1956. október huszonharmadikán Magyarországon felkelés, szabadságharc robbant ki, amelyet a Nagy Imre vezette kormány kezdetben „népköztársaságunk rendje ellen” intézett fegyveres támadásként értékelt.
Az új kormányfő statáriumot hirdetett, s csak később, október 28-án értékelte át az eseményeket: ezen a napon elmondott rádióbeszédében Nagy Imre „egy nagy, egész népünket átfogó és eggyéforrasztó, nemzeti demokratikus mozgalom”-nak nevezte az idegen uralom elleni szabadságharcot.
Ugyanezen a napon megszólalt az Egyház feje, XII. Piusz pápa is.
Tudjuk, az 1956. október 23-án kezdődött magyar szabadságharcot november negyedikén vérbe fojtotta a megszálló szovjet hadsereg. A nyugati hatalmak nem voltak érdekeltek a status quo megváltoztatásában, az amerikai elnök ismert nyilatkozata is világossá tette: az USÁ-nak nem érdeke, hogy Európa második világháború utáni felosztása megváltozzék.
A nagyhatalmak a szuezi válsággal voltak elfoglalva, a szabadságot áhító magyar nép sorsával nem törődtek. „Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.” – írta idézett versében Márai Sándor. Mégis, a felkelés napjaiban volt valaki, aki „szent imahadjáratra” buzdította a világ keresztényeit – Magyarországért. Az Egyház akkori feje, XII. Piusz pápa. 1956. október 28-án kiadott enciklikáját teljes terjedelmében közöljük.
*
TISZTELETREMÉLTÓ TESTVÉREINKHEZ, A PÁTRIÁRKÁKHOZ, PRÍMÁSOKHOZ, ÉRSEKEKHEZ, PÜSPÖKÖKHÖZ ÉS MÁS HELYI ORDINÁRIUSOKHOZ, AKIK BÉKÉBEN ÉS KÖZÖSSÉGBEN VANNAK AZ APOSTOLI SZENTSZÉKKEL: NYILVÁNOS KÖNYÖRGÉSEK ELRENDELÉSE AZ IGAZSÁGRA ÉPÜLŐ BÉKE KIESZKÖZLÉSÉÉRT MAGYARORSZÁG KEGYETLEN ÖLDÖKLÉSTŐL GYÖTÖRT NÉPE SZÁMÁRA.
TISZTELETREMÉLTÓ TESTVÉREK, ÜDVÖZLET ÉS APOSTOLI ÁLDÁS.
Azok az igen gyászos események, melyek Kelet-Európa népeit sújtják, s különösen a nekünk igen kedves magyar nemzetet, amelyet jelenleg iszonyatos öldöklés vére áztat, mélyen megindítják atyai lelkünket; s nemcsak a miénket, hanem bizonyára mindazokét is, akik szívükön viselik a civilizáció adta jogokat, az emberi méltóságot, s az egyéneket és a népeket megillető szabadságot.
Ezért apostoli hivatástudatunk alapján nem tehetünk mást, mint hogy határozottan arra szólítsunk fel benneteket mindnyájatokat, Tiszteletreméltó Testvérek, és a külön-külön rátok bízott nyájakat, hogy a testvéri szeretettől megindítva velünk együtt alázatos könyörgéssel forduljatok Istenhez, kieszközlendő tőle – akinek a kezében van a népek sorsa és vezetőiknek nemcsak a hatalma, hanem az élete is –, hogy érjen véget a vérontás és hogy végre ragyogjon fel az igazságra, a szeretetre és a kellő szabadságra épülő valódi béke.
Értse meg mindenki, hogy a népek között megbomlott rend nem állítható helyre sem a fegyverek erejével, amelyek halált hoznak az emberekre, sem a polgárokkal szembeni erőszakkal, amely nem képes elnyomni legmélyebb érzéseiket, sem pedig megtévesztő hazugságokkal, amelyek megrontják a lelkeket, és amelyek sértik a polgári és keresztény lelkiismeretet és az Egyház jogait; és hogy a jogos szabadságra vágyó lelkületet soha nem fojthatja el semmilyen külső erőszak.
Ebben az igen súlyos helyzetben, amely aggodalommal tölti el a keresztény közösség egyik szeretett részét, kedves emlékek tűnnek fel előttünk. Amikor ugyanis sok évvel ezelőtt boldog emlékű elődünk, XI. Piusz pápa személyét képviselve Budapestre érkeztünk, hogy részt vegyünk az Eucharisztikus Világkongresszuson, nagy örömünkre és vigasztalásunkra szolgált látni, amint a kedves magyar Krisztus-hívők különös kegyességgel és nagy tisztelettel veszik körül a város utcáin ünnepélyesen körülhordozott Legméltóságosabb Oltáriszentséget.
Nem kételkedünk benne, hogy még mindig ugyanez a hit és ugyanez az Isteni Megváltó iránti szeretet hatja át e nép szívét, jóllehet az ateista kommunizmus támogatói minden eszközzel megpróbálták kiirtani lelkéből az ősi vallást. Ezért mindenképpen bízunk abban, hogy ez az igen nemes nemzet az őt sújtó jelen megpróbáltatásban is könyörgéssel fog fordulni Istenhez, hogy kieszközölje a helyes rendre épülő, vágyva vágyott békét.
Reméljük továbbá, hogy az összes igaz keresztény, aki csak a földön él, szintén bekapcsolódik majd ezen annyi megpróbáltatástól és igazságtalanságtól elnyomott testvéreinek könyörgésébe, tanújelét adva a közös szeretetnek.
Különösen buzdítjuk pedig erre a szent imahadjáratra mindazokat, akikre mind az Isteni Megváltó, mind pedig mi magunk, akik őt képviseljük a földön, a legnagyobb gyengédséggel tekintünk: vagyis azokat, akikből életük első virágában az ártatlanság, a kedvesség és a kegyelem fénye árad. Nagyon bízunk mindenekelőtt az ő könyörgéseikben, hiszen elmondhatjuk róluk, hogy ennek az annyi bűntől és vétektől elcsúfított világnak valamiképpen ők az angyalai.
Hívja segítségül velük együtt minden keresztény a Boldogságos Szűz Mária hathatós pártfogását, amely oly sokat jelent a számunkra Isten előtt, mivel ő az Isteni Megváltó áldott szülője, nekünk pedig igen szerető édesanyánk.
Egyáltalán nem kétséges előttünk, hogy ezen buzdításainknak, amelyekhez a tieitek is csatlakoznak majd, minden nagy- és kisvárosban, sőt még a távolabbi falvakban is mindenütt, ahová csak az evangélium fénye eljutott, az összes keresztény, s elsősorban a fiúk és leányok a legnagyobb örömmel fognak eleget tenni, hogy ezáltal – Isten támogatásával és segítségével, akihez oly sok esdeklő hang fordult, és Szűz Mária közbenjárására – az annyi fájdalomtól kínzott és annyi sebből vérző igen kedves magyar nemzet, s ugyanígy a többi, polgári és vallásszabadságától megfosztott közép-európai nép szerencsésen és békésen eljusson közügyeinek megoldására az igazságban és a helyes rendben, megőrizve Isten és Krisztus Király jogait, akié „az igazság és az élet országa, a szentség és a kegyelem országa, az igazságosság, a szeretet és a béke országa”. (
Az idézőjelbe tett szavak Krisztus Király ünnepének prefációjában olvashatók – a szerk.)
Ebben a kellemes reményben bízva, Tiszteletreméltó Testvérek, nektek, mindnyájatoknak és nyájaitoknak, elsősorban pedig azoknak, akik Magyarországon és Kelet-Európa többi országában oly súlyos körülmények között élnek és oly nagy csapásokat szenvednek el – különösen is ugyanezen országok főpásztorainak, akiket börtönben vagy fogságban tartanak, illetve száműzetésbe küldtek -, a legnagyobb örömmel adjuk az Úrban apostoli áldásunkat, a mennyei kegyelmek hordozóját és jóindulatunk zálogát.
Kelt Rómában, Szent Péternél, október 28-án, Krisztus Király ünnepén, az 1956. évben, pápaságunk tizennyolcadik évében.
XII. Piusz pápa
„
Luctuosissimi eventus” – XII. Piusz pápa enciklikája a magyar nép békéjéért és szabadságáért folyó nyilvános imákról.
Róma, 1956. október 28. = Erősítsd testvéreidet! Magyar vonatkozású pápai üzenetek 1456-ből és 1956-ból. Bp., 2006, 101-104. p.
Érdekes egybeesés: a pápai enciklika 1956. október 28-án jelent meg, s ugyanezen a napon „azonosul” a felkeléssel, annak céljaival a magyarországi politikai vezetés. Átalakul a kormány, a fegyverek zaja elcsitul, lassan konszolidálódik a helyzet. Az enciklika megjelenése után néhány nappal visszanyeri szabadságát Magyarország hosszú évek óta fogságban tartott prímása, Mindszenty bíboros, aki az Úri utcai prímási palotában újságírók előtt ezt mondta: „A történelem orgonáján az Isten játszik.”
A pápa enciklikájáról (és Mindszenty bíboros kiszabadulásáról) az Új Ember című katolikus hetilap is beszámolt – ez a lapszám november negyedikén jelent meg; azon a napon, amelynek hajnalán ágyúdörgésre ébredt Budapest népe: megindultak a szovjet csapatok, hogy vérbe fojtsák a magyar nép magányos szabadságharcát.
szerző: Szalay László
forrás: katolikus.ma/a-jogos-szabadsagra-vagyo-lelkuletet-soha-nem-fojthatja-el-semmilyen-kulso-eroszak-xii-pius-papa-enciklikaja-1956-ban/
