Korunk betegsége: Túl sokat beszélünk, túl sok emberhez, és állandóan
A korunkra jellemző „online élet” lényegi eleme a folyamatos, állandó kommunikáció. Pedig nem kellene állandóan „beszélnünk” …
1991-ben az R.E.M együttes kiadta hetedik stúdióalbumát, Out of Time címmel (Az időn túl). Az egyik szám az albumon, a „Losing My Religion” („Veszítem el a hitemet) szinte azonnal listavezetővé vált. A dalban Michael Stipe felváltva énekli a „túl sokat mondtam” és „nem mondtam eleget” kifejezéseket. A „nem mondtam eleget” és a „túl sokat mondtam” közötti feszültség a mai társadalmi élet egyik domináns kommunikációs formájára, az online közösségi hálózatra is jellemző.
Azok a közösségi média felhasználók, akik időnként egy kis offline időre, vagyis huzamosabb digitális csendre vágynak, folyamatos nyomás alatt állnak, állandóan felszólítják őket, hogy minél többször „szólaljanak már meg” online. Manapság valóban túl sokat beszélünk, túl sok mindenkivel, ráadásul állandóan.
Ian Bogost, amerikai akadémikus és videojáték-tervező szerint az állandó online jelenlét és csevegés a technológiai óriáscégek érdeke. Az internetes cégek ezt a folyamatos interakciós késztetést „elköteleződésnek” nevezik. Az internetes felületeken a felhasználók közötti interakció ösztönzésére különböző mérőszámokat használnak. Ilyen mérőszámok a „lájkok” („kedvelés megjelölése”), a „megosztások” (másoknak való továbbítás). Ezekből adódik össze modern társadalmunk új „erénye”, az online népszerűség.
Bogost szerint ma már az online média „mindenki számára olyan kommunikációs csatornákat tett elérhetővé, melyek korábban csak a nagytőke számára voltak biztosítva. Az 1990-es évek világhálójától a 2010-es években eljutottunk oda, hogy a felhasználók maguk generálnak különböző tartalmakat. Ezzel gyakorlatilag a közbeszéd irányítása a médiaszervezetektől, a kormányoktól és a nagyvállalatoktól átkerült az átlagos polgárok kezébe.”
Való igaz, hogy eleinte áldásnak tűnt, hogy a világhálón (szinte) mindenféle audiovizuális anyagot szabadon megoszthatunk és publikálhatunk. Igen, legtöbbször tényleg áldás. A szakember ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy a hatalmas mennyiségű anyaggal együtt a „mérgező szemét is ránk zúdult”, melyeknek célja a legrosszabb félelmek és érzések felkeltése az emberekben.
Sőt, a kapcsolatok létrehozásának egyszerűsége (egy egyszerű „bejelölés” gyakran elegendő) azt jelenti, hogy bármilyen témájú bejegyzés az algoritmus kis segítségével gyakorlatilag bárhová és bárkihez pillanatok alatt eljuthat.
A közösségi médiában azonnal barátnak látszik valaki, még az ismerős vagy akár az idegen is. A felhasználókat így megkülönböztetés nélkül csoportosítják „ismerősként” vagy „követőként”, és ezáltal hihetetlenül könnyen lehet megosztani különböző tartalmakat, jóval gyorsabban, mintha a „valós időben” kellene találkozni valakivel.
Olyan sok az „ismerős”, hogy az már szinte követhetetlen
Az emberek online „barátkozásának” lehetősége mára a közösségi média egyik fő problémájává vált. Az online térben való jelenlét miatt az emberek halmozzák a kapcsolataikat, és az állandó beszélgetés, a kapcsolatban maradás szinte „szükségszerűvé” vált. Korábban, amikor az online eszközök még nem voltak ilyen széles körben elérhetők és elterjedtek, az emberek jóval kevesebbet beszéltek, és jóval kevesebb emberrel voltak kapcsolatban.
A beszélgetéseknek megvolt a maga rendje és az ideje az emberek mindennapjaiban. Az átlagember – emlékezteti Bogost az olvasót – naponta néhány beszélgetést folytatott, és a legnagyobb csoport, amely előtt valaha is fel kellett szólalnia, talán egy esküvő volt, ahol „legfeljebb néhány száz ember” volt jelen.
Egy meglehetősen híres keresztény mém szerint „annak az embernek, aki a történelmet két korszakra osztotta, mindössze tizenkét követője volt”. Egy másik ugyanezt a gondolatot így fejezi ki: „Senki sem beszél arról, hogy csodálatos módon Jézusnak a harmincas éveiben tizenkét közeli barátja volt.” Mindkét élces megállapítás helytálló. Robin Dunbar, az Oxfordi Egyetem ma már emeritus evolúcióbiológia professzora szerint, miközben reálisan akár 150 gyümölcsöző, sőt értelmes kapcsolatot is kiépíthetünk, a legbensőségesebb emberi kapcsolatunk mindössze öt-tizenöt legközelebbi barátunkkal lehetséges.
Jézus tehát a 12 közeli barátjával teljesen megfelel ennek az átlagnak. Persze ki lehet építeni sokkal nagyobb kapcsolati hálót (gondolj csak a 400 Facebook „ismerősödre”), de nyilvánvaló, hogy ezek az ún. „ismerősök” kevésbé játszanak fontos szerepet az életedben. A velük folytatott „beszélgetések” ritkán relevánsak – és gyakran akár nyíltan ellenségesek is lehetnek. Gondolj csak arra a Facebook „ismerősre”, aki mindig „cáfolja” azt, amiben te azt hiszed (sőt tudod is), hogy „igazad van”.
Jenny Gross arra emlékeztet, hogy Dunbar elmélete alapján az embereknek legfeljebb 150 értelmes, fontos kapcsolata lehet. Ez a szám a szociológiában „Dunbar-szám” néven vált ismertté. Dunbar eredeti kutatásaiban a főemlősöket (a leginkább társadalmat alkotó állatokat) tanulmányozta, és megállapította, hogy a neokortex, az agy tudatos gondolkodásért felelős részének a mérete korrelál azon csoportok méretével, amelyekben éltek. Az ember neokortexe még nagyobb, ezért ebből arra következtetett, hogy az emberi lény számára az ideális csoport létszáma átlagosan 150.
Ez a szám azonban nem csupán egy spekulatív becslés. „How Many Friends Does One Person Need” (Hány barátra van szüksége egy embernek) című könyvében Dunbar megjegyzi, hogy egy tipikus közel-keleti neolitikus falu lakossága 120 és 150 fő között mozgott. Ezt a régészeti ásatások során talált lakások számából következtették ki. A 11. században a Domesday Bookban feljegyzett angol falvak átlagos mérete nagyjából azonos volt, 160 fő körüli lakosságszámmal. A modern hadseregekben a harcoló egységekben átlagosan 130-150 ember szolgál.
Ezek szerint akkor csupán 150 emberrel kellene beszélnünk?
Való igaz, hogy felgyorsult világunk látszólag állandó hálózatépítést igényel annak érdekében, hogy bizonyos (akár létfontosságú) szükségleteinket biztosítsuk. De értelmes, építő kapcsolatokat fenntarthatunk online és offline egyaránt azon túl is, hogy csak a kapcsolatok iránti szomjunkat szeretnénk csillapítani. Bogost elmagyarázza, hogy a kapcsolatépítés könnyű lehetősége hogyan tévesztette meg az embereket. Ez akkor is így van, ha az online térben értelmes, sőt sikeres beszélgetések is létrejöhettek. Egy keserű, akár bántó bejegyzés is furcsa módon sikeres online hozzászólásként értelmezhető, nem pedig negatívumként, a nyilvánvaló kudarc jeleként.”
Mindez annak a jele, amit Siva Vaidhaynathan médiatudós, a Virginiai Egyetem Média- és Állampolgársági Központjának igazgatója „mindent kiguglizunk” és „a Facebook szétválasztó hatása” kifejezésekkel jellemzett. Vaidhaynathan tömören úgy magyarázza, hogy a Facebook-hoz hasonló technológiai platformok abból indulnak ki, hogy ők „eleve megérdemelnek” egy több milliárdos felhasználói bázist. Manapság a világon 2,2 milliárd ember rendelkezik Facebook-fiókkal. „Azonban egyikünk sem tud ténylegesen 2,2 milliárd emberrel kommunikálni”. Még akkor sem, ha úgy gondoljuk, hogy megérdemelnénk ekkora méretű követői bázist.
Még maga a Facebook sem képes erre, amely gaztetteit folyamatosan azzal próbálta kimagyarázni, hogy ilyen elképzelhetetlenül nagy felhasználói bázis hatékony ellenőrzése lehetetlen. Szóval mit tegyünk annak érdekében, hogy elkerüljük a (félre)kommunikálásnak ezt a csapdáját? Dunbartól Vaidhaynathanig a tudósok egyetértenek abban, hogy a kérdésre a válasz viszonylag egyszerű.
Külön kell választani az online búzát a digitális pelyvától: ami „jónak” tűnik a platformnak, nem feltétlenül hasznos az emberi kapcsolatoknak. A kevesebb közzététel és kevesebb megosztás valójában tartalmasabbá tenné az ember életlét online és offline egyaránt. Ezzel ugyanis az ember újra megtanulja megkülönböztetni, mi az, ami valóban fontos, és mi nem.
Ebből következik, hogy „hanyagolnunk” kellene a Facebook „like (tetszik)” gombját. „Hosszú időkön át – emlékszik vissza Vaidhaynathan – a Facebook nem engedett meg semmilyen más vélemény-kifejezés jelzést a felfelé mutató hüvelykujjon, a tetszésnyilvánításon kívül. Úgy gondolták, hogy a „nem tetszik” gomb használata rossz hangulatot eredményezne a felhasználók körében. Aztán bizonyára tesztelték a várható hatást, és arra a következtetésre jutottak, hogy feltételezésük nem állja meg a helyét, mert az emoji „reakciók” (hangulatjelek) szigorúan ellenőrzött sorozatát vezették be.
Ezeket a hangulatjeleket aztán úgy „hangolták finomra”, hogy a követők, olvasók hangulata mérhető legyen.” Az emberi érzések és kapcsolatok azonban sokkal gazdagabbak és sokszínűbbek, és nem egyszerűsíthetők le a hét, Facebook által kódolt érzelemre: „tetszik”, „szeretem”, „érdekel”, „haha/vicces”, „jaj”, „elszomorít”, „dühít”). Mi a helyzet az olyan érzelmekkel, mint a félelem, az undor, a szégyen, a félénkség, a bűntudat, az érdeklődés vagy a megvetés?
Az online kifejezések túlzott leegyszerűsítése egyszerűen nem felel meg az emberi élet és érzelemvilág összetettségének, és az elterjedtsége összességében minőségében rontotta, ellaposította emberi interakcióinkat. A „lájkok”-tól való tartózkodás valóban segíthetne abban, hogy a szoftvernek megadjuk azt, ami a szoftveré, az embereknek pedig azt, ami az embereké.
