Mit nevezünk halálos bűnnek?

Ha úgy határozzuk meg a bűnt, mint Isten megsértését, miért beszélünk halálos bűnről? Ha Isten a szeretet, miért okoz a bűn halált és milyen halálról van szó?


„A test cselekedetei nyilvánvalók: kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Mint már előbb mondtam, most ismét kijelentem: Akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát” – így dorgálja Szent Pál a galatákat, hozzájuk írt levelében (Gal 5, 19-21).

Szent Ágoston az Isten Városáról c. művében odáig megy el, hogy a bűnt úgy határozza meg, mint „önmagunk olyan mértékű szeretetét, ami Isten elvetését eredményezi”, ellentétben a szeretettel, ami „Isten szeretete saját magunk elvetéséig”. Katekizmusában (KEK § 1849) az Egyház úgy jellemzi a bűnt, mint „az Isten és a felebarát iránti igaz szeretet hiányosságát”, és megkülönbözteti az úgynevezett „bocsánatos” bűnt, a latin venialis, megbocsátható szóból, a „halálosnak” mondott bűntől, ami teljesen elválaszt Isten szeretetétől.

Megkülönböztetni a bűnök formáit

A bűnök megkülönböztetése súlyosságuktól függően már a Szentírásban is benne van, mikor Szent János felszólít „Amikor valaki látja, hogy testvére bűnt követ el, de ez a bűn nem jelenti számára a halált, imádkozzék érte, és életet szerez annak”, majd pontosítja, hogy „Van halált jelentő bűn is; nem az ilyenre mondom, hogy könyörögjön érte. Minden igazságtalanság bűn, de van olyan bűn is, amely nem egyenlő a halállal.” (1Jn 5,16-17). Így, ha a „halálos bűn Isten törvényének súlyos megsértésével lerombolja az ember szívében a szeretetet; az embert elfordítja Istentől, végső céljától és boldogságától azzal, hogy valami kisebb jót helyez Isten elé. A bocsánatos bűn, bár sérti és sebzi a szeretetet, nem oltja ki.” (KEK § 1855).

Három körülmény a halálos bűn súlyosságára mutat: „a bűn tárgya súlyos dolog kell legyen”, „a lelkiismeret szava ellenére tudatosan kövessék el,” „szabad akaratból” – pontosít II. Szent Pál pápa a Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdításában. A „súlyos dolog” már szerepel az Ószövetségben, amikor Isten Mózesnek kijelenti a Tízparancsolatot (Kiv 20, 1-18), majd Krisztus maga ismétli meg, mikor a gazdag ifjúval beszél: „Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, hamisan ne tanúskodjál, apádat és anyádat tiszteld, felebarátodat pedig szeresd úgy, mint saját magadat.” (Mt 19, 18-19)

Ezek szerint a halálos bűn az, amit a helyzet teljes ismeretében, szándékosan követ el valaki: halálos bűnt követ el valaki, aki ismeri cselekedetének bűnös jellegét és ragaszkodik hozzá személyes döntése alapján. „Ádám törvényszegésében a rossz tettet megelőzte a rosszakarat” – emlékeztet Szent Ágoston (id. mű, XIV, XIII, 251). Ez pontosan szemlélteti Ádám és Éva engedetlenségét, akik a kígyó által kínált gyümölcsöt elfogadták – az Isten tilalma ellenére – és ezáltal cselekedetük személyes döntésen alapuló és teljesen szabad volt.

Tény, hogy az ember nem alakítható játékszer, a Gonosznak alávetve, aki manipulálja és kényszeríti arra, hogy elforduljon Istentől: amikor bűnt követünk el szabadon egyezünk bele a kísértésbe, mint Ádám és Éva, akik kezüket nyújtották a gyümölcsért, amit a kígyó kínált nekik a kertben, hogy megegyék. Szent Pál maga panaszolta: „Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok”. (Róm 7, 19).

Teljes és végleges elzártság Isten szeretetétől

A halálos bűn, szemben a bocsánatos bűnnel, tehát az, ami teljesen elzár Isten szeretetétől és ajándékaitól. Mikor valaki jól érzi magát egy bűnös helyzetben – aminek bűnös voltáról tudomása van, de nem akar attól elszakadni – vagy visszautasítja a bűn meggyónásának lehetőségét, hogy elnyerje Isten bocsánatát, a bűnös maga fosztja meg magát az örökkévalóságban való részvételtől, vagyis az Isten színről színre való látásának boldogságától. Ekkor saját magát ítéli a kárhozatra és a pokolra.

Amikor valaki elutasítja az Istennel való kibékülést, vagyis a kegyelemhez való visszatérést, ami megköveteli bűnös helyzetéről való lemondását, az ember teljes szabadságának birtokában választja azt, ami egész életét eldönti, itt a földön és halálának pillanatában. Hogy képzelhetjük, hogy aki egész életében, szabad akaratával elvetette Istent, azt választhatja, hogy teljesen elmerüljön Isten szeretetében jelenlétekor, a Vele való találkozásának napján? „Aki önként elpártolt az örök élettől, folytatja Szent Ágoston, ugyanolyan örök halálra lett ítélve, hacsak a kegyelem által meg nem szabadult” (id. mű, XIV, XV). A bűnös tehát önmagát ítéli el.

A Tridenti Zsinat azonban emlékeztet, hogy a gyónáskor adott absolutio (feloldozás), noha kimeríthetetlen kegyelem, nem lehet ravasz kibúvó, ami által büntetlenül bűnt követhetünk el (Tridenti Zsinat Katekizmusa, 11, §IV):

Figyelmeztetni kell a híveket, hogy bűnbocsánat ilyen könnyen elérhető módja, ami olyan széles skálára terjed ki a bűnök terén, és olyan határtalan az idő vonatkozásában, nem teheti szabadabbá az embereket a bűn elkövetésében, sem pedig nem vezethet a megbánás elodázására. Az első esetben tökéletesen meg lennének győződve az Isteni Hatalom sértő elvetésének helyességéről, ennek következtében méltatlanokká válnának Isten irgalmára. A második esetben nagymértékben aggódniuk kellene, hogy a halál hirtelen lepi meg őket.

Tény azonban, hogy ha Isten nem is szereti a bűnt, de szereti a bűnt elkövetőt, és mindig kész visszafogadni azt, aki a bűnbocsánat szentségében megbánja bűnét, bármilyen súlyú is legyen a vétke. Gondoljunk a jobb latorra, a tényleges bűnözőre, aki megbánta bűneit és az Egyház első szentjévé lett, akinek Jézus a kereszten megígérte a Mennyek Országát.


Aleteia.org
fordította: Dr. Seidl Ambrusné
forrás: zarandok.ma/mit-nevezunk-halalos-bunnek/