Miért kell böjtölnöm egy órával a mise előtt?
A szentmise előtti böjti fegyelem kihangsúlyozza azt, hogy éhesnek kell lennünk az eucharisztikus kenyérre, amelyet magunkhoz veszünk.
a legszentebb Eucharisztia
Az idősebb generációból sok katolikus emlékezhet az „éjféli böjtre”. Ez azt jelentette, hogy előző éjféltől kezdve nem lehetett enni a mise előtt. Ez okból általában hajnalban celebrálták a szentmiséket, az esti szentmisék rendkívül ritkák voltak. Kevés ember akart böjtölni egész nap, mielőtt részt vett a misén és áldozni ment.
A szentmise előtti böjt gyakorlata egy ősi előírás, amely már a II. században is létezett. Ebben a formában addig maradt érvényben, amíg II. Piusz három órára le nem rövidítette 1957-ben, majd VI. Pál pápa tovább csökkentette 1964-ben, egy órára a szentáldozásban való részvétel előtt.
A hatályos Egyházi Törvénykönyv is tükrözi ezt, és kimondja:
„Aki a legszentebb eucharisztiát magához akarja venni, a szentáldozás előtt legalább egy órán keresztül tartózkodjék minden ételtől és italtól; ez alól kivételt csak a víz és az orvosság jelent.”
CIC 919. kán. 1. §.
Bizonyos esetek kivételt képeznek a fenti szabály alól:
„Az idősek és azok, akik valamilyen betegségben szenvednek, valamint az őket gondozó személyek megáldozhatnak akkor is, ha előzőleg egy órán belül valamit magukhoz vettek.”
CIC 919. kán. 3. §.
De miért? Mit számít, ha aznap megettem egy sajtburgert közvetlen a templomba való belépés előtt egy olyan napon, amikor szeretném magamhoz venni a legszentebb Eucharisztiát?
VI. Pál pápa így ír a lelki fegyelem erejéről a Paenitemini kezdetű apostoli konstitúciójában:
„Az önmegtartóztatás célja az ember felszabadítása, akit gyakran vágyai, bűnös hajlamai tartanak fogva. A „testi böjt” révén az ember visszanyeri erejét, és a természetünk méltóságán a gátlástalanság által ejtett seb az üdvös önmegtartóztatás gyógyszere által gyógyul meg.”
Jézus ismerte a böjt erejét, hiszen nyilvános szolgálatának megkezdése előtt elvonult a sivatagba és 40 napig böjtölt. Továbbá így tanította a tanítványait:
„Ez a fajta (démon) nem megy ki másként, csak imádság és böjt hatására.”
Mk 9,29
A böjt megerősíti a lelki erőnket, ezért az Egyház arra buzdít minket, hogy végezzük el ezt az egyszerű, javunkra szolgáló feladatot minden alkalommal, mielőtt szentáldozáshoz járulunk. Csakúgy, mint minden sportolónak, nekünk is szükségünk van a fegyelem gyakorlására, és a böjt kiválóan alkalmas a „lelki izmok” építésére. A böjtölés nélkül gyengék vagyunk és elveszünk szenvedélyeink viharában.
Emellett Szent II. János-Pál pápa a Dominicae Cenae kezdetű apostoli levelében arról panaszkodott, hogy a modern katolikusokból „hiányzik az Eucharisztia utáni éhség és szomjúság, ami a megfelelő érzékenység hiányát jelzi a szeretet szentségére és természetének megértésére.” Szükséges, hogy „éhesek” legyünk, és vágyakozzunk az Eucharisztia után, mielőtt helyesen magunkhoz vesszük.
A szentáldozás befogadása iránt vágyakozó belső éhség az Isten szeretete után sóvárgó lélekre utal. Ha nincs bennünk ilyen éhség (amelyre a böjtölés során a fizikai éhségünk emlékeztet bennünket), akkor úgy tekinthetünk a szentáldozásra, mint valami hétköznapi dologra, amelyhez nincs is szükség semmilyen előzetes felkészülésre.
Végül a szentmise előtti böjt az evangéliumoknak az Eucharisztiával kapcsolatos történeteit jeleníti meg, különösen a kenyérszaporítás történetét, amikor egy hosszú nap után a tanítványok sürgetik Jézust, hogy küldje el a tömeget, hogy tudjanak ennivalót venni maguknak. Ám Jézus ehelyett megsokszorozza a kenyeret és a halat, így mindenki jóllakottan távozik. Éppúgy, mint azon a napon a tömegnek, nekünk is éhesen kell közeledünk az Úr asztalához, vagy ahogy a Zsoltáros mondja:
„Ahogy a szarvasünő a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Uram”.
Zsolt 42,1
