Aztán van a Kinyilatkoztatásnak egy második típusa is, ide tartoznak az úgynevezett „magán”-kinyilatkoztatások. Az Isten továbbra is sokféle módon nyilvánul meg, ideértve azokat a formákat is, melyeket emberi érzékszervekkel lehet érzékelni. Ezek a megnyilvánulások nem feltétlenül kinyilatkoztatások, de a kinyilatkoztatások ebbe a kategóriába tartoznak.

A Katolikus Egyház Katekizmusa (67. sz.) megerősíti: A századok folyamán történtek úgynevezett „magán” -kinyilatkoztatások, melyek közül néhányat az egyházi tekintély elismert, de ezek nem tartoznak a hitletéteményhez. Nem arra szolgálnak ugyanis, hogy Krisztus végleges kinyilatkoztatását „kiegészítsék”, vagy „tökéletesítsék”, hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben lehessen abból élni.

Az egyházi Tanítóhivatal irányítása alatt a hívők hitérzéke (sensus fidelium) különbséget tud tenni és meg tudja állapítani, mi az, ami egy ilyen kinyilatkoztatásban Krisztusnak vagy az Ő szentjeinek igaz fölszólítása az Egyház felé. A keresztény hit semmi olyan „kinyilatkoztatást” nem fogadhat el, mely fölülmúlni vagy javítani akarja azt a kinyilatkoztatást, melynek beteljesedése Krisztus. Így nem fogadható el néhány nem keresztény vallás és néhány újabb szekta, amelyek ilyen „kinyilatkoztatásokra” alapulnak.

Valójában, még ha az Egyház elfogadhatónak és hihetőnek is nyilvánít egy kinyilatkoztatást, attól az még «magán-kinyilatkoztatás» marad. A katolikusoknak megvan a szabadságuk, hogy higgyenek benne, hiszen az Egyház csak azért hagyja jóvá ezeket, mert összhangban vannak az Egyház tanításával. Ám soha nem kötelező elfogadni őket, mivel a Kinyilatkoztatás Krisztussal lett teljes, és lezárult az utolsó apostol halálával.

Hasznosak-e valójában a kinyilatkoztatások?

XIV. Benedek pápa (1740-1758) a De servorum Dei beatificatione et beatorum canonisatione (Isten szolgáinak boldoggá avatásáról és a boldogok kanonizációjáról) című könyvében kifejtette, hogy ha az Egyház jóvá is hagyott egy-egy magánkinyilatkoztatást, az nem több, mint engedély ennek a kinyilatkoztatásnak a közzétételéhez a hívek „okulására és javára”. Azt is kiemelte, hogy az ilyen típusú kinyilatkoztatásoknak, még ha az Egyház el is fogadta őket, nem lehet az isteni hit jóváhagyását tulajdonítani, az óvatosság jegyében csak az emberi hiedelem miatt fogadjuk el őket, amennyiben az ilyen kinyilatkoztatások valószínűek és hihetőek a jámbor vallásosság szempontjából.

Ami biztos: a kinyilatkoztatások nem módosítják semmiben a Hitvallást. Akkor viszont fölmerül a kérdés, hogy mire jók? A kinyilatkoztatásokat olyan mértékben lehet hasznosnak ítélni, amennyiben az üzeneteik megerősítik vagy kiemelik a hit titkainak mélységét. Például amikor Szűz Mária megjelent 1858-ban Lourdes-ban, úgy mutatkozott be, mint a „Szeplőtelen Fogantatás”, mely címet 4 évvel korábban nyilvánította dogmának IX. Piusz pápa az Ineffabilis Deus bullában.

Ugyanez a jelenség igazolódott be valamilyen formában a Mennybevétel definíciójával 1950-ben. XII. Piusz pápa már éppen készült proklamálni ezt a dogmát, mikor látomása volt a Vatikán kertjeiben. Ő maga helyezte letétbe ezt a látomást egy kéziratban, melyet az olasz Vatikán-kutató Andrea Tornielli ismertetett 2008 februárjában. Hosszas értelmezési és ellenőrzési munka után az Egyház bizonyos számú jelenést jóváhagyott; másképp fogalmazva hihetőnek minősítette ezeket.

Hogyan ismeri el az Egyház a Mária-jelenéseket?

A Szűz Mária jelenések és látomások mélyen átjárták az Egyház és a katolikus vallásosság történetét már az apostoli időktől kezdve. Egy nagyon régi hagyomány szerint az Egyház által is elismert első jelenés a Pilari Miasszonyunk. Arról van szó, hogy a Szűz Szent Jakab apostolnak jelent meg, amikor ő a mártírhalála előtt Spanyolországban evangelizált. Szentélyek és remetelakok épültek a jelenések helyszínén, és táplálják a jámbor keresztény tevékenységeket.

Mindenképpen ki kell emelni, hogy az Egyház aprólékosan tanulmányozza a jelenéseket, amikről tájékoztatást kap, mielőtt nyilvánosan elismeri azokat. Napjainkban csupán mintegy tucatnyi elismert jelenést tartunk számon, annak ellenére, hogy az évszázadok folyamán ezrével lehetett jelenésekről hallani.

A helyi püspök a fő vezetője a vizsgálódásoknak, melyekbe bekapcsolódnak orvosok, teológusok és más tudósok. A vizsgálat lefolytatását szabályozó normákat a Hittani Kongregáció állítja föl. Ezek a normák egy sor kritériumot tartalmaznak, nevezetesen azzal kapcsolatban, hogy a vélelmezett jelenés üzenete megfelel-e az Egyház tanításainak. A többi kritérium között említsük meg a nyereségvágy kizárhatóságát, „a látnok” pszichés kiegyensúlyozottságát, a jeleket és a csodákat.

A 22. Mária- és mariológiai Kongresszus során, amit Lourdes-ban rendeztek 2008 szeptemberében, a Hittani Kongregáció képviselője, Mgr Charles Scicluna kifejtette az Egyház álláspontját a jelenésekről. Ezeket az Egyház „a Lélek karizmájának tekinti, és mint ilyenek, a prófécia adományához tartoznak”. Értékelni kell tehát ezeket, és nem véka alá rejteni, tanácsolta a prelátus. „A Mária-jelenéseket úgy kell fogadni, hogy végig észben tartjuk a Jézus Krisztusban adott végső kinyilatkoztatást; tehát nem tekintjük őket abszolútnak. Nem is lenne szükség rájuk, a hitélet szempontjából csak kiegészítők és másodlagosak”.

Alkalom arra, hogy érezzük Isten jelenlétét

A jelenéseknek különféle célszerűségei lehetnek: tanító vagy pasztorális misszió, bűnbánatra és megtérésre szólítás. Egy jelenés jóváhagyása a híveknek akar segítséget nyújtani. Szolgálhat arra, hogy jobban megmagyarázza az Egyház által hirdetett igazságokat, vagy hogy a keresztényeket egy tökéletesebb életre hívja. Az Egyháznak oda kell figyelnie a jelenésekre, és jelenésekről szóló híradásokra is, mivel ezek a jelenségek a népi vallásosság nagy felbuzdulását, megtéréseket, sőt még csodákat is kiválthatnak.

René Laurentin francia teológus és mariológus, a Mária jelenésekről (különösen a lourdes-iakról) szóló különféle történeti vizsgálatok elismert szerzője kiemeli, hogy Szűz Mária számos üzenetében mindig a megtérésre, Istenhez való visszatérésre hív. „A jelenések egyszerre emlékeztetnek minket Isten transzcendens voltára és bizalmas közelségére” – mutat rá. A prelátus úgy utal Máriára, mint „Isten irgalmának kiváltságos küldöttjére”. Ebben a tekintetben nem árt figyelembe venni a 20. században, különösen az utóbbi évtizedek során regisztrált jelenések számottevő megszaporodását. Joseph Ratzinger bíboros (a leendő XVI. Benedek pápa), akit 1984-ben Vittorio Messori olasz újságíró kérdezett a témáról, így válaszolt: „a mi időnk egyik jele, hogy a ’Mária jelenésekről’ szóló jelentések sokasodnak a világban”. (Beszélgetés a hitről, Josef Ratzinger bíboros, Vittorio Messori 1985).

René Laurentin atya, aki a Mária-jelenések híres szakértője, a „Multiplication des apparitions de la Vierge aujourd’hui” (A Szűzanya megjelenéseinek megszaporodása napjainkban, Rialp, 1991) című könyvében a következő kérdésen morfondíroz: „A Szűznek édesanyai küldetése van a mi világunk felé. Úgy rendeltetett, hogy ez a küldetés erősödjön az utóbbi időben, mondta Grignion de Montfort. Ezeknek a jelenéseknek a megszaporodása vajon nem válasz-e egy sürgető igényre, ami talán a világ vége, vagy legalábbis egy súlyos fordulat a 3. évezred küszöbén?” (15-16. oldal)

A szerző, elmondása szerint, személyesen vezetett több vizsgálatot, hogy pontosan nyomon kövesse, miért emelkedett meg a jelenések száma. „Néhány meghívásnak köszönhetően közvéleménykutatást tartottam a jelenések különböző helyszínein, hogy a végére járjak ennek a növekedésnek, de az eredmények sokkal gyakrabban voltak pozitívak, mint gondoltam volna. A jelenések, amelyek egyre folytatódtak Argentínában (San Nicolas), Mexikóban, Ruandában (Kibého), Szíriában (Damaszkusz), Olaszországban (Schio), Koreában (Naju) stb., nem utaltak kóros háttérre. Jó eredményeket kaptam. Noha előfordultak a vizsgálat során illuzórikus jelenések vagy devianciák is, a többségük nem volt a szemétbe való, ahova amúgy túl könnyen kihajítjuk a jelenéseket, ha a legkisebb hibát is találjuk, aszerint az elv szerint, hogy: Bonu ex quacumque causa, malum ex quacumque defectu (A jó az, amikor minden tökéletes, de ha a legkisebb hiányosság mutatkozik, az már rossz).”

Végeredményben a jelenésekben van valami jele a titokzatos egyszerűségnek: Bernadette Soubirous és a fatimai gyermekek semmi különöset nem tettek azért, hogy természetfeletti tények tanúivá váljanak. Ezek a jelenségek kivételes alkalmat kínálnak arra, hogy érezzük Isten jelenlétét. Ezért az Egyház „jeleknek” nyilvánítja őket, de a megtérésre való hívását nem csak rájuk alapozza.

Isten jelenlétének jele a világban

Mark Miravalle mariológus szerint a Mária-jelenéseknek van egy „különösen pozitív spirituális dimenziója”. Mark Miravalle, a Steubenville-i (USA) ferences egyetem mariológus professzora az Aleteia-nak úgy magyarázta, hogy még ha nincs is „szigorú kötelezettség arra, hogy higgyünk a máriás kinyilatkoztatásokban”, ugyanúgy igaz az is, hogy „ha az Isten helyénvalónak találta elküldeni Jézus Édesanyját az emberi történelem egy bizonyos korszakában, hogy rávilágítson az Evangéliumban megfogalmazott legsürgetőbb igényekre, például a hatékonyabb imádságra, böjtre, bűnbánatra, megtérésre és békére, akkor ezt a mennyei közbeavatkozást tisztelettel, hálával és imádással kell fogadni”.

És hozzáteszi: „Isten a gondviselésszerű cselekedeteiben nem önkényes, és ha Ő úgy dönt, hogy az emberiség nagy családjának szüksége van a minden kegyelmekkel teljes égi Közbenjáró látogatására, akkor nekünk ezeket a látogatásokat nyitott szívvel és lélekkel kellene fogadnunk, nevezetesen amikor az Egyház elismerte, hogy a szóban forgó jelenés természetfeletti eredetű”.

Mark Miravalle, aki a nemzetközi Vox Populi Mariae Mediatrici mozgalom elnöke, leszögezi, hogy boldog XXIII. János pápa „jelölte ki ezt az irányt, valamiféle tiszteletteljes hála és válasz útját a Mária-jelenésekre 1959. február 18-án egy rádióadásban Lourdes-ban”. A pápa elmondta: „Arra buzdítunk Titeket, hogy a szív egyszerűségével és a lélek tisztaságával hallgassátok az Isten anyjának üdvös figyelmeztetéseit. … A római pápák … szintén feladatot kaptak: amikor a jól megérlelt vizsgálatot követően ezt a közjó érdekében megfelelőnek látják, ajánlják a hívek figyelmébe ezeket a természetfölötti fényeket, melyeket Isten tetszése szerint szabadon oszt szét bizonyos kiválaszott lelkek között, nem azért, hogy új tanokat hirdessen, hanem hogy útmutatást adjon viselkedésünkhöz”.

Mark Miravalle hozzáteszi, „hogy különösen tisztelni kellene azokat az elismert Mária-jelenéseket, amelyek bekerültek az Egyház publikus liturgikus imádságába, mint például a február 11-i Lourdes-i Liturgikus Megemlékezésbe és a fatimai Rózsafüzér Asszonya jelenéseiről való (fakultatív) megemlékezésbe május 13-án”.