen, teljesen. Tele volt szeretettel, békét árasztott maga körül. Én magam Teréz anyával úgy tudtam beszélgetni, kettesben is, ahogyan soha senki mással. Derűs nyugalmat árasztott: tekintete a mélybe hatolt. Ha a szemébe néztél, úgy érezted, beléd lát, a szívedbe. Otthon nagyon figyelmes volt. A rendje nagyon szigorú volt: ő maga szerette például a csokoládét, de nem evett, mert a csokoládé luxuscikk volt, és azt mondta: „Mivel a körülöttem élő emberek nagy részének nincs pénze arra, hogy csokit vegyen, én sem eszem.” És sok hasonló dolog volt még…

Olykor a nagy luxus a cukorka volt, mert folyamatosan kapott ajándékba cukorkákat, kis csokikat, és ezeket mindig elajándékozta, gyakorlatilag semmit nem tartott meg magának. Minden ajándékot, amit kapott, továbbadott. Én egy mandolint kaptam tőle, amit az amerikai olaszoktól kapott. Teréz anya különleges volt, ugyanakkor hétköznapi is, abban az értelemben, hogy nem érezted kellemetlenül magad a társaságában, mint egyes világi hírességek mellett, akik közelében az ember kissé feszeng.

Egyszerűen különleges volt?

Igen, ez a helyes kifejezés. Mindenki jól érezte magát mellette, készséges volt mindenkihez, a megfelelő dolgot mondta a megfelelő pillanatban… Velünk is ilyen volt. A nagynéném volt, de nem az a klasszikus nagynéni, aki „Jaj, már megint itt van!” – ahogyan mifelénk mondani szokták. Nagynéni volt, de Teréz anya is egyben: a kettő egyszerre, amit nem is lehet megfogalmazni. Különleges személyiség volt. Nem egy hétköznapi nagynéni, az biztos!

Aki ismerte, vagy aki csak egyszer is látta, megdöbbent azon, hogyan imádkozik Teréz anya. Önnek van emléke erről?

Állandóan azt mondta, imádkozzak: a családnak együtt kell imádkozni. Nekünk néha sikerült is, de nem mindig. Neki ez nagyon fontos volt, a család, és mindig azt mondta nekem: „A család legyen minden más előtt, a családod: figyelj a gyermekeidre, a férjedre, gondoskodj a házról, gondoskodj a férjedről, a gyermekeidről, mindig tudd, mit csinálnak, mit nem csinálnak. És ha ezután marad időd, akkor figyelhetsz másokra is.” De a család számára mindig az első volt, úgy tartotta, az a legfontosabb.

Mindig mosolygott, és volt benne valami rokonszenves vidámság, olykor meglepő irónia is, amikor másokkal beszélt…

Ó, igen, ilyen volt! Teréz anyáról sokan azt hiszik, mindig valami elmélyült, szent légkört árasztott magából… pedig inkább mókás volt: nem mondanám, hogy szarkasztikus, inkább ironikus viccei voltak. Jó humorérzéke volt, az igazat megvallva nem volt bigott – ha ezt el szabad mondanom…