„A nagy sereg pedig leteríté ruháit az úton...”
Prédikáció Virágvasárnapra

„A nagy sereg pedig leteríté ruháit az úton; mások pedig ágakat vágnak vala a fákról, és elteríték az úton” (Mt 21,8)

Szinte jól esik az emberi szívnek, ha az érdem iránt hálát, elismerést lát. A mai evangélium is ily kedves látványt tár fel előttünk. Sok jótéteményben részesíté a názáreti Jézus Izrael fiait, a kánai menyegzőtől kezdve. A vakok szeméről levevé az örökös éjszaka gyászos fátyolát s engedé, hogy lássák az Isten ragyogó napját, a szép világot. A siketeknek, kik előtt halott minden, mivel nem hallják az élet hangját, visszaadta a hallást, hogy hallhassák ezentúl Isten dicsőségét, melyet az egek beszélnek. A némák, kik sem örömüket, sem fájdalmokat, sem kérésöket, sem dicsőítésöket nem tudják szavakba önteni, mással közölni, megosztani; megnyerték tőle a beszélhetés ajándékát, hogy felkiálthassanak a szent ének szavaival: „Téged, Isten, dicsérünk!”
A sánták, kik mankóra támaszkodva vánszorogtak naponkint a templom küszöbéhez, az útfélre, hol fájdalmas nyöszörgés közt nyújták ki kezeiket az emberek felé, kiknek irgalma tengeté bennök a nyomorult életet: megnyerék kegyelméből testük egészségét, lábaik épségét, hogy becsületes munka által kereshessék élelmöket. – A názáreti Jézus, ki által mindez a sok jótétemény létesült, tartja ma ünnepélyes bevonulását a városba, mely oly sok csodatétele által lőn dicsővé téve.

A nép ruháit teríti az útra, mások pálma és olajfa ágakat szórnak eléje, hogy a föld barna porát még az állat se érintse, mely a dicsőség királyát viszi. Azonfelül határtalan örömének még szavakban is ad kifejezést; mert túlboldogan kiáltozza: „Hozsanna, Dávid fiának, áldott, ki az Úr nevében jön.” (Mt 21,9)

Mily szép, mily örömteljes látvány volt ez! Ki gondolta volna, hogy e lelkesedés oly hamar kihűl? Ki gondolta volna, hogy ugyanazon Jeruzsálem, mely az isteni Üdvözítő jótéteményeinek nagyságát és sokaságát elismerte; melynek a nagy jótevő közeledte örömmel és boldogsággal tölté el szívét; mely a tisztelet és hála legkitűnőbb jeleivel fogadá azt, útját pálmával hinté be s diadalmi Hozsannát harsogott eléje, mint valamely harctérről győzelmesen visszatérő hadvezér elé – ki gondolta volna, hogy ugyanazon Jeruzsálem öt nap múlva a legnagyobb kegyetlenséggel kínozza meg jótevőjét, azt megostorozza, tövissel koronázza, arcul köpje, „Hozsanna” helyett „Feszítsd meg”-et kiáltson, és ezt yégre is hajtsa?! Oh mily iszonyú hálátlanság, mily vadállati kegyetlenség volt ez! Hová tetted, Izrael szívedet, hogy legnagyobb jótevőddel így tudtál bánni? Mit vétett tenéked ez ártatlan bárány, hogy keresztre tudtad szegezni?!

Mondjátok meg, Szeretteim! nem iszonytató-e a hálátlanság, amely itt nyilvánult? Nem kell-e, hogy undorral forduljon el az érző szív, e kegyetlenség láttára?! A ti érző szívetek megveti e hálátlan népet, s keserű fájdalommal siránkozik a méltatlanul megkínzott Istenemberen.

De, oh szegény nép! tenmagadat is elítéled ezzel, és midőn a zsidók által megcsúfolt Jézus felett könnyeid peregnek végig búfelhős arcodon: azon Istent is megsiratod, akit te csúfolsz meg, te feszítesz keresztre. – Igen, mert te sem vagy jobb Jeruzsálem népénél; te sem vagy irgalmasabb szívű.

Tán kétkedel állításomon? tán jobbnak tartod magad Izrael fiainál? – Kísérd figyelemmel elmélkedésemet, s ítélj aztán te magad: ha jobb vagy-e?

Elközelgett a húsvét ünnepe, melyet a zsidók annak emlékére ültek, hogy az Isten megelégelve egyiptomi sanyarúságaikat, a fáraók súlyos rabigájából kiszabadítá őket. – Tudván Jézus, hogy itt van a fájdalmas, nehéz óra, melyben szívének az emberek iránt érzett odaadó, meleg szeretetére föl kell majd tennie a koronát, elküldé Pétert és Jánost, hogy készítsék el a húsvétot; mert velök együtt kívánja azt elkölteni. – Midőn eljött az óra, letelepedett Jézus és vele a 12 apostol.

Még az utolsó vacsorán is csak rólunk gondoskodott. Ekkor rendelte lelkünk táplálékát, az oltári Szentséget, hogy mi is, a késő kor gyermekei, ha nem láthattuk is őt; ha nem csügghetünk is álmélkodva a mennyei bölcsesség mézével gazdag ajkakon; ha nem bámulhattuk is dicső csodatetteit: e legméltóságosabb szentség által mégis már itt a földön egyesülhessünk vele.

Oh, édes Jézus! ki még akkor sem feledtél el minket, midőn feléd látád nyújtatni a keserű poharat: miként háláljuk meg e nagy szeretetet, mellyel még halálod pillanatában is viseltettél irántunk? Adj, kérünk, kegyelmet, hogy mi is forrón szerethessünk téged; adj szívünknek erőt, hogy e szeretetben meg nem hűlve, parancsaidat híven teljesítve, mindenkor a te jó gyermekeid lehessünk! Fölkelvén Jézus a vacsorától, kiment tanítványaival együtt a Cédron patakján át, hol egy kert volt, melyet Getszemáninak hívtak. Itt tanítványaitól kissé távolabb menvén, orcájára borula és imádkozék. Az egész természetre halálcsend borult, nehogy zavarja legszentebb ténykedésében Isten egyszülött Fiát. De hah! micsoda zaj ez!? Íme poroszlók jönnek a zaj által megzavart Jézus felé, és miután felismerték, elfogják őt.

Oh, ti esztelen zsidók! mit cselekesztek!? Miért fogjátok el az ártatlan bárányt? Hisz ő csak jót tett veletek, csak javatokat akarta, boldogságtokon fáradozott! És ti most elfogjátok őt, a kegyes barátot, a nagyszívű jótevőt!

Szívünk telve keserűséggel e nagy méltatlanság miatt. De ah! nem kell-e a fájdalom és bűnbánat véres könnycseppjeit hullatnunk, ha Izrael fiairól magunkra tekintünk? Nem kell-e sírnunk, keservesen sírnunk, ha átgondoljuk, hogy mi sem vagyunk gyöngédebbek az Úr Jézus iránt. mint voltak hajdan a zsidók? Mi is elfogjuk őt, nem ugyan gonosztevő gyanánt, hanem elfogjuk magunktól!

Az Úr Krisztus önmagát, saját testét és vérét adja az utolsó vacsorán szerzett szentségben lelkünk táplálására, hogy őbenne maradjunk és ö mibennünk: és mi mégis oly vonakodva fogadjuk el őt, mintha nem is Istenünk, hanem ellenségünk volna. Oh! hol vannak azok a régi keresztények, kik epedve epedtek Jézus Krisztus után; kik legalább is minden héten egyesültek a szent áldozásban Üdvözítőjükkel? Nézd napjaink fiait: mint húzódnak e szentségtől, mint halogatják ünneptől ünnepig a hozzájárulást! Aki manapság esztendőnkint kétszer-háromszor gyónik és áldozik, azt már tökéletesnek tartják.
Hát ti vagytok azoknak a régi jó keresztényeknek unokái, kik állhatatosak voltak a kenyérszegésben? Ti vagytok azok utódai, kik Jézusban kerestek életet, Jézusban megnyugvást! Ők megtalálták azt, mert jó helyen keresték; de ti, kik e világ mulandóságaiban keresitek, nem fogjátok megtalálni. Kérlek, lelketek üdvére kérlek titeket, ájtatos Keresztények! forduljatok ti is őhozzá, ki ezt mondotta: „Aki e kenyeret eszi, örökké él” (Jn 6,59), és tápláljátok magatokat az ő kenyerével, és örök éltetek leszen. Forduljatok őhozzá, ki így szólott: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok és terhelve vagytok, és én megnyugtatlak titeket.” (Mt 11,28) Oh! menjetek hozzá, oh! egyesüljetek vele, és megtaláljátok lelketek nyugalmát.
Bár oly buzgók volnátok ti is az Oltáriszentség vételében, mint voltak a régi keresztények; mert akkor titeket is megkoronázna az Úr, mint azokat.

Azt mondja azonban szent Ágoston: „Senki sem eszi azon testet, mielőtt nem imádta volna.” Ha tehát nem imádjuk, nem is kívánjuk. Tehát mindenek előtt imádnunk kell, hogy aztán szívünkben epedjünk érette. Én nem kételkedem, hogy ti imádjátok; de ezt külsőleg is kell ám mutatnotok! Már pedig én fájó szívvel tapasztaltam, hogy midőn kezembe fogom a legméltóságosabb Oltáriszentséget, kifordulok és magával a szeplőtelen báránnyal adok reátok áldást: közöletek sokan, különösen a fiatalok, nem is esnek a térdre, nem hullanak földre az Isten előtt, hanem oly büszkén állanak, mintha ők volnának urai annak, aki ott a szent ostya hófehér színe alá rejtezék.

Kérdem már most: vajjon a tisztelet jele-e ez? Így kell-e az alattvalónak, a semminek hódolnia az ő Ura és Istene előtt? Több, oh! több tiszteletet tanúsítsatok iránta; hulljatok térdre fölséges színe előtt, mint hajdan a bűnbánó Magdolna, és csak szíveiteket emeljétek őhozzá, buzgón esdekelvén, hogy részesítsen titeket keserves kínszenvedésének és halálának érdemeiben. Ha e tanácsomat nem vetitek meg, akkor lassankint érezni fogjátok, hogy szívetek Krisztus után vágyódik, azzal egyesülni óhajt. Oh! ne fogjátok el ekkor Jézust epedő szívetektől, hanem járuljatok a legméltóságosabb Szentséghez, és egyesüljetek vele. Mert ha e vágynak ellenálltok, hasonlók lesztek a zsidókhoz, kik katonákat küldtek az ájtatoskodó Jézust elfogni.

A poroszlók az isteni Mestert Annáshoz, majd Kaifáshoz, onnét pedig a helytartóhoz, Pilátushoz vezették, ki, hogy a zsidókat csillapítsa, megostoroztatá őt. Oh! hol vegyem a szót, hogy képes legyek kifejezni a fájdalmat, melyet az Úr Krisztus az ostorozás alatt szenvedett? Engedjetek meg, de én nem vagyok képes egész iszonyában festeni a látványt, mely föltárult azok előtt, akik Pilátus udvarába betekintének. Ott áll, egy oszlophoz kötözve, a szeplőtelen bárány, megfosztva ruháitól: körötte ezernyi ezer kíváncsi, ujjongva a Legszentebbnek gyalázatán. Katonák állnak közvetlen mellette, kezeikben szeges ostorokkal, és verik kegyetlenül. Az ártatlan hófehér test kékké változik át; később a szegekkel befont ostorok darabokban szaggatják le róla a húst, és megváltásunknak drága díja: a piros vér, patakként csurog a földre. Oh, mért nem voltam én ekkor fekete éjszaka, hogy sötét fátyolomba takarhattam volna őt a hóhérok elől!

Iszonyú kegyetlenséggel kínozták meg a legnagyobb jótevőt az eszeveszett zsidók. Ekkor már úgy össze volt tépve, szaggatva egész teste, hogy egészen ráillett Izajás mondása: „Tetőtől talpig nincs benne épség.” (Iz 1,6) Félve teszem magamnak a kérdést: hát mi nem ostorozzuk-e az Isten Fiát, mint hajdan a zsidók? Elszorul bennem a szív, fájdalom rezeg át hangomon és szeretnék a felelettel adós maradni; mert nagyon szomorúan hangzik az: azt mondja, hogy mi is csak hasonlóképp cselekszünk. Mi is ostorozzuk őt, a kevélység, a gőg ostorával.

Nincs bűn, mely több kárt tett volna a lelkekben, mint a kevélység bűne. A kevélység taszítá le Lucifert és társait a mennyből a pokolba; a kevélység űzte ki ősszüleinket a paradicsomból s tette az egész emberi nemet boldogtalanná; e bűn zavará meg a babiloni torony építőinek nyelvét. „Minden más bűnből könnyen fölkel, aki Teremtőjét segélyül hívja, de ha valaki kevélység által bukott el, azon semmi nem segít, mivelhogy a kevély nehezen ismeri el bűneit, vagyha elismeri is, nem orvoshoz siet, hanem maga akarja magát gyógyítani. Pedig mit sem használ olyan orvosság, mely maga is betegséget okoz” úgymond szent Ambrus. Mennyi és milyen csapásokat kell az Úr Jézusnak a kevélység ostorától szenvednie, azt csak Ő maga tudhatja! Tekints körül a világon és lásd, mennyi a kevély! De ki volna képes felszámlálni a kevélység minden faját? Ki tudná megmondani: hány ágú az ostor, a kevélység ostora, mellyel az Úr Jézust ostorozzuk?

Oh ájtatos keresztények! legyünk jobbak a zsidóknál; ne kínozzuk a drága Üdvözítőt: vessük el ostorunkat, hagyjuk el a kevélységet, legyünk alázatosak, tudván azt, hogy „minden, aki magát felmagasztalja, megaláztatik” (Luk 14,11), és eszünkben tartván Caesarius szavait: „Aki a kevélységet szereti, tele van ördöggel. Ha bárkit látsz kevélykedni, mitse kételkedjél, hogy az ördög fia.”

A kőszívű zsidók a testben összetört Jézust most lelkileg támadják meg. Hogy bevallott királyi méltóságát kigúnyolják, meggyalázzák: tövisből koronát fonnak, fölteszik azt szentséges fejére, bíborrongyot akasztanak nyakába, mint királyi palástot, kormánypálca gyanánt egy nádpálcát szúrnak ujjai közé, s hódolatuk gúnyjeléül térdeiket hajtogatják, mondván: „Üdvözlégy zsidók királya.” (Mt 27,29)

Jézus gyötrő fájdalmára gondolva, mely a gúny által még égetőbb lőn: szeretnők kárhoztatni az irgalomnélküli zsidókat, ha nem jutna eszünkbe, hogy a bűnök szúró töviseit mi is koszorúvá fonjuk, s ezzel mi is megkoronázzuk őt; ha nem jutna eszünkbe, hogy hiúságunk rongyát, mint gúnypalástot akasztjuk nyakába; ha nem jutna eszünkbe, hogy mi sem vagyunk jobbak Izrael fiainál. Vagy ki van hát bűn nélkül? Ki nem bántja őt vétkeivel? Tán azt gondolod, hogy a bűn, a gonoszság nem fáj Jézusnak? nem kínozza őt? Sőt sokkal jobban, mint az ostor, jobban, mint a tövis; mert ez csak emberi testét marcangolta; de a bűn az Istent támadja meg benne. Már pedig a végtelen szentség minden bűn által végtelenül megsértetik.

Nem vagyunk, nem leszünk tehát jobbak, mint voltak a zsidók, míg csak bűneinket el nem hagyjuk, míg csak az erény útjára nem lépünk, míg csak meg nem javulunk. Serkenjük azért fel a mély álomból, melyet a gonosz lélek karjai közt alszunk; serkenjük fel mielőbb, még ma, azonnal; mert most ragyog még a kegyelem napja; de meglehet, hogy holnap már az örökös éjszaka terjeszti ki felettünk fekete szárnyait, és ah! akkor már késő, minden késő, mert már senki sem munkálkodhatik többé. Tanuljuk lelkünk becsét ismerni; őrizzük féltékenyen annak ártatlanságát; mert ah! rettenetes volt ez ártatlanság díja!

Te pedig, megkínzott Krisztusunk! ki ott a felhőkön és csillagokon túl székelsz, add mindnyájunknak szent malasztodat, hogy egykor oldalad mellé fussunk és az ég dicsőültjeivel örökké magasztalhassunk.

Amen



2016. március 20.
Lepsényi Miklós ferences áldozópap, pozsonyi hitszónok prédikációja 1888-ból
forrás: katolikus-honlap.hu/0704/virag.htm