„Mit gondolsz, hova váltott jegyet ez a pap?
A pokolba vagy a mennyországba?”

Bombaként robbant Ferenc pápa bejelentése, miszerint megbocsátható lesz az abortusz. Noha valóban úgy fest, mintha mérföldkőhöz érkeztünk volna a katolikus egyház történetében, érdemes egy kicsit közelebbről szemügyre venni a dolgot, és úgy talán kiviláglik – hogy a sok egyházbéli ellenzőjének tiltakozása ellenére is – nem előzmények nélküli a dolog, ráadásul eddig is ki lehetett cselezni a szigorú szabályokat. És akkor még az „apróbetűs” részekről nem is beszéltünk.


Indítsunk a legelejéről! Az egyház sem mindig gondolta azt, hogy a magzat a fogantatásától kezdve ember. Korábban (1869-ig) a terhesség negyvenedik napját tették meg cezúrának, mert állítólag akkor kapta meg a lelkét az embrió. Nem is értem: ha magán az egyházon belül is komoly kérdés volt ez – és nem látom, honnan kaptak közben bizonyítékot -, akkor mégis miképp lehetne biztosan kijelenteni, hogy száz százalékig a fogantatáshoz kell kötni az emberi életet?

Talán úgy lehetne ezen finomítni, ha kijelentenék, hogy a mai álláspontjuk ez, ezért nem helyeslik az abortuszt, de nem sújtanák kiközösítéssel azokat, akik erre a borzalmas lépésre kényszerülnek? (És akkor még a mesterséges megtermékenyítés – és azon belül például a fel nem használt sejtek – kérdését nem is karcolásztuk.)

Most már jó ideje ott tartunk, hogy az egyház szerint bizony a megtermékenyítés pillanatától kész emberről beszélünk, és mivel ölni halálos bűn, nem vehetjük el a magzatok életét. Eddig igen szigorú és megingathatatlan volt az álláspont, hogy mind a nő, mind a műtétet elvégző orvos osztályrésze ezután az automatikus kiközösítés. (Mivel jár ez? A kiközösített nem járhat szentmisére, a szentségek nem szolgálhatók ki neki, szentelményeket nem vehet föl. Egyfajta pokolba kerül már itt, a földön.)

Persze mint mindig, itt is volt kiskapu. Ha a nő elvetette a magzatot, és meggyónta bűnét, akkor a pap ugyan nem oldozhatta automatikusan fel, a püspök döntött ez esetben, kivéve, ha a nő azt állította, nem volt tudatában annak, hogy milyen bűnt követett el. Bűnbánatot is kell mutatni, de azt hiszem, ez sem automatikus, hiszen el tudok képzelni olyan esetet (például abúzus, vagy ha a magzat kimutathatóan beteg), hogy a leendő anya egyáltalán nem bánja, hogy így döntött.

Ilyenkor szerintem a fájdalom, a veszteségérzés dominál, nem a szívbéli megbánás, hiszen ha újra kezdhetné se lépne másképp… De nos – és ezt persze egy ateista mondja – innen egyszerű. Megyünk, gyónunk, ezt a kis dupla füllentést (teljes bűntudat és tudatlanság) megengedjük magunknak. Majd legközelebb meggyónjuk ezt is. (Ráadásul aki nem él házasságban, el sem mehet gyónni, mert ott meg kellene fogadnia, hogy véget vet bűnös kapcsolatának. Ez csak például megerőszakolás esetében működhetne…)

Felmerült amúgy bennem még egy érdekes eshetőség annak illusztrálására, hogy egyfajta abortusz mégis „elfogadható” tudott lenni eddig is. Az egyház álláspontja szerint ugyanis mindig meg kell nézni a cselekedetet és a következményt. Ezek lehetnek jók, rosszak, vagy semlegesek. Ha a cselekedet közömbös, alkalmazható a kisebbik rossz elve. Az abortusz az egyház álláspontja szerint ugye még az anya életének érdekében sem védhető, és akkor sem, ha tudják, életképtelen lesz a baba. Egyetlen kibúvót találunk. Ha ugyanis műtéti beavatkozást kell végezni, és meghal a gyerek, de életben marad az anya, az nem rossz, hanem semleges, hiszen egy élet megmenekült. Nos, ilyenkor tehát valahogy úgy kell kanyarintani a dolgokat, hogy legyen egy műtétünk, aminek „csak” a következménye a kicsi halála… Bonyolult, értelmetlen, de végül is megoldható…

Nemrég olvastam egy ide kapcsolható szívszorító esetről. A nő – már három gyermek édesanyja – megtudta a vizsgálatok után, hogy a születendő gyermeke súlyos rendellenességgel fog világra jönni, az orvosok mindenképp az abortuszt javasolták. Az anya felkereste a papot, hogy tőle is megnyugtatást kapjon: az lesz a helyes lépés, amire elszánta magát. Nos, a pap a dogmákhoz ragaszkodva kijelentette, hogy igenis meg kell szülnie beteg, önmagát ellátni soha nem képes gyermekét. A nő összeomlott. Egy másik esetben hasonló problémával szintén papot keresett (egy másik) anya. Nos, ez esetben a pap – tudván, hogy szembe megy az egyházzal – az abortusz előtt megáldoztatta. És ezzel talán egy egész család hátralévő közös életét megmentette. „Mit gondolsz, hova váltott jegyet ez a pap? A pokolba vagy a mennyországba?” – kérdezi a történet lejegyzője.

Az utóbbi években egyre többeket tántorított el az egyháztól ez a szigorú abortuszellenesség. 2009-ben robbant a dolog: komoly vádak érték a Vatikánt, mert egy olyan püspök mellé állt, aki kiközösített egy olyan anyát, akinek kilencéves lánya a mostohaapja erőszakjának következtében lett terhes. 2013-ban óriási felháborodást váltott ki, hogy előző év decemberében két katolikus egyházi fenntartású kölni kórházban megtagadták egy megerőszakolt nő ellátását, így februárban a német katolikus püspöki konferencia elnöke azt nyilatkozta, hogy ilyen esetekben megengedhető lehet az esemény utáni tabletta használata. A dolog odáig fajult, hogy 2014-nem az ENSZ egyik szakértője egyenesen kínzásnak nevezte az Egyház abortuszpolitikáját. (A Keresztény Orvosok Szövetsége azzal riposztozott, hogy szerintük az abortusz kínzás.) Ugyanebben az évben a hagyományosan katolikus lengyel kormányfő nyíltan vádolt egy orvost, aki nem végzett el abortuszt agykárosodott magzat esetében. Valamit lépni kellett.

És most nézzük meg közelebbről a kisbetűt. A katolikus egyház egyik legjelentősebb eseménye a 2015 decemberétől 2016 novemberéig tartó jubileumi év, amit negyedszázadonként rendeznek meg általában. (A pápa dönthet másképp.) Nos, a feloldozás – azaz hogy ebben az évben az abortuszon átesett nők –, ha teljes szívekből megbánják a bűnüket, aminek visszáságáról már ejtettem szót – megbocsátást nyerhetnek. Egy évig. Gondoljuk meg: egy évig megbocsátható, ami addig kiközösítéssel járt. És utána megint azzal fog járni. Az abortuszról évek óta egyre élesebb vita folyik a katolikus egyházon belül. Ez alatt az egy év alatt megszületik valami forradalmian új megoldás? Vagy szerintük egy év elég, hogy véget vessenek annak, hogy egyes nőkön abortuszt kell végrehajtani?

Nem félnek attól, hogy így kissé nevetségesnek, súlytalannak tűnik a dolog?

Nos, abban egyetértek az egyházzal, hogy az abortusz nem lehet a születésszabályozás eszköze, és valóban igen súlyos lelki következményei vannak (sokan egy életen át nem heverik ki). De igenis vannak olyan esetek, amikor elkerülhetetlen. (És szerintem senkinek nincs joga megkérdezni azt a nőt, aki meghozza ezt a rettenetesen nehéz döntést, hogy miért is teszi.) És egy év alatt nem szűnnek meg az ilyen esetek. Bármennyire is szeretnénk.



2015. szeptember 4.
Írta: Benke Ágnes
forrás: 24.hu/poszt-itt/2015/09/04/mit-gondolsz-hova-valtott-jegyet-ez-a-pap-a-pokolba-vagy-
a-mennyorszagba/