Ratzinger korunk Ágostonja – beszélgetés Peter Seewalddal

XVI. Benedek életének és művének egyik legjobb ismerője beszélt a Lengyel Katolikus Hírügynökségnek (KAI) többek között az emeritus pápa életének legfontosabb pillanatairól, a mesterekről, akik legnagyobb hatással voltak rá vagy a zene iránti szeretetéről.


„Nem félek azt állítani, hogy Ratzinger esetében egy második Ágostonról beszélhetünk. Ahogy Szent Ágoston gondolatai meghatározták a teológia és a filozófia történetét a középkortól napjainkig, úgy fogunk Ratzinger gondolataiból élni a következő századokban” – véli Peter Seewald. XVI. Benedek 90. születésnapja alkalmából életének és művének egyik legjobb ismerője mesélt a Lengyel Katolikus Hírügynökségnek (KAI) többek között az emeritus pápa életének legfontosabb pillanatairól, a mesterekről, akik legnagyobb hatással voltak rá, a zene iránti szeretetéről, de arról is, hogy „fogta be lasszóval” Szent II. János Pál pápa, miközben a hivatalok betöltésétől mindig irtózott, mert a legfontosabb számára teológiai művének fejlesztése és a tanítás volt.

Krzysztof Tomasik (KAI): Ratzinger bíboros segített Önnek visszatérni Istenhez és az Egyházba...

Peter Seewald: Kétségtelenül, bár már korábban, a gyerekeimnek köszönhetően, az Istenhez való visszatérés útján voltam. A társadalmi-politikai élettel foglalkozó publicistaként azt is akkor értettem meg, milyen sokat veszít a társadalom, ha eltávolodik vallásos gyökereitől. Természetesen a találkozás az akkor még bíboros Joseph Ratzingerrel nagy hatást gyakorolt rám, annál inkább, mivel teljesen hamis elképzelések terjedtek el róla – a médiában legtöbben egyfajta katonai nyelvezetet használva „páncélos bíboros”-ként jellemezték. De ha az ember találkozott vele és olvasta a szövegeit, megállapíthatta, hogy ennek semmi köze az igazsághoz. Egy megfontolt, nagyon bölcs és a valóság mély elemzésére képes teológust és tudóst ismertem meg. „A föld sója” című első vele készült interjúkötetet igazi ajándéknak tartom. Választ adott minden kérdésemre, amelyek nagyon személyesen érdekeltek. Egy percig sem volt az a benyomásom, hogy egy tekintéllyel, „a katolikus kincsek tárházának őré”-vel beszélgetek, épp ellenkezőleg, olyan valakivel, akinek a tekintélye mögött az evangélium, az egyházatyák tanítása és saját teológiája áll. Néhány napon keresztül válaszokat adott az evangélium és az Egyház tanításának szavaival napjaink problémáira. A Ratzinger bíborossal töltött napok megváltoztatták az életemet.

– Életrajzírójaként hogy látja, mi formálta leginkább Ratzinger pápa személyiségét gyermek- és fiatalkorában?

– Három dolog: mindenekelőtt szülei vallásossága, kötődése a szabad és mély bajor katolikus vallási élethez, valamint az ateista diktatúrával való szembenállás. Ami érdekes, vallásos életével a fiatal Josephre nemcsak anyja, de főként apja hatott. Példát adott, hogy lehet a mindennapi életben a hit útmutatásait követni. Nem valami felszínes, de mélyen az értelemre alapozott hit volt ez, amely erőt ad az embernek, hogy ellenálljon a különböző kísértéseknek. Kifejeződött ez abban is, hogy gyakran részt vett a szentmiséken és tevékenyen bekapcsolódott az Egyház mindennapi életébe. A fiatal Joseph Ratzingert vonzotta az apja által képviselt vallásosság, amely erőt adott neki, hogy belülről elutasítsa a nemzetiszocializmus ateista diktatúráját. Gyakran megfeledkezünk azokról a tapasztalatairól, amelyeket a totalitarizmus időszakában szerzett, amikor a diktatúra egy alapjaiban keresztény-és zsidóellenes álvallást hirdetett – új embert akart teremteni. Az ezekkel a törekvésekkel szembeni küzdelem tanította meg nemcsak arra, hogy a világ történelmében állandóan megjelennek olyan korszakok és elméletek, amelyek kihívást jelentenek a kereszténység számára, de arra is, hogy a kereszténységet általában védeni kell. Ebből született az a meggyőződése is, hogy az intézményes Egyház ereje elsősorban attól függ, milyen erős a hívők hite. Ez nemcsak a fiatalkori hitét határozta meg, de egész tevékenységének központi üzenete.


– Kinek volt legnagyobb hatása Joseph Ratzingerre? Kik voltak a mesterei?

– Régi korok mesterei mellett ott vannak közöttük azok is, akik közvetlenül alakították, de mindannyian folyamatosan élnek a teológiai művében. Mindenekelőtt Szent Ágoston az ő „Vallomásai”-val. A fiatal Ratzingert megragadta Ágoston összetett személyisége, a világgal folytatott vitái és önátadása Istennek, amely mélyen megindította, amikor a felnőtt élet küszöbén a freisingi székesegyház előtt állt, és tizenkilenc éves korában belépett a papi szemináriumba. Szent Ágoston műve nagy hatással volt egész lelki életére, és új horizontokat nyitott meg előtte. Nem egy nagy egyházatya és tanító volt számára a múltból, hanem nagyon is élő, közeli és aktuális személy, olyan valaki, aki képes választ adni személyes problémáira és a kor kihívásaira. Minél tágabbra nyíltak előtte a teológia horizontjai, annál intenzívebbé vált párbeszéde Ágostonnal, akit egyenesen barátjának tekintett. Ha összehasonlítjuk Joseph Ratzinger és Szent Ágoston életének alakulását, megdöbbentő párhuzamokat fedezhetünk fel. Nem félek azt állítani, hogy Ratzinger esetében egy második Szent Ágostonról beszélhetünk. Természetesen nem személyiségük alapján hasonlítanak egymásra. Ratzingerrel ellentétben Ágoston egy eseményekben gazdag életutat végigjárt és rendkívül érzelmi beállítottságú, szenvedélyes ember volt. De mindkettőjüknél megfigyelhető az állandóan erősödő vágy és törekvés Isten művének építésére, annak mind mélyebb megismerésére, az, ahogy egyre inkább felfedezik a valóságban az Isteni Logoszt, Isten Igéjét, aki Jézus Krisztusban testet öltött. Mindketten felismerik, hogy egyedül az intellektuális próbálkozások Isten titkának megértésére nem elegendők, szükség van – ami ugyanolyan fontos – a szív nyelvére is.

Emellett, mint püspököknek, olyan kötelességeket kellett vállalniuk, amelyek nem voltak benne a terveikben és nem is akartak velük foglalkozni, mégis mindig az Egyház rendelkezésére álltak. Törekvéseiktől távol állt a bürokrácia és a rutinszerű püspöki feladatok. Mindenekelőtt mindig saját teológiai művüknek akarták szentelni életüket… de mindig feláldozták tudományos ambícióikat az Egyházért. Másfelől mégis sikerült megírniuk több kisebb és nagyobb lélegzetű munkát, melyekből végül összeállt egy nagy teológiai és tudományos mű. Meggyőződésem, hogy ahogyan Szent Ágoston gondolatai meghatározták a teológia és a filozófia történetét a középkortól napjainkig, úgy fogunk Ratzinger gondolataiból élni a következő századokban.

– És kik voltak a mesterei, akik közvetlenül hatottak rá?

– Teológiai tanulmányai idejéből első helyen a fundamentális teológia professzorát, Gottlieb Söhngent kell megemlítenünk. A német egyetemek régi hagyományait képviselő tudós volt, aki ugyanakkor a legújabb teológiai-filozófiai áramlatokat is nyitottan fogadta. Az egyik legjobb tanítványára talált Ratzingerben, aki ugyanakkor a mesterének tekintette. Nála védte doktori disszertációját Isten népe és háza Szent Ágoston egyháztanában címmel. Szent Bonaventura történelemteológiájáról szóló habilitációs munkájának megírásában ugyancsak Söhngen professzor segítette. Ő készítette fel Ratzingert arra, hogy később Joseph Frings bíboros teológiai tanácsadójaként személyesen és alkotó módon vehessen részt a II. vatikáni zsinaton. Emlékezzünk rá, hogy ez a több millió áldozatot követelő apokaliptikus II. világháború utáni nagy – a Nyugatnak saját zsidó-keresztény hagyományokon alapuló gyökereihez való visszatérését sürgető – fordulatok időszaka volt. Jól tudták ezt az Európai Unió alapítói: Robert Schuman, Konrad Adenauer és Alcide De Gasperi. Ez is formálta a fiatal Ratzingert.

A teológiában is nagy változások időszaka volt ez. Itt is a fejlődés volt az uralkodó fogalom, de egészen más értelemben, mint ma, amikor ezen mindennek lerombolását és újraépítését értik. Akkor arra törekedtek, hogy újra felfedezzék azt, ami már létezett a hagyományban, hogy megmutassák az evangéliumban rejlő igazság teljes szépségét és eredetiségét, és ezt saját koruk embere számára is elérhetővé tegyék. Továbbá szerették volna megmutatni a liturgia szépségét, feltárni, milyen kincsek rejlenek benne – úgy, hogy az ember megtapasztalhassa Isten jelenlétét a mindennapi valóságban...

Ratzinger soha nem követte az intellektuális divathullámokat. Az igazságot akarta megmutatni a valóságról, elmélyülve annak lényegében. Ez magyarázza püspöki jelmondatát is: „Cooperatores Veritatis”, ami azt jelenti: „Az igazság munkatársai”.


– Bonni, münsteri, tübingeni és regensburgi tanárként mindig sok diákja volt. Szerették a tanítványai?

– Igen, egyetemi oktatói tevékenységének kezdetétől. 30 éves korában már docens és főiskolai tanár Freisingben. Ott indult el azon az életúton, amely a legjobban megfelelt hivatásának: tudományos kutatásokat folytatni és tanítani, megkeresni a világ valóságából azt, ami a leglényegesebb, megvizsgálni az evangélium és a nagy egyházi hagyomány fényében, és mindezt azután továbbadni. Tanárként arra törekedett, hogy a lehető leghatékonyabban szólítsa meg hallgatóit. Megvolt az képessége, hogy a hagyományostól eltérő előadásoknak köszönhetően sok tanítványában azt a benyomást keltse, mintha lényeges dolgokról akkor hallottak volna először, új és friss megközelítésben. Ratzinger professzor nem teremtett valamiféle saját új teológiát, de kifejezésre juttatta saját meggyőződéseit, amelyek nem kizárólag tudományos ismereteinek mélyéből fakadtak. Az általa művelt teológia mély hitre épült és az volt a célja, hogy hatással legyen az ember egész életére. Egész művében felfedezhető egyfajta lelki szépség. Kétségtelenül a teológiai-filozófiai gondolkozás nagy költője.

– Mennyire volt hatással rá a zene?

– A zene iránti szeretete kétségtelenül hatással volt lelki életére. Egyébként maga is zenél, zongorázik, és hegedülni is tanult. A zene fontos szerepet játszott a Ratzinger család életében. Emlékezzünk, hogy testvére, Georg éveken keresztül vezette az ismert Domspatzen fiúkórust – Regensburg Kisverebeit. Ratzinger műveiben hallható a harmónia gondolatainak tartalma és azok nyelvi kifejezése között. Ezeknek a műveknek tartalma nemcsak világos és érthető, de a kivételesen esztétikus kifejezésnek köszönhetően a tudományosság csúcsait éri el. Ezért is szerették a tanítványai. Bonntól kezdve az előadásain az előadótermek mindig megteltek.


– Tudományos karrierjét nemcsak elismerésekkel övezték...

– Münchenben nem érezte jól magát, problémái voltak a habilitációjával. Néhányan meg akarták akadályozni tudományos karrierjének kibontakozását. Kifejezett ellenségei is voltak, akiknek nem tetszett többek között, hogy már a 20. század ’50-es éveiben beszélt arról, hogy „az Egyháznak feltétlenül szakítania kell a szekularizálódással” (Entweltlichung), és hogy új szentségre van szükség. Jóval a II. vatikáni zsinat előtt rámutatott az Egyházban a külsődlegesség problémájára. Felhívta a figyelmet, hogy a német társadalom, borzalmas tapasztalatokkal maga mögött, a kereszténység terén nagymértékben „kiüresedett”.

A Münchenből való távozás megkönnyebbülést jelentett számára, és örömmel fogadta el a bonni állásajánlatot. Ott vált igazi „csillaggá” a teológia egén. Előadásainak kéziratait egész Németországban olvasták az egyetemisták. Nemcsak a teológiai tudása, világos kifejezésmódja, mély hite és kiváló elemzőképessége keltett csodálatot, de a személyisége, hitelessége is, amely félénkséggel és bájjal párosult. Nem volt szigorú tanár, mindig igyekezett közel lenni a hallgatókhoz és senkivel nem bánt igazságtalanul. Új, a közös munkára alapuló pedagógiai módszereket is alkalmazott. Nyitott volt és elérhető, ugyanakkor az egészséges távolságot is megtartotta hallgatóival. Soha nem volt „haverkodó” típus, és nem engedte, hogy túl hamar barátként kezeljék. A diákok iránti segítőkészségét is csodálták, anyagilag is sokaknak segített. Többek között Leonardo Boff is élt a segítségével, a brazil felszabadítás teológiájának kiemelkedő alakja, Ratzinger bíboros későbbi ellenfele. Nem volt ugyan tanítványa, de anyagi támogatást kapott tőle doktori disszertációja befejezéséhez és publikálásához.


– Voltak Ratzingernek kedvenc tanítványai?

– Ilyennek nevezhetjük bizonyára Vinzenz Pfnürt, a kiváló teológust és egyháztörténészt, aki az ökumenizmusnak is nagy híve volt. A münsteri Wilhelm Egyetem professzora lett, és egész életében Ratzinger mellett állt a freisingi évektől kezdve. Annak, milyen sok kedvenc tanítványa van XVI. Benedek pápának, legjobb bizonyítéka a Ratzinger Tanítványok Köre, amelynek tagjai évente találkoznak és összegyűlnek mesterük körül.

– A tanári évek után jön a müncheni és freisingi érsekség, majd kinevezik a Hittani Kongregáció prefektusává. Akkor, II. János Pál egyik, ha nem a legközelebbi munkatársaként nevezik el „páncélos bíboros”-nak, és gyakran kritizálják.

– A Hittani Kongregáció, mint a Római és Egyetemes Inkvizíció Kongregációjának örököse önmagában sem volt soha népszerű, és valószínűleg a legnehezebb vezetni valamennyi vatikáni hivatal közül. Már a prefektus meghatározására használt „hit őre” kifejezés sem kelt igazán rokonszenvet. Ki szereti az őröket, akiknek mindig ügyelniük kell, nem kérdőjelezhetnek meg soha semmit, de védeniük és oltalmazniuk kell, ebben az esetben az evangéliumot és az abból származott hagyományt, amelyet több mint 2000 év után nem lehet és nem kell megkérdőjelezni vagy meghamisítani. És tudjuk, hogy a Katolikus Egyházat minden korban támadták, nemegyszer óriási erőkkel, és ezért olyan nagy a kihívás, amivel szembe kell néznie a Hittani Kongregáció minden prefektusának, mint egyfajta „pápai rendőr”-nek. Ratzinger bíboros soha nem törekedett erre a hivatalra, de II. János Pál hajlíthatatlan volt, szinte „lasszóval fogta be”, és kényszerítette a hivatal betöltésére. Háromszor kérte, és a harmadik alkalommal a kérés egyenesen utasítás volt. Kétségtelenül nagy előrelépés volt ez számára, de azt is tudta, hogy nehéz munka vár rá. Kinevezése után átalakította, megújította a hivatalt, és új, a „szent inkvizíció”-tól nagyon is távoli szellemiséget vezetett be. Tudta, hogy a feladata a katolikus hit és hagyomány védelme, de azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy a modern kor problémáinak megoldásához új stílusra és új nyelvezetre van szükség. Ezért volt olyan fontos számára a püspökökkel és a teológusokkal folytatott párbeszéd, ami korábban nem volt jellemző.


– Abban az időben az egyik legnagyobb problémát az ún. felszabadítás teológiája jelentette...

– Akkor ragasztották rá a zárkózott, kemény s megközelíthetetlen bíboros bélyegét is, és elnevezték „páncélos bíboros”-nak. E mögött a brit sajtó által kitalált jelző mögött természetesen a régi németellenes érzelmek álltak, és a média világszerte felkapta. A felszabadítás teológiájával vívott harc nagy visszhangot váltott ki a médiában. Mindenekelőtt azért, mert a „felszabadítás” szónak nagyon pozitív, modern és haladó kicsengése van. Ratzinger kezdettől fogva a felszabadítás teológiája mellett foglalt állást, nem kritizálta az alapelveit, de határozottan ellenezte annak politikai irányultságát, mivel a nagymértékben a marxista tanokra alapozott teológia ilyen értelmezése a hitet és a kereszténységet könnyen politikai célok szolgálatába állítja. Fel volt készülve a vitára, hiszen korábban Szent Ágostonról és Szent Bonaventuráról írta tudományos disszertációit, és ezekben többek között épp azzal a kérdéssel is foglalkozott, milyen szerepet tölt be az Egyház a társadalomban és a politikában. Végül évek múltán megállapították, hogy ez a felszabadítás teológiájával folytatott vitája mentette meg a Katolikus Egyházat Latin-Amerikában. A történelem tehát őt igazolta.

– Ratzinger bíboros mindig kerülte az egyházi hivatalokat, mégis a legmagasabbakat töltötte be, beleértve a pápai hivatalt is...

– A svájci teológus, Hans Küng – akit a legnagyobb felelősség terhel a Ratzingerről kialakult negatív képért – azt állította róla, hogy vezető szerepre törekedett a kortárs teológiában, mert így akarta építeni egyházi karrierjét. Ez egy újabb képtelen és becstelen őrültség, aminek semmi köze nincs a valósághoz. Ratzinger mindig is távol állt attól, hogy egyházi karrierre törekedjen. Irtózott a hivatali megbízásoktól. Legfontosabb számára a teológiai és oktatói munka volt. Amikor felajánlották neki az érsekséget Münchenben és Freisingben, arra hivatkozott, hogy az egészsége nem teszi alkalmassá a hivatal betöltésére. Így volt ez akkor is, amikor Rómába hívták. Már a Hittani Kongregáció prefektusaként legalább háromszor kérte II. János Pált, hogy mentse fel a hivatalából. Minden esetben elutasító választ kapott. Mikor a harmadik ötéves kinevezése is letelt, a pápa azt mondta neki, egyáltalán ne írjon semmilyen felmentési kérelmet, mert úgysem fogadja el.


– Igaz barátság kötötte egymáshoz őket...

– II. János Pál és Ratzinger bíboros két különböző személyiség, eltérő vérmérséklettel, emberileg nem mondhatnánk róluk, hogy összeillettek. Wojtyła pápa erős, vitális erővel teli, szenvedélyes ember volt, aki nyugodtan odacsaphat az öklével az asztalra, Ratzinger ezzel szemben filigrán és szerény. Emberi különbségeik ellenére azonban az Egyház szolgálatában mindketten nagyon szerették és nagyszerűen megértették egymást. Mindketten filozófiai beállítottságú, kiváló gondolkodók voltak. Tudták, hogy reformátorok, bár ezt kívülről sokan másképp látták. Tökéletesen tisztában voltak vele, hogy az 1980–90-es évek Egyházát úgy bombázzák, mint háború idején egy ellenséges csapatokkal övezett erődítményt, de azt is tudták, hogy nekik minden áron meg kell védeniük ezt az erődöt. A pápa és Ratzinger bíboros természetesen nem fegyverrel és nem hadseregekkel vívták harcukat, szavakkal, imádsággal, érvekkel harcoltak, hogy Krisztus oldalára állítsák az embereket. És sok csatát megnyertek így. Nagyszerű „dream team” volt ez. Ratzingerben II. János Pál nemcsak egy abszolút lojális munkatársra talált, de egy nagyszerű tudósra is, aki nagy segítséget jelentett az Egyház jövőjének, egy az evangéliumra és a hagyományra alapozott jövőnek építésében. Személy szerint meg vagyok győződve róla, hogy II. János Pál készítette elő az utat, hogy Ratzinger bíboros legyen az utódja, és folytassa a művét.

– Nem volt ez ugyanakkor egy csoda is, a Gondviselés rendelése az Egyház történetében és a világtörténelemben, hogy a lengyel pápa után egy német pápa következett?

– Bizonyára így tekinthetünk erre. II. János Pál halála után sokan úgy vélték, lehetetlen, hogy a lengyel pápa utódja Ratzinger bíboros legyen. Az amerikai Vatikán-szakértő, John L. Allen könyvében tíz pontot is felsorolt, miért nem lehet Ratzinger Szent Péter trónjának örököse. Németországi származása miatt sem számítottak a megválasztására. Ratzinger bíboros maga is meg volt győződve, hogy nem választhatják meg, már a kora miatt sem. 2005-ben 78 éves volt, vagyis elmúlt 75 éves – ez az az életkor, amikor a püspökök lemondanak a hivatalukról.

Most azonban, az idő távlatából tudjuk, hogy Ratzinger bíboros volt az egyedüli jelölt, aki képes volt arra, hogy folytassa Szent II. János Pál, a nagy pápa művét, akinek pápasága jelentős szerepet játszott a világ átalakulásában, a kommunizmus bukásában és abban, hogy ledőltek a falak Kelet és Nyugat között. Wojtyła pápa sokéves útitársaként vette át ezt az örökséget. Ratzinger bíboros maga nem számított rá, hogy a bíborosok épp őt választják, de ahogy ez Szent Péter utódjainak választásánál lenni szokott, a döntő szó a Szentléleké volt. Ennek ellenére a megválasztása Ratzinger számára nagy csapás volt. Ő maga mondja A világ világossága című könyvében: „Nem vagyok az Egyház semmiféle hercege, az Egyház szolgája vagyok, »brigád munkása«, akit nem arra teremtettek, hogy ő legyen az első, az, aki az egészért felelős, akire a pápaválasztás »nyaktilója« lesújtott.” Másfelől, amikor pápa lett, ez láthatóan ösztönző hatással volt rá. Megmutatta, hogy képes Szent Péter utódjaként csodálatot és elismerést kelteni a hívek körében.


– A pápaság megváltoztatta?

– A pápaság nem változtatta meg, inkább azt mondanám, ez által mutatta meg, ki is valójában. Még jobban megmutathatta az igazi oldalát, megismertük hitét, teológiai művét. Ami megválasztása után történt, azt ahhoz hasonlíthatnánk, mint amikor egy szép csokor virágot, amit korábban bezárva tartottunk, később kitesszük a napfényre. Ratzinger pápaként igazán megmutathatta, mire képes. Sajnos, a pápasága részben áldozatul esett a média manipulációinak. Azt hangsúlyozták, ami negatív, míg arról, ami jó, szinte egyáltalán nem beszéltek. Az ún. „XVI. Benedek-effektus”, vagy „Benedettofieber” (Benedek-láz) létező jelenségét például teljesen elhallgatták. Összességében a pápaságát két részre oszthatjuk. Az első négy év a lelkesedés időszaka volt, a második négy viszont a fáradságos munka és botrányok körüli viták ideje. Az első négy évben mégis láthattuk Ratzinger pápa nagyságát az Egyház vezetőjeként és lelki tekintélyként.

– Milyen volt a fogadtatása Németországban? Pápaságát szülőhazájában gyakran érték kritikák...

– Németország nehéz és hálátlan haza a számára. Talán az egyetlen ország a világon, amely nem értékeli egyik legnagyobb fiát, aki a világ legnagyobb és legrégibb, több mint 1,3 milliárd tagot számláló intézményének élén állt. Természetesen ennek az is oka, hogy Németország felekezetileg két részre oszlik: az északi protestáns részre – ott a pápát, a pápaságot nem értékelik, sőt ellenségnek tekintik; és a katolikus délre, ahol Ratzinger pápát lelkesen fogadták és csodálják. Ez a megosztottság lett az oka annak is, hogy a pápáról olyan negatív kép alakult ki, többek között az ún. Williamson-ügy után. A botrány a lefebrista Richard Williamson püspökkel kapcsolatban tört ki, aki tagadta a holokausztot, és akit XVI. Benedek korábban feloldott a kiközösítés alól.
Döntése páratlan reakciót váltott ki a médiában – azzal vádolták, hogy a püspök szövetségese. Még a német kormány is megszólalt az ügyben. Azt a pápát támadták, aki annyit tett a katolikus-zsidó kapcsolatok rendezéséért, aki antifasiszta családból származott, és aki nem egyszer megvallotta szóval és tanúságával egyaránt, hogy az antiszemitizmust rossznak és bűnnek tartja. Páratlanul botrányos reakció volt ez.

Arra is rámutatott, milyen szomorú állapotok uralkodnak a német médiában. Semmi pozitívumot nem tudtak mondani XVI. Benedekről még pápasága első négy évében sem, amíg tartott a „Benedettofieber”. Sajnos ez így van máig is, amikor nincs senki, aki például a 90. születésnapja alkalmából készítene egy filmet XVI. Benedek életéről, ami pedig a 20. század egyik legérdekesebb életútjának számít. Ugyanígy nem találtunk – a német egyházmegyékben sem – támogatókat egy színes magazinra, amelyet az évfordulóra akartunk kiadni. Ez a helyzet, kár a szóért!


– Úgy beszélünk XVI. Benedekről mint a történelemben az egyik legnagyobb németjéről. Nehéz azonban megérteni, miért nem értékelik személyét saját honfitársai. Hiszen a jó, az igaz és szép szimbóluma és megtestesítője lett az egész világ, és nemcsak a katolikusok számára. Ellentéte a német nemzet másik képviselőjének – Hitlernek, aki az ördögi gonoszság megtestesítője

– A megválasztása után sokan mondták, köztük a lengyel püspökök is, hogy XVI. Benedek egy nagy esély a németek számára. Németország történelmének perspektívájában az ő személye egy abszolút „antihitler”. Meggyőződésem, hogy a világtörténelemben épp az igaz, a jó és a szép megtestesítőjeként marad meg az emléke. Egész életének programja a szeretet.

– Mi XVI. Benedek legfontosabb üzenete ma a számunkra?

– XVI. Benedek egyike a történelem legkiválóbb pápáinak és a mai Egyház legnagyobb gondolkodóinak. Nemcsak tekintélye van, de nagyszerűen mutatja meg újra Jézust az Ő teljességében: a hit Jézusát és a történelmi Jézust, akin keresztül Isten továbbra is üzen a világnak és hív minden embert. Ratzinger pápa új szellemet lehelt a hitünkbe és megújította azt. Egész életében küzdött a hit elkenése, a relativizmus, a modern „szentségek” kísértései – a 20. és 21. században új formát öltött ateizmus ellen. Az a hatalmas örökség, amelyet ránk hagy, a 21. századi Egyház alapja. Korunk nagy gondolkozója ő, aki átható elemzéseivel segít, hogy egy zavaros és bonyolult korban újra megtaláljuk a hitet és megmaradjunk azon az úton, amely egy civilizáltabb és emberibb társadalom felé vezet, buzdít, hogy ne feledkezzünk meg Istenről, a mi Üdvözítőnkről, és ezzel együtt szabaduljunk meg egy végső katasztrófa rémképétől.

– Van valami, amit nem tudunk Ratzinger pápáról?

– Szenzációs vagy botrányos ügyek biztosan nem voltak az életében. Életrajzírójaként azt kell mondjam, hogy még nem sokat tudunk Ratzingerről – a zseniális egyetemi hallgatóról, aki huszonhárom évesen Szent Ágostont tanulmányozta; a fiatal professzorról, aki szabadsága alatt hazájában a börtönben misézett; az eredeti gondolkozóról, aki az egyetemi outsiderekkel barátkozott, de ugyanígy a misztikáért rajongó Hans Urs von Balthasarral is; vagy a vatikáni Hittani Kongregáció prefektusáról, aki minden csütörtök reggel a szentmise után a Campo Santo portásnőjével reggelizett; és mindenekelőtt keveset tudunk még Ratzinger tevékenységéről a II. vatikáni zsinat idejéből.

– Hogyan fogadta XVI. Benedek lemondását?

– Sokk volt számomra. Nem maga a lemondás ténye. A világ világossága című beszélgetésünkben már 2010-ben azt mondta, hogy ha a pápa tekintettel egészségi állapotára nem képes ellátni a hivatalát, akkor le kell mondania, sőt kötelessége, hogy lemondjon… Az időpont miatt volt sokk számomra, amikor bekövetkezett. XVI. Benedek később azt mondta nekem, hogy a mai globális, a média által uralt világban a pápai hivatalt gyakorolni nagyon nehéz és nagy követelményeket támaszt. Ratzinger pragmatikus, két lábbal a földön járó emberként viselkedett, aki látja, milyen elvárásokat támaszt a világ. Nem a problémák előtt torpant meg, csak a fizikai állapota miatt döntött a lemondás mellett. Amíg pápa volt, csodáltam, hogy az ő korában, a fizikai fáradtság ellenére ilyen odaadással tud dolgozni és szolgálni az Egyház érdekeit.


– Gyakran találkoznak? Milyen állapotban van XVI. Benedek?

– Nem találkozunk gyakran, de folyamatosan értesülök róla, hogy érzi magát. Fizikailag a korának megfelelő az állapota. Egyik szemére nem lát, és nagyothall. De az értelme még mindig nagyon tiszta. Mint született tudós alkatú embert, leginkább az idegesíti, ha valami nem jut eszébe.

– Találkoztam olyan véleményekkel, hogy XVI. Benedek a következő szent pápa. Ön felismeri benne a szentség jeleit?

– Feltétlenül. Ha az ember tudja, kit nevezünk szent embernek, akkor benne megvannak a jellemző vonásai: az alázat, az irgalmasság, a szüntelen közeli kapcsolat Istennel, a Jézus iránti teljes bizalom. A Vatikáni Kertekben, a Mater Ecclesiae-kolostor rejtekében XVI. Benedek továbbra is sugárzik és inspirálja a világot és az Egyházat. Megragadó az egyszerűsége és a szerénysége. Egész életében szeretettel szolgálta és továbbra is szolgálja Istent, az Egyházat és az embert. Isten nagy tanúja. Ezért nem lep meg, ha valaki azt mondja, hogy Ratzinger pápából sugárzik az életszentség. Az ember ezt érzi, ha a társaságában van. Ne menjünk az események elé. Szent életet folytatott és folytat, és nem fog meglepni, ha egyszer oltárra emelik.

PETER SEELWALD (1954–), a Der Spiegel és a Stern német hetilapok, valamint a Süddeutsche Zeitung napilap magazinjának volt szerkesztője és újságírója.

Jelenleg független publicista, Münchenben él. Több Joseph Ratzinger bíborosról szóló könyv, köztük a 21. század küszöbén a kereszténység és a Katolikus Egyház helyzetét elemző interjúkötetek, A föld sója és az Isten és a világ, valamint a 2010-ben megjelent, XVI. Benedek pápával készült A világ világossága és az emeritus pápával készült, 2016-ban kiadott Utolsó beszélgetések című interjúk szerzője. Az említett könyvek közül valamennyi bestseller lett az egész világon.



Lengyel nyelvről fordította: Koncz Éva
fotók: internet
forrás: magyarkurir.hu/hirek/ratzinger-korunk-agostonja-beszelgetes-peter-seewalddal