XVI. Benedek pápa 2006-ban engedélyezte a Szent Officium 1939 előtti iratainak, köztük a Pio atya ügyében folytatott vizsgálat anyagának tanulmányozását. A Szent Hivatal által elrendelt első vizsgálat 1921-ben kezdődött el. E dokumentumok alapján jelent meg Francesco Castelli kötete.

Ahhoz, hogy megértsük, miért indított a katolikus egyház eljárást Pio atya ellen, vissza kell mennünk az időben, egészen 1918. szeptember 20-áig. Ekkor, 31 éves korában kapta meg a stigmák ajándékát, vagyis Krisztus kínszenvedésének látható jeleit. A hír futótűzként terjedt, és a San Giovanni Rotondó-i kolostorba özönleni kezdtek a hívek, zarándokok, egyházi személyek, és természetesen az egyszerű kíváncsiskodók, szenzációhajhászok is.

Mivel voltak, akik kétségbe vonták a stigmák valódiságát – így a nagy tekintélyű, tudós egyházi személy, Agostino Gemelli atya is –, és mert nagyszámú feljelentés érkezett, a Szent Hivatal kénytelen volt vizsgálati eljárást kezdeményezni az ügyben. Végül a Szentszék Raffaello Carlo Rossit, Volterra püspökét, jövendőbeli bíborost bízta meg az ügy kivizsgálásával.

A dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy Rossi püspök kezdetben bizalmatlan volt a kapucinus szerzetessel szemben, ennek ellenére, mindenfajta negatív részrehajlás nélkül, szigorúan tudományos tárgyilagossággal kezelte az ügyet. Hatszor hallgatta ki Pio atyát, rajta kívül pedig egyéb tanúkat is, így rendtársait, és környezettanulmányt is végzett. A vizsgálat során napvilágra került dokumentum egészen különleges dolgokat árul el Pio atya addig titokban tartott belső életéről: csodás gyógyulások, a bilokáció, a lélekbe látás képessége, lázmérők szétrobbanása – Pio atyának ugyanis gyakran felszökött a láza 48 fokra.

A stigmák keletkezésére vonatkozó kérdést illetően Pio atya egyértelműen közölte, biztosan tudja, ki az a „titokzatos személy”, akitől a sebeket kapta. „Nem más, mint a Mi Urunk, aki a kereszten függött.” A stigmákat egy beszélgetés lezárásaként kapta meg. Pio atya vallomásából kiderül, hogy Krisztus sebeinek adományát nem ő maga kérte, hanem az Úr meghívására kapta meg azokat, aki, mint mondta, „szenvedéseinek részesévé akarta tenni őt.” A megfeszített Krisztus panaszkodott az emberek hálátlanságára, s leginkább a felszentelt papok és szerzetesek viselkedésére.

Pio atya még ezután sem kérte, hogy megkaphassa a stigmákat. Csupán megkérdezte, mit tehet az Úrért, mit vár tőle, és mit tehet embertársai üdvösségéért. „A stigmák ajándékát tehát egy belső, misztikus felkészítés előzte meg, amelyben a kapucinus nem a kérő fél volt, hanem ő volt az, aki kapott: egy meghívást és egy küldetést.” A kihallgatási jegyzőkönyvek kimerítő válaszai szerint Krisztus azért részesítette Pio atyát a saját szenvedéseiben, hogy az emberek Isten iránti hálátlanságát helyrehozza. Ez stigmáinak igazi üzenete, küldetésének igazi értelme, „részt venni Krisztus kínszenvedéseiben embertestvérei üdvösségéért.”

Rossi püspök a stigmákat is rendkívül alaposan megvizsgáltatta, s ezek alapján a leghatározottabban állította: azok „nem az ördög művei, nem közönséges szemfényvesztés eredményei, s nem egy rosszindulatú és gonosz lélek csalárd mesterkedése.” Számára Pio atya stigmái nem tűnnek beteges fantáziálás, vagy külső szuggesztió következményeinek, és a keringő sok gyanú és vádaskodás ellenére kijelenti azok természetfeletti, isteni eredetét. A kapucinus szerzetes személyével kapcsolatos különleges események eredetével kapcsolatban pedig hangsúlyozza, hogy ez a kérdés nem tisztázott, de az megállapítható, hogy „nem az ördög művei, vagy csalás eredményei.”

A tanúmeghallgatások alapján az inkvizítor püspök így foglalta össze Pio atya emberi és lelki portréját: „Pio atya jó, sőt, példás életű, az erények gyakorlásában jártas, ájtatos lelkületű szerzetes. Imaélete összehasonlíthatatlanul mélyebb, mint amilyennek az kívülről szemlélve látszik. Szívből jövő alázata, ragyogó egyszerűsége, lelki tisztasága egyedülálló, mely erények gyakorlását még a legnehezebb pillanatokban, a legkeményebb próbatételek idején sem nélkülözi.”

Raffaello Carlo Rossi püspök, a későbbi bíboros az egyház hivatalos személyiségei közül az elsők között ismerte fel Pio atya életszentségét. Az általa vezetett vizsgálat alapján készült dokumentum elsődleges életrajzi forrás, amelyből megtudhatjuk Pio atya küldetésének természetét és a kapucinus szerzetes legfőbb jellemvonását, vagyis osztozását Krisztus szenvedésében.

Olvashatjuk a kötetben Pio atya néhány mondását is: „Nem menekülhetünk meg másként az önszeretettől, csak ha őszintén szeretjük Istent… Ahhoz, hogy a világról lemondjunk, elég, ha az eszünkre hallgatunk, de ahhoz, hogy önmagunkról mondjunk le, Istenre kell hallgatnunk… Az emberi okosság megtanít arra, hogy elrejtsük büszkeségünket. A krisztusi lelkület azonban le is rombolja azt… Ha megőrizzük igazi nyugalmunkat a földi élet szenvedései idején, vértanúk leszünk, a hóhér kardja nélkül”.