Francesco Forgione (Pietralcina, 1887. május 25. – San Giovanni Rotondo, 1968. szeptember 23.) stigmatizált olasz római katolikus pap, kapucinus szerzetes. A Pio nevet a szerzetesrendben kapta. Pappá szentelése után Padre Pio (Pio atya) néven vált ismertté. Számos különleges esemény fűződik nevéhez. 1999-ben boldoggá, 2002-ben pedig szentté avatták.
Pió atya csodái
„... Padre Pio gyermekkorában hallgatag és félénk volt. Pajtásainak zajos játékaival szemben többre becsülte a magányosságot. Rajtakapták, hogy keserves könnyekre fakadt, mikor valaki káromkodott környezetében. Szokása volt, hogy a ház elrejtett zugaiban húzza meg magát, hogy ott kedvére imádkozzék. Mikor Padre Piót egyszer megkérdezték gyermekkori emlékeiről, nevetve mondta, hogy ő olyan „sótlan makaróni” azaz anyámasszony katonája volt. Valószínűleg látszik, hogy Isten már ez időtől fogva működött benne.
Az bizonyos, hogy se apja, se anyja a világ minden kincséért sem vitatta volna el Istentől. 15 évesen a fiatal Francesco egész egyszerűen elindult a Benedeto melletti Morconéba, hogy felvételt kérjen a kapucinusok kolostorába.
Felettesei rendkívüli elzárkózást mutattak mindazzal szemben, ami szent életű rendtársukat kiemelte a többiek közül.
Novíciátusáról csak annyit tudunk, amennyi összefüggéstelen töredékekben, vagy egyéb „indiszkréciók” révén kiszivárgott. Életének ettől a korszakától kezdve indultak el a szokatlan jelenségekek.
Ez a sápadt és beesett arcú, jelentéktelen novícius
napokig megvolt táplálék nélkül. Elegendő volt számára a szentáldozás. Ha a „szent engedelmesség” nevében evésre szólítják fel, kiadja magából az ételt. Venafróban
21 napig csupán az Eucharisztiából táplálkozik.
Egy alkalommal a novíciusmester nem engedte a szentáldozáshoz. Ebbe majdnem belehalt. Az eltiltást nem ismételték meg többé. Egy év leteltével Padre Pió apja, látván fia sápadtságát és szemei alatt keletkezett sötét karikákat, haza akarta vinni, de ezt a vezető atya kereken elutasította. Kis idő múlva a novícius egészsége, amelyet a közösségi szabályok már kevésbé veszélyeztettek, annyira helyreállt, hogy szülei megnyugodtak. Egy szép napon a vezető atya így szólt Padre Pió anyjához: Donna Giuseppa, a fia nagyon jámbor, nem találunk benne hibát!
Az egyetlen kényes pontot, a váratlan lázrohamokkal járó, bizonytalan egészsége jelentette. Ilyenkor
a kolostor lázmérői rendszerint szétpattantak. A betegápoló atyának akkor az a jó gondolata támadt, hogy
fürdőhőmérőket használjon a lázmérésnél. De mekkora volt a megdöbbenése, mikor egy nap a higanyszál 48 fokra szökött fel! Ismeretes, hogy a különösen szigorú szabályzattal bíró kolostorokban ilyen jelentéktelen ügyek nem okoznak nagy feltűnést.
Voltak lázrohamai és éjszakai csatái. Padre Pióval szomszédos szobában lakni bizony nem volt könnyű. Először azt hitték, hogy ő maga idézi elő a pokoli zsivajt. Pio egyik éjjel zajt hallott. Kihajolt az ablakon, hogy megnézze, mi is történt. Egy óriási fekete kutyát pillantott meg a szomszéd ablak párkányán, amely „olyan véres” szemeket meresztett rá, hogy a szegény testvér üvölteni kezdett és csaknem elájult rémültében. A szörny átugrott a szomszéd tetőre és eltűnt.
A dolognak híre ment, mert Pio a naivságában az egész környéken kérdezősködött a félelmetes kutya felől.
Pio lelki atyja ezekből az éjszakai viadalokból vonta le az egyszerű következtetést, hogy
a fiatal novícius nagy dolgokra lett kiválasztva. Pio őrangyala és egyéb angyalok továbbra is kiemelkedően nagy szerepet játszottak életében.
Egy éjszaka, amikor a küzdelem különösen kemény volt, Pio hiába hívta őrangyalát. Mikor az reggel végre megjelent, Pio bosszúsan hátat fordított neki…
Olykor, amikor cellájába visszatért, fenekestől felforgatva találta azt. A könyvek a földön, a tintatartó széttörve, az ágyon rendetlenség. Mindenfelől utálatos szörnyek tűntek fel előtte, mihelyt megpróbált valamit pihenni. Reggelenként gyakran láttak rajta sebeket és kék foltokat szemei körül.
Egészségi állapota miatt felettesei szerzetesi fogadalmának letétele után hazaküldték szülőföldjére, hogy ott erőre kapjon.
Rendkívüli esetei miatt a fiatal novícius gyakran változtatta tartózkodási helyét, így elkerült Piannisiba, Morcone Venafroba, Serra Capriolába, Monte Fuscoba. A beneventoi dómban szentelték pappá, 1910 május 10-én. Életének álma így megvalósult.
A hívők mindenesetre szívesen beérték volna személyét illetően kevesebb jámborsággal is. Pl. egy alkalommal panaszt tettek az esperesnél, mert – mint mondták – Padre Pió
miséjének soha sem akar vége szakadni. Az ember készséggel eleget akar tenni vasárnapi kötelességének és szívesen elmegy a misére még hétköznap is, de nincs ideje ha a mezei munkák várnak rájuk. Felettese, Don Salvatore tisztán akart látni a dologban és ekkor észrevette, hogy a fiatal pap valóban
elveszti időérzékét az oltárnál. Istenben elmerülve meghatározhatatlan ideig időzött a mementóknál és a hálaadásnál – mialatt a nép izgett-mozgott a türelmetlenségtől.
Az esperesnek ragyogó ötlete támadt: „Piuccio – mondta – én lélekben és a szent engedelmesség nevében figyelmeztetni foglak, amikor a misében tovább kell lépned.” A taktika nagyszerűen bevált. Mihelyt Salvatore észrevette, hogy Pio elragadtatásai túl sokáig tartanak, „megparancsolta neki a folytatást”, és
Pio ezt azonnal észlelte. Padre Pió azonban a mise után kárpótolta magát: a főoltár mögött elrejtőzve, órákon át maradt még mély összeszedettségben.
Előfordult, hogy elfeledkeztek róla, és rázárták a templomot, de ez sem zavarta. Volt, hogy a sekrestyés fejét vesztve rohant az espereshez: „Jöjjön gyorsan, Padre Pió meghalt”. Az esperes a kőpadlóra rogyva találta, mozdulatlanul, önkívületben. Miután a szent engedelmesség nevében a figyelmeztetést megkapta, fölegyenesedett és kinyitotta szemeit. Az esperes így jobbnak látta, ha odaadja neki a templomkulcsot.
Ettől kezdve Padre Pio igyekezett észrevétlenül a templomban maradni. Az esperes meghagyta neki, hogy ha rendtársától és lelki vezetőjétől, Padre Agostinotól leveleket kap, még mielőtt elolvasná, mutassa meg neki.
Amikor az esperes ezen levelek egyikét felbontotta, de a borítékban csak egy üres papírlap volt, megjegyezte: Padre Agostino elnézhette a dolgot, kérjen tőle egy új levelet!
– Nem, ő nem nézett el semmit – válaszolt nyugodtan Pio – a gonosz szellemek tréfája lehetett.
– Tudod mi volt a levélben? Igen, tudom – volt a válasz.
Ekkor Pio pontról pontra összefoglalta, amit lelki vezetője írt neki. Az esperes számára az ügy kissé már hihetetlennek tűnt.
Rögtön írt Padre Agostinonak, hogy tájékozódjék a levelet illetően. Nagyon megdöbbent, midőn megtudta, hogy Padre Pionak igaza volt.
Más alkalommal még zavarba ejtőbb dolog történt. Don Salvatore felnyitván egy levelet, a szöveg helyén egy nagy tölcsér alakú tintafoltot talált. Ekkor
szent haragtól elragadva az esperes felkapta a szenteltvíz-hintőt és alaposan meghintette vele a foltos papírt. A folt azonnal eltűnt.
Amikor ilyen esetei kitudódtak, Padre Pio mindent megtett, hogy kikerülje a kíváncsiskodókat. Mint Szent Ferenc, ő is szüleinek farmja mögött, saját kezűleg épített egy remetelak-félét, ahol a nyári napok mély csendjében csak Isten dolgaival törődött. Anyja csak az étkezésekhez hívta, amelyeket gyorsan elintézett.
1915 szeptember 20.-án Donna Giuseppina átvágott a szőlőskerten és kiáltozni kezdett Pio után. Fia kijött a kunyhóból és közben hevesen lóbálta kezeit, mintha megégette volna azokat. A jókedvű Giuseppina nevetni kezdett:
– Mi van veled Pio? Azt hinné az ember, hogy gitározol!
– Semmi baj, kis szúró fájdalmak, nincs jelentőségük.
Pio atya akkor kapta meg a még láthatatlan stigmákat... A fájdalom később olyan mértékű volt, hogy az esperes jónak látta, hogy felmentse őt a misemondás alól. Padre Pio azonban a világ minden kincséért sem hagyta volna el a misézést. Elővigyázatossági intézkedésként egy öreg megrongált templomocskába vonult misézni.
„Gyónáskor nem szoktam minden bűnömet bevallani, mert végeredményben nem kell a papnak mindent tudnia”
