Solymosi Judit:
Amit jó tudni a gyónásról

A hét szentség egyike, a szentgyónás lelkiismeretünk átvizsgálását, bűneink megvallását jelenti, és mindig kapcsolódnia kell a megbánáshoz, a javulás őszinte szándékához.


Sokan szívesen tennének fel kérdéseket; főleg, ha kicsit tartanak is ezektől a pillanatoktól, és úgy érzik, mintha a bíróságra mennének. Gombóccal a torkukban lépnek be a gyóntatószékbe, még akkor is, ha már korábban megtapasztalták, milyen felszabadító ereje van a szentgyónásnak

A nagy francia katolikus író, François Mauriac mondta:

„El sem képzelheted, milyen jól esik a feloldozás a gyónás után, milyen megkönnyebbülés: tiszta a lap, újrakezdhetjük az életet.”

 Az alábbiakban néhány olyan kérdéssel foglalkozunk, amelyek többeket érdekelhetnek.

Milyen gyakorisággal gyónjunk?

Erre vonatkozóan nincs pontos előírás, csak annyi, hogy súlyos bűneinket évente egy alkalommal mindenképpen meg kell gyónnunk. Ez nem azt jelenti, hogy az Egyház elegendőnek tartja az évi egy alkalmat, hanem azt, hogy aki évente egyszer sem megy el gyónni, az nem tesz eleget a kötelező minimumnak. A húsvéti időszakot különösen sokan használják ki gyónásukhoz. Húsvét estéjén az Úr Jézus megjelent az apostoloknak, és így szólt hozzájuk: „Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20,22-23)

Sokan vannak azonban, akik három-négy hetente, vagy még ennél is gyakrabban gyónnak. Nem azért, mert halálos bűnt követtek el, hanem mert így növekedik Isten iránt érzett szeretetük. Aki pedig úgy gondolja, neki nincs mit meggyónnia, jobban teszi, ha átnézi a hegyi beszédet.

Gyónáskor meg kell adjuk utolsó gyónásunk idejét. Nem elég, ha annyit mondunk, hogy „Régen gyóntam utoljára”. Ennél legyünk pontosabbak, és legalább a hónapok számát jelöljük meg.

Kötelező gyónnunk szentáldozás előtt? Mindent meg kell gyónnunk?

Ne higgyük, hogy elegendő, ha Istenhez fohászkodva, magunkban megbánjuk a bűneinket. Isten az Egyháznak adta a bűnbocsánat hatalmát. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket a Tízparancsolat vagy egy lelki tükör segítségével. A bűnbánás szentsége minden bűnre kiterjed, de azokra a bűnökre vonatkozóan kötelező, amelyek valóban rombolták Istennel való kapcsolatunkat.

Ezeket a halálos bűnöket fajtájuk és számuk szerint pontosan meg kell gyónnunk ahhoz, hogy ezt a kapcsolatot helyreállítsuk, és a szentáldozáshoz járulhassunk. Ha Istent súlyos bűnünkkel megbántottuk, megtagadtuk, nem tudunk és nem szabad Vele az Eucharisztiában egyesülnünk. Ez hazug cselekedet lenne.

A kisebb, bocsánatos vétkeket is meg lehet gyónnunk, és jól is tesszük, ha meggyónjuk, de ezt az Egyház nem írja elő. Nem kell egyenként elősorolni őket.

Vajon megbocsátja Isten azokat a bűnöket is, amelyeket nem gyóntunk meg?

Isten maga a szeretet, aki számára nem közömbös, hogy mit csinálunk. Minden gondolatunk, szavunk, cselekedetünk érdekli. Mindent megbocsát – megbocsátja azokat a bűnöket is, amelyeket elfelejtettünk meggyónni, hiszen bűnbánattól eltelve mentünk elé. A szándékosan elhallgatott vagy meg nem bánt bűnöket azonban nem bocsáthatja meg.

A bűnök felsorolása ne történjen kötelességszerűen, bűnbánat nélkül. Kerüljük el, hogy a gyónás annyira megszokottá váljon, hogy már nem is tulajdonítunk neki különösebb értéket („Nem baj, hogy csinálom, majd úgyis meggyónom!”) Próbáljuk meg a bűnöket a maguk valós súlyán megítélni, ne túlozzuk el és ne is kisebbítsük őket a gyónás során.

Van valami cseles mód arra, hogy ne féljünk megvallani egy bűnt, amit szégyellünk, de mégis nyomja a lelkünket?

Van. Gondoljunk egyszerűen arra: „Ha most meggyónom, azzal magamon segítek.” Ugye nem jutna az eszünkbe, hogy amikor rosszullétünkre gyógyszert kérünk a patikában, ne mondjuk meg a gyógyszerésznek, hogy szívbetegek vagyunk? Világos, hogy nem mindig kellemes dolog gyónni. De a papot köti a titoktartás kötelezettsége, és egyébként sem magánemberként ül velünk szemben, hanem mint Krisztus helyettese. Sehol nem használhatja fel a gyónás során szerzett ismereteket.

Megtehetjük-e, hogy valamit kellően elvont, ködösített formában vallunk meg?

Nem szerencsés. A gyóntatónak világosan kell látnia, milyen súlyú bűnről van szó. Például nem elég, ha azt mondom, összevesztem a házastársammal, mert egészen más a helyzet, ha tíz éve egyfolytában veszekszem, mintha egyszer összezördültünk.

Ha tudjuk, hogy újra el fogjuk követni ugyanazt a bűnt, akkor minek menjünk gyónni?

Ha tudjuk, hogy nem fog sikerülni azonnal megjavulnunk, de a bűnbánat és a megjavulás szándéka valós, a gyónásunk őszinte lesz. Meg kell ragadni azt az esélyt, amit Isten ad nekünk az újrainduláshoz. Lehet, hogy éppen ez lesz az az alkalom, amikor sikerül. Ha bizonyos, hogy a bűnös állapot nem szűnik, nem szűnhet meg a gyónástól, például élettársi kapcsolatban élünk valakivel, és ezt fenn is szándékozzuk tartani, akkor a gyónás szentségtörő, érvénytelen, és a pap nem oldozhat fel minket addig, amíg ez az állapot fennáll.

Köteles minket feloldozni a pap?

Ha a bűnbánó valóban őszintén megbánta a bűneit, és meg akar javulni, a papnak nincs joga megtagadnia a feloldozást. Nekünk viszont el kell végeznünk a ránk kirótt elégtételt. Érvénytelen az a gyónás, amit az elégtétel elvégzésének szándéka nélkül tettek. Ha nem tudjuk elvégezni az elégtételt (például nem értjük vagy nem tudjuk, hogyan kell), szóljunk a papnak. Ha elfelejtkezünk az elégtételről, vétkes mulasztást követünk el, de utólag nem lesz érvénytelen a gyónásunk.

A gyóntatószék nem kínzókamra. Isten szeretettel vár és fogad minket, és nem a büntetésre készül. Ugyanígy a pap sem, aki ugyan tanácsokat is ad, de elsősorban azt akarja szolgálni, hogy találkozzunk az irgalmas Istennel és kiengesztelhessük.

Ha a gyónó őszinte bűnbánattal van jelen a szentgyónásban és a kánonjog valamelyik vonatkozó paragrafusa nem rendelkezik másképp a gyónás “anyagát” illetően, akkor a gyóntató pap megadja a feloldozást.


Széchenyi István, a legnagyobb magyar így írt egy gyónás után a Naplójában:

„Vallásomban a tökéletes alázat érzését magasztosnak tartom, és a magunkon aratott győzelem diadalát a legkellemesebb és tiszta erkölcsi örömnek, amit az ember csak érezhet! … Volt erőm e győzelmet kivívni magam fölött … s a pap előtt nem restelltem keserű könnyekre fakadni… Megáldoztam. Mit tartok erről? – Senki emberfiának nem akarom elmondani. De nagy magasságba verődtem fel. Isten felé tudtam szállni.”
Solymosi Judit
Fotó: Cathopic
forrás: katolikus.ma/amit-jo-tudni-a-gyonasrol/