A jó Pásztor hasonlatán, képén is a Megváltó Jézus dicsőséges személyének a fénye sugárzik keresztül, de nem csak átsugároztatja ez a kép Krisztus személyét, hanem egyúttal le is tompítja az Ő isteni személye dicsőségének a ragyogását, és földi, emberi szemünk számára mintegy elviselhetővé teszi. Belevakulnánk, ha úgy állana elénk az Úr, amint van, ezért kénytelen önmagát ilyen képekbe öltöztetve kijelenteni előttünk. Amikor azt mondja, hogy Ő a jó Pásztor, akkor ebben a képben az Ő megmérhetetlen és kifejezhetetlenül gazdag személyének egy sugarát vetíti elénk. Melyiket? Lássuk meg! Lássuk meg úgy, ahogyan Ő maga bontja részleteire a képet!

1.) A példázat elején így mondja: „Én vagyok az ajtó”. (Jn 10,9) Hogy van hát? Nem áll ez ellentétben azzal a másik kijelentésével, amiről a továbbiakban beszél, hogy Ő a Pásztor? - Nem! Sőt, még csak nem is egy másik képről van szó, hanem az előbbinek, a pásztor hasonlatnak a részletezéséről és magyarázásáról. Mert ott, ahol az Úr élt, olyan akolba terelte be nyáját éjjelre a pásztor, aminek csak kerítése volt, de ajtaja nem. Maga a Pásztor volt az ajtó, olyanformán, hogy odafeküdt az ajtónyílásba; akár be, akár ki akart menni valaki, csak rajta keresztül tehette, csak az ő tudtával és engedelmével.

Jézus jól ismerte a keleti pásztoroknak ezt a szokását, és éppen azért, mivel Ő a jó Pásztor, mondja: „én vagyok az ajtó”. Hova vezet ez az ajtó? Oda, ahol a megtartás van: „ha valaki én rajtam megy be, megtartatik”. (9b vers) Tehát Ő az üdvösségnek az ajtaja, a mennyországnak, az örök életnek az ajtaja: Isten édesatyai házának az ajtaja. Azt hangsúlyozza Jézus, hogy Ő az ajtó. Nem egy ajtó, egyik a sok közül, amelyiken át be lehet jutni Isten kegyelmébe, az Ő országába, a megtartásba, hanem éppen arról van itt szó, hogy nincs más ajtó rajta kívül. Aki nem a Krisztuson át, Krisztuson keresztül megy be, az nem is jut be soha az üdvösségbe. Persze, hogy nem találja meg Istent és vele a boldog megbékélést, aki nem az ajtón akar bemenni hozzá. Nincs másutt bejárás az Atyához, csak Jézus Krisztus által, az Ő halálán és feltámadásán keresztül, a Benne való gyermeki hit révén.

De Krisztus olyan ajtó, Akin keresztül igenis be lehet menni! Az Atya szívének az ajtaja. Krisztusban valóban megnyílik az isteni kegyelem egész gazdagsága.

A napokban olvastam éppen egy unitárius ember megtéréséről. Leírja, hogy az egyik este, amíg felesége imaórán volt, kezdte magát fölöttébb rosszul érezni. A rosszullét az után sem szűnt meg, hogy felesége hazaért. Az egész éjszakát álmatlanul vergődte végig. Reggel korán fölkelt és bezárkózott a dolgozószobájába. Egyre nyomorúságosabban érezte magát lelkileg, míg végre térdre borult és elkezdett imádkozni, hogy bocsássa meg Isten a bűneit, de nem akarta azt mondani, hogy a Jézus Krisztusért, mert hiszen unitárius lévén nem hitt Krisztus váltságában. Szóval megpróbált nem az ajtón át bejutni Istenhez! Sokáig vergődött, újra könyörgött: Istenem, bocsásd meg a bűneimet! - de csak nem jött semmi felelet. Végül teljes kétségbeesésében így kiáltott föl: Óh, Isten, Jézus Krisztusért, az Ő érdeméért bocsásd meg a bűneimet! - és egyszerre megnyílt az „ajtó”, szétáradt benne a békesség!

Neked is azt mondja most: „Én vagyok az ajtó: ha valaki én rajtam megy be, megtartatik!” Tudod-e úgy látni Jézust, mint Aki nélkül el vagy veszve?! Vagy el tudnád képzelni, hogy nélküle is lehetsz igaz, kegyes, vallásos, nélküle is élhetsz, és nélküle is meghalhatsz nyugodtan?! Tehát Jézus-hívő vagy-e, vagy csak egy felsőbb hatalmasságban hiszel? Jézus-hívő vagy-e, vagy csak Isten-hívő? A mohamedán is Isten-hívő, a fétisimádó is az! Tehát lehet valaki Isten-hívő Jézus nélkül is. De itt, ebben a példázatban éppen azon van a hangsúly, hogy lehet valaki Isten-hívő úgy is, hogy nem tartozik hozzá az övéihez, a megmentettekhez, az üdvözülőkhöz - mert csak egyedül Jézus az ajtó, és csak az tartatik meg, aki Őrajta keresztül megy be!

A jó Pásztor maga az ajtó. Olyan ajtó, amely védelmet is nyújt az akolban levőknek. Ha már az Ő juha vagy az Ő aklában, tekintheted Őt úgy, mint egy becsukott ajtót, amely véd, kívül marad sok minden veszedelem, amelynek különben ki volna szolgáltatva az életünk. Úgy helyezkedik oda Jézus az övéi és a rájuk leselkedő veszedelmek közé, hogy távol tart tőlünk mindent, ami romlásunkra lehetne. E mögött az ajtó mögött nem érhet semmi baj, semmi veszedelem! Amit Ő átenged, az jöjjön csak bátran: biztosak lehetnek a juhok, hogy ha veszedelmet rejtene számukra, nem engedné rájuk a jó Pásztor! Az Ő tudta és akarata nélkül nem érheti semmi az Övéit. Semmi sem jöhet át kívülről, ami ne Őrajta keresztül jönne, hiszen Ő az ajtó! Ha átengedte például a betegséget, vagy a megpróbáltatást, vagy a szorongattatást, vagy akár a halált, csak azért történt, hogy az Ő juhainak: „életök legyen és bővölködjenek”. (Jn 10,10) Ott vagy-e az ajtó mögött, a jó Pásztor őrizetében?! Ha igen, akkor fogadd úgy az élet minden baját, nyomorúságát is, ami csak elér téged, hogy az nem orvul tör rád veszedelmedre, hanem az „ajtón” át jött és azért jött, hogy neked életed legyen és bővölködjél!

2.) Egy másik vonása a jó Pásztornak az, hogy ismeri az övéit. Mégpedig annyira ismeri őket, hogy „a maga juhait nevökön szólítja”. (Jn 10,3)

Mondják, hogy az igazi pásztor valóban annyira ismeri a saját juhait, hogy ki tudná választani egyetlen báránykáját ezer idegen közül. Elképzelhető, hogy bizonyos neveket is ad a juhainak, és így, néven szólogatja őket. De mi ez ahhoz képest, ami itt a jó Pásztorról van megírva?! Amit Jézus maga mond önmagáról?! Az utóbbi hetekben ez a gondolat volt rám a leglenyűgözőbb hatással: Jézus ismer, pláne, név szerint! Nemcsak azt jelenti ez, hogy nem vagyunk előtte puszta számok, hogy nem olyan tömeg vagyunk, akiket darabszám szerint mérnek és értékelnek, hanem nevünk van, és Ő külön-külön név szerint ismer bennünket, - hanem itt valami egészen lélegzetelállítóan nagy dologról van szó! Az utóbbi hetekben egy csillagászati könyv olvasása közben kezdett nagyon félelmetes realitásában nőni előttem ez a kifejezés, hogy hatalmas Isten! Csak néhány adatot hadd mondjak el a nagyvilágból. Az ún. Tejútrendszerben - amelyből néhány száz csillagot szabad szemmel is látunk - a csillagászati számítások szerint 100.000 milliónál is több csillag van. Tehát annyi, hogy a Föld minden lakójára, felnőttre, gyermekre mintegy 60 csillag jutna és egy-egy csillag több ezerszer nagyobb a mi Földünknél. Ez a roppant hatalmas világ csak a mi Tejútrendszerünkben van, de ezen kívül még megszámlálhatatlan Tejútrendszer van szerteszét a térben. Milyen félelmetes ilyen távlatban ez az Ige: „Elrendeli a csillagok számát, és mindnyájokat nevéről nevezi. Nagy a mi Urunk és igen hatalmas, s bölcseségének nincsen határa.” (Zsolt 147,4-5)

És a Tejútrendszernek is csak egy picinyke része a mi Naprendszerünk, az a Naprendszer, amelynek egyik legapróbb tagja a mi Földünk! És most ennek a Földnek milyen apró kis férge az ember, akire azt mondja az Ige, hogy a világmindenséget teremtő és fenntartó hatalmas Isten ismeri, a jó Pásztor, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön: a nevén szólítja! Még az, hogy a csillagokat a nevéről nevezi, ahogyan az alábbi zsoltárvers mondja, még csak elképzelhető valahogyan, utóvégre óriás darabjai a világmindenségnek - de hogy az embert, például egy milliós nagyvárosban csendben félrevonuló özvegyasszonyt, apró faluban síró maszatos kisgyermeket ismer, nevén szólít: tehát nemcsak észreveszi, hanem személy szerint törődik is vele, ezt csak nagyon megrendülve és megalázkodva lehet tudomásul venni. Meg tudom érteni, ha egy csillagász, aki fényévek között kémlel a távcsövével, hitetlen, de még jobban meg tudom érteni, ha egy csillagász, és éppen egy csillagász térdre omlik a hatalmas Isten előtt! - Testvérek! Az az Úr, Aki „elrendeli a csillagok számát, és mindnyájokat nevéről nevezi”, ez az Úr „a maga juhait nevökön szólítja”, mert ismeri az Övéit! Ő mondja ezt - a jó Pásztor, és én elhiszem Neki, és nagyon boldoggá, bizakodóvá és nyugodttá tesz ez a hit!

3.) Tudniillik, ez a drága jó Pásztor nemcsak ismeri, hanem szereti is az övéit. Mégpedig szeretete is olyan, amilyen csak egy ilyen hatalmas Istennek a szeretete lehet! Ő maga röviden így fejezi ezt ki: „A jó pásztor életét adja a juhokért!” (Jn10.11) Ebben a rövid szakaszban, amit fölolvastam, egymás után ötször van utalás arra, hogy életét adja a juhokért. A jó Pásztor ennyire szeret! - Szeret! De hát miért? Mit akar velünk? Miért kellünk neki? Hiszen ismer, azaz tudja, milyen értéktelen, haszontalan, hálátlan, hitvány lény az ember! Nos hát: nem is a kiválóságunk, jóságunk, szépségünk az, ami Őt megragadta, amiért Ő az övéivé akar tenni bennünket, hanem éppen megfordítva: a szegénységünk, a nyomorúságunk, a hiányosságunk, a tehetetlenségünk - a bűnünk! Ezért akar Ő a Pásztorunk lenni! Bűneink ösztönözték arra, hogy „jó Pásztorrá” legyen! Olyan pásztor Ő, Aki utánamegy az elveszett századiknak! Otthagyja a kilencvenkilencet, és nem nyugszik, míg meg nem találja az elveszettet!

Ha a százak között vannak itt most, akik jól érzik magukat és meg vannak önmagukkal elégedve; vagy ha van itt most olyan valaki, aki nagyon nincs megelégedve önmagával, aki nagyon nyomorultnak és lehetetlennek érzi magát, ha van itt valaki, aki tudja, hogy egész eddigi élete eltékozolt, elrontott élet volt: az tudja meg, hogy a jó Pásztor őreá, éppen őreá várt mind a mai napig. Őt kereste mind mostanáig, hogy megmondhassa neki: Te is az enyém vagy, egy azok közül, akikért az életemet adtam! - Nézd a te Pásztorodat ott a kereszten! Ez az összetört, megcsúfolt, véres sebekkel borított Pásztor, aki a legfájdalmasabb elhagyatottság kiáltásával múlt ki a világból: nem értelmetlenül és nem kénytelenségből hal meg, nem azért, mert muszáj, mert nem tehet másként, hanem azért, mert fiúi engedelmességgel akar meghalni! Önként! Megbízatásszerűen hal meg! Az Atya megbízatását vállalta azzal, hogy ott függ elhagyatottan a kereszten! Halála nem kegyetlen sors, hanem önkéntes áldozat. Ő maga mondja: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” (Jn 10,17-18) De éppen ez az Atya akarata, hogy ez által az egyszeri önkéntes áldozat által minden emberen segítsen! Ezért kell az elveszettek pásztorának a legmélyebb mélységekbe alászállnia! A juhokért történik az áldozat! Tehát éppen, mivel a juhok elvesztek, egészen komolyan elvesztek, egészen a halál és kárhozat mélységéig vesztek el: ezért határozta el a jó Pásztor, hogy egészen a halálig, egészen a kárhozatig utánuk megy az övéinek! Az övéit keresni, kiszabadítani és visszahozni ment a halálba, és szállott alá a pokolra! - Így szeret téged a jó Pásztor! Így keres téged a jó Pásztor! Megtalált-e már téged a jó Pásztor, aki életét adja a juhokért?!

Azért fontos és sürgető kérdés ez számunkra, mert arról is beszélt a mi Megváltónk, hogy: „Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.” (Mt 25,31-32) Az a dicsőséges Valaki, Aki majd a juhokat különválasztja a kecskéktől, ugyanaz, Aki most azt üzeni nékünk: „Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért!”