Federico Lombardi:
Szentatyánk, köszönjük, hogy velünk van; látjuk, ragyogó formában van az utazással telt napok után. Köszönjük, hogy ma is újabb munkát ad nekünk, az önnel való beszélgetés az út egésze alatt elfoglal majd bennünket. Mielőtt feltesszük a kérdéseket, talán még akar valamit mondani nekünk.

Ferenc pápa:
Mindenekelőtt köszöntelek benneteket: jó napot kívánok! Köszönöm a munkátokat! Az út tartalmas volt, de ahogy spanyolul mondanánk: pasado por agua [ronggyá áztunk]. Nagy köszönet illet titeket, azért amit tesztek.

Federico Lombardi:
Az első kérdést Kara David teszi fel [GMA Network], a Fülöp-szigeteki csoport tagja.

Kara David:
Szentatyám, jó napot kívánok! Bocsánat, hogy angolul beszélek. Nagyon köszönjük, hogy meglátogatta országunkat és hogy oly nagy reményt adott a Fülöp-szigetekieknek. Reméljük, hogy visszatér még hozzánk. Az én kérdésem: a Fülöp-szigetekiek az ön beszédeit hallgatva rengeteget tanultak. Van-e valami, amit Szentatyánk is tanult a Fülöp-szigetekiektől, a velünk való találkozásból?

Ferenc pápa:
A gesztusokból! A gesztusok nagyon megindítottak engem. Szép gesztusok voltak, nem protokollszerűek. Érzelemmel teli és szívből jövő gesztusok voltak. Egyesek szinte sírva fakadtak. Minden bennük volt: a hit, a szeretet, a család, a csalódások, a jövő… Az édesapák gesztusa, amint föltartották gyermekeiket, hogy a pápa megáldhassa őket. Egy atyai gesztus, amiből annyit láttam. Fölemelték gyermekeiket, amikor arra haladtam el az utcán. Egy gesztus, amely máshol nem látható. Mintha azt üzenték volna: itt az én kincsem, az én jövőm, az én szerelmem, akiért megéri dolgozni, akiért megéri szenvedni. Egy szívből jövő, eredeti gesztus.

A második gesztus, amely nagyon megérintett, a nem színlelt lelkesedés volt: az öröm, az ujjongás, amellyel még az esőben is tudtak ünnepelni. Az egyik ceremonárius [szertartásmester] elmondta, hogy mennyire épületesek voltak számára a ministránsok Taclobanban, akik abban az esőben sem veszítették el mosolyukat. Az öröm, a véget nem érő öröm. Nem volt egy tettetett mosoly sem. Egyszerűen ez a mosoly jött belőlük. E mosoly mögött a hétköznapi élet áll, amelyben ott vannak a fájdalmak és a nehézségek.

Egy másik gesztus, az édesanyák, ahogyan beteg gyermeküket hordozták; de általában az édesanyák, akik gyermekeiket elhozták. Az édesanyák nem emelték föl így a gyermeküket [karjaikban tartották őket]. Sok (mozgás)sérült gyermek is volt ott, ez nagy benyomást tett rám: nem rejtették el gyermeküket, hanem odavitték a pápához, hogy megáldja őket. Ő az én gyermekem, igen ilyen, de az enyém. Minden édesanya tudja ezt, és így tesz, de megérintett az a mód, ahogyan ezt tették. Az apaság, az anyaság, a lelkesedés és az öröm gesztusai.

Van egy szó, amelyet talán mi nehezebben érthetünk meg, hiszen közönségessé vált, amelyet sokszor rosszul értenek vagy használnak. Egy olyan szó, amely valami lényegest mond el: a tűrés. Egy nép, amely tud szenvedni, amely képes fölkelni és tovább indulni.

A tegnapi beszélgetés a Taclobanban meghalt önkéntes lány, Kristel édesapjával is tanulságos volt számomra. Azt mondta, hogy „szolgálat közben halt meg”, próbálta e szavakkal is elfogadtatni önmagával a történteket. Egy nép, amely tud szenvedni. Ez az, ahogyan én láttam, ahogyan én értem a gesztusokat.

Federico Lombardi:
A második kérdés, Jean-Louis de la Vaissière-é a France Presse-től a francia csoportból.

Jean-Louis de la Vaissière:
Szentatyám, Ázsiában már kétszer is járt. Az afrikai katolikusok azonban még nem részesültek az Ön látogatásában. Tudja, hogy a Közép-Afrikai Köztársaságtól Nigériáig, Ugandáig sok hívő reménykedik – akik szenvednek a szegénység, a háború és az iszlám fundamentalizmus miatt – az Ön idei látogatásában. Szeretném megkérdezni, mikor és hová tervez ellátogatni?

Ferenc pápa:
Feltételesen beszélek, de a terv, elmenni a Közép-Afrikai Köztársaságba és Ugandába. Erre a két helyre, ebben az évben. Úgy gondolom, hogy az év vége felé lenne, az időjárás miatt, ugye? Az időjárással is számolnunk kell, hogy ne legyenek esőzések, hogy az időjárás ne legyen rossz. Eltolódott egy kicsit az út az ebolajárvány miatt. A járványok miatt nagy felelősséggel jár nagyobb összejövetelek szervezése. De ebben a két országban nincs probléma. Ez a két ország a feltételes cél ebben az évben.

Federico Lombardi:
Most Salvatore Izzónak adjuk át a helyet, az olasz AGI hírügynökségtől.

Salvatore Izzo:
Szentatya, Manilában egy gyönyörű szállodában szálltunk meg, mindenki szívélyesen fogadott, és nagyon jó volt az ellátás is. Amikor azonban kiléptünk a szállodából, máris – mondjuk így – erkölcsi értelemben lerohant minket a szegénység. Gyerekeket láttunk a szemeteseknél, mintegy szemétként szemlélve őket is. Nekem is van egy hatéves gyermekem, szégyellem magam, hogy ezek a gyerekek ilyen rosszul élnek. Az én gyermekem, akit Roccónak hívnak, megértette, amit Ön tanított akkor, amikor azt mondta, hogy osztoznunk kell a szegényekkel. Így, amikor iskolába ment, meg akarta osztani uzsonnáját a környék koldusaival. Ez számomra is igen nehéz. Más nagy emberek számára is nehéz. Egy bíboros [Paul-Émile Léger], 40 éve, elhagyta mindenét és elment a leprások közé. Az én kérdésem ez: miért is olyan nehéz követnie ezt a példát a bíborosoknak? Egy másik dolog, amelyről kérdezném Önt, Szentatyám, Srí Lankával kapcsolatos. A repülőtér felé menet láttuk azokat a favellákat. Bódék, amelyek fák oldalához vannak nekitámasztva, gyakorlatilag a fák alatt élnek ott. Nagy részük tamil, akik kirekesztettek. Ön a párizsi vérfürdő másnapján hirtelenjében azt mondta: létezik „elszigetelt terrorizmus” és van „az állam terrorizmusa”. Mit ért „az állam terrorizmusán”? Ez jutott eszembe látva az ottani emberek szenvedését és kirekesztettségét.

Ferenc pápa:
Amikor egyikőtök azt kérdezte, milyen üzenetet fogok vinni a Fülöp-szigetekre, azt mondtam: a szegények. Ez az az üzenet, amelyet ma az Egyház közvetít. Amit Ön is mondott Srí Lankáról, a tamilokról, a kirekesztésről, nemde? A szegények, ennek a „selejtkultúrának” az áldozatai. Így igaz. Manapság már nem csak a papírt dobják ki, nem csak azt, ami megmaradt. Kidobjuk az embereket is. A diszkrimináció egyfajta selejtezés, nemde? Kiselejtezik ezeket az embereket. Egy kicsit olyan ez, ha rágondolok, mint a kasztok képe. Ez így nem mehet tovább.De ma normálisnak tűnik a selejtezés. Ön luxusszállodákról beszélt, illetve a barakkokról. A Buenos Aires-i érsekséghez tartozik az új negyed, amit Puerto Maderónak hívnak, egészen a vasútállomásig; aztán kezdődik a „Villa Miseria” [a nyomor villanegyede], a szegények. Egyik a másik után. Ezen a részen 36 luxusétterem működik, ahová bemész, és elájulsz tőlük; amott pedig az éhség. Egyik a másik mellett. Mi pedig könnyen hozzászokunk ehhez, nemde? Igen, itt vagyunk mi, amott pedig a kiselejtezettek. Ez a szegénység és hiszem, hogy az Egyháznak minden esetben példát kell adnia, egy sokkal nagyobb példát ebben, visszautasítva minden világiasságot. Nekünk, megszentelt személyek, püspökök, papok, szerzetesnővérek és világiak számára, akik igazán hisznek, a legnagyobb bűn, a legsúlyosabb veszély a világiasság. Mennyire rossz látni egy világias megszentelt személyt, egy világias egyházi embert vagy egy világias szerzetesnőt. Ez rossz. Ez nem Jézus útja. Ez egy Egyház nevű civil szervezet útja lenne, amely nem Jézus Egyháza, csak egy civil szervezet. Az Egyház ugyanis nem egy civil szervezet, hanem valami más. Amikor azonban ezek az emberek, az Egyház tagjai világiassá válnak, az Egyház civil szervezetté válik, megszűnik „Egyház” lenni. Az Egyház Krisztus, aki meghalt és föltámadt a mi üdvösségünkért, és az Őt követő keresztények tanúságtétele.

Ez a botrány, amit ön említ, igaz. Botrány, de mi gyakran okozunk botrányt. Mi magunk, keresztények botránkoztatunk, legyünk akár papok vagy világiak, hiszen Jézus útja nehéz. Igaz, hogy az Egyháznak le kell vetkőznie önmagát. De ön az állami terrorizmussal elgondolkoztatott engem. Ez a selejtezés is olyan, mint egyfajta terrorizmus. Erre még soha nem gondoltam, de ön elgondolkodtatott ezen. Igazán nem tudom, mit mondjak. Nem éppen szívet melengető ilyeneket hallani: „nem, te nem, kifelé”.

Vagy amikor…Rómában történt, hogy egy hajléktalannak fájt a hasa. Szegény ember! Ha fáj a hasad, és bemész a kórházba az ügyeletre, adnak neked egy aszpirint vagy valami hasonlót és egy időpontot 15 nappal későbbre, azután visszajössz 15 nappal később. Ő elment egy paphoz, akinek, látván őt, megesett rajta a szíve és ezt mondta: „Elviszlek a kórházba, de tegyél meg egy szívességet: amikor elkezdem magyarázni, mi bajod is van, akkor színlelj ájulást.” Így is történt, mintha egy színész lett volna. Hashártyagyulladása volt! Ezt az embert kiselejtezték. Ha egyedül ment volna, akkor elküldik és meghal. Ez a plébános azonban okos volt és jól átlátta a helyzetet. Távol állt a világiasságtól, amelyről gondolhatjuk azt, hogy egyfajta „állami terrorizmus”, jól gondolom? Köszönöm!

Jan-Christoph Kitzler[Bayerischer Rundfunk]:
Köszönöm, Szentatyám! Szeretnék visszatérni egy pillanatra a családokkal való találkozójához. Ön ott beszélt az ideológiai gyarmatosításról. El tudná magyarázni egy kicsit jobban ezt a gondolatot? Utalt VI. Pálra is kiemelve, hogy az egyes esetek fontosak a családpasztorációban. Tudna néhány ilyen esetet említeni ezekből, esetleg el tudná mondani, hogy ezeknél az eseteknél szükséges-e megnyitni az utat, kiszélesíteni a folyosót?

Ferenc pápa:
Az ideológiai gyarmatosítás: csupán egy példát mondok el nektek, amelyet én láttam. 20 éve, 1995-ben, az egyik oktatási miniszter egy nagy kölcsönt kért, hogy (állami) iskolákat építtethessen a szegényeknek. A kölcsönt csak azzal a föltétellel adták meg, ha az iskolákban egy bizonyos színvonalú könyvet vezetnek be. Ez egy jól szerkesztett tankönyv volt, amely a genderelméletet is oktatta. A miniszterasszonynak szüksége volt a pénzre, ám ez volt a föltétel. Okos volt. Igent mondott, azonban készíttetett egy más szemléletű könyvet és a kettőt együtt adta oda. Így tudott sikert elérni… Ez az ideológiai gyarmatosítás: behoznak a nép körébe egy ideológiát, amelynek semmi köze nem lenne a néphez, a nép egyes csoportjaihoz igen, de nem az egész néphez, a népet gyarmatosítják egy ideológiával, amely megváltoztat vagy meg akar változtatni egy szellemiségét vagy egy rendszert.

A Szinódus alatt az afrikai püspökök is ezt panaszolták: hogy bizonyos támogatások bizonyos feltételekkel járnak. Én csupán azt mondhatom el, amit magam is láttam. Miért mondok „ideológiai gyarmatosítást”? Azért, mert a nép egy tényleges szükségletét érintik, és a gyerekein keresztül elveszik az esélyét annak, hogy megerősödhessen. Azonban ez nem újdonság. Ugyanezt tették a múlt századi diktatúrák is. A maguk tanait terjesztették el. Gondoljatok csak a balillákra [fasiszta fiatalok Mussolini idején] vagy a Hitlerjugendre.

Gyarmatosítani akarták a népet, és ez sok szenvedéssel járt. A nép nem veszítheti el szabadságát. A népnek megvan a saját kultúrája és történelme; minden nép saját kultúrával rendelkezik.

Amikor a gyarmatosító hatalmak feltételeket szabnak, ezekkel azt szeretnék, ha a nép elveszítené saját identitását, céljuk az egységesítés. Ez a gömb mintájú globalizáció, amelyben minden pont egyenlő távolságra van a középponttól. Az igazi globalizáció azonban – szeretném elmondani – nem a gömbszerű. Fontos globálisan gondolkodni, de nem, mint a gömb, hanem mint a poliéder, ahol minden nép, minden rész megőrzi a saját identitását, életét anélkül, hogy bármely ideológia gyarmatosítaná [vö. Evangelii Gaudium 236.]. Ilyenek az „ideológiai gyarmatosítások”.

Van egy könyv, bocsássatok meg, hadd reklámozzam, elsőre egy kicsit nehéz a stílusa, mert 1903-ban íródott Londonban. A könyv írója abban az időben is látta az ideológiai gyarmatosítás drámáját, amelyet leír e könyvében. A címe: „The Lord of the Earth (A Föld ura)” vagy „The Lord of the World (A világ Ura)”, valamelyik a kettő közül. A szerzője Benson, aki 1903-ban írta; ajánlom számotokra, hogy olvassátok el. [Benson, R. H., A világ Ura, SzIT, Budapest, 19121, Budapest; Christianus, Bécs, 19952]. Ezt olvasva megértitek mit is akartam mondani „az ideológiai gyarmatosítással”. Ennyit az első kérdésről.

A másodikról: mit akartam mondani VI. Pállal? Igaz, hogy az életre való nyitottság a házasság szentségének föltétele. Egy férfi nem szolgáltathatja ki a szentséget a nőnek, s a nő sem a férfinak, ha nem értenek egyet ebben a kérdésben, ha nem nyitottak az életre. Egy bizonyos ponton, ha be lehet bizonyítani, hogy ez vagy az a fél úgy lépett házasságra, hogy nem volt nyitott az életre, akkor az a házasság érvénytelen, ez a házasság érvénytelenítésének az oka. Nyitottság az életre.

VI. Pál egy bizottság segítségével sok esetnél, sok problémánál tanulmányozta, hogyan lehet segíteni ezeknél, hogy miit lehet a fontos problémákkal – ideértve a szexet is – kapcsolatban tenni. Mindennapi problémák voltak ezek, de igen nagy számú.

De többről van itt szó. VI. Pál nemleges döntése, nem(csak) a személyes problémákra vonatkozott, hiszen ezekkel kapcsolatban később azt mondta a gyóntatóknak, hogy legyenek irgalmasak, próbálják megérteni a helyzetet, bocsássanak meg, legyenek irgalmasak és befogadóak.

Az újmalthuzianizmust vette figyelembe, amely akkoriban világszerte terjedt. Mit jelent ez az újmalthuzainizmus? Olaszországban a születések aránya alacsonyabb, mint 1%, és ugyanígy van Spanyolországban is. Ez az újmalthuzianizmus, mellyel az emberiséget próbálták irányítani a hatalmak

. Ez nem jelenti azt, hogy a keresztényeknek sorozatban kellene gyermeket „csinálniuk”. Néhány hónapja egy római plébánián szemrehányást tettem egy asszonynak, aki nyolcadik gyermekét várta hét császármetszés után: „Ön árván szeretné hagyni hét gyermekét?” Ez istenkísértés! VI. Pál felelős szülői magatartásról beszélt. Ez az út: a felelős szülői hozzáállás. Amit szerettem volna mondani ezzel, az az, hogy VI. Pál nem volt avítt vagy szűklátókörű ember. Nem, ő egy próféta volt, aki ezzel azt mondta: figyeljetek oda az újmalthuzianizmusra, amely terjedőben van. Ezt szerettem volna mondani. Köszönöm.

Federico Lombardi:
Köszönöm, Szentatyánk! Most Valentinának adjuk át a szót, de előtte tájékoztatlak benneteket, hogy ismét Kína fölött vagyunk. Lassan szokásunkká válik ezeket az interjúkat akkor készíteni a pápával, miközben Kína fölött repülünk át, ahogyan tettük ezt Koreából visszatérve is.

Valentina Alazraki:
Szentatyám, amikor Srí Lanka felé tartottunk [valójában Colombóból Manila felé], ön használt egy képet és egy gesztust a mi szegény útitársunkkal kapcsolatban [Dr. Alberto Gasbarri]: hogy abban az esetben, ha ő szidalmazza az Ön anyját, rászolgált egy pofonra. Ez a mondat, úgy gondolom, támasztott egy kis félreértést, a világon nem mindenki értette jól. Úgy tűnt, mintha egy kicsit igazat adott volna egy a provokációra adott erőszakos válasznak. Ki tudná fejteni nekünk egy kicsit jobban, mi az, amit mondani szeretett volna?

Ferenc pápa:
Elméletileg, mondhatjuk, hogy egy gyalázkodásra, egy provokációra adott erőszakos válasz nem jó dolog, nem szabad így csinálni. Elméletileg mondhatjuk azt, amit az Evangélium is mond, hogy oda kell tartanunk a másik orcánkat (vö. Mt 5,39). Elméletileg mondhatjuk, hogy szólásszabadságban élünk és ez fontos.Elméletben mind egyetértünk, ám emberek vagyunk. Azonban itt van az okosság is, amely az emberi együttélés egyik erénye. Én nem sértegethetek, provokálhatok valakit megállás nélkül, mert azt kockáztatom így, hogy földühítem őt, kockáztatom, hogy olyan válaszra késztetem, amely nem helyes. Nem helyes, de emberi. Ezért mondom, hogy a szólásszabadságnak számolnia kell az emberi valósággal, hogy okosan kell eljárni.Jól neveltnek is kell lenni, okosnak, körültekintőnek. A körültekintő okosság az az emberi erény, amely szabályozza kapcsolatainkat. Eddig mehetek el, kicsit előrébb, vagy kicsit hátrébb. Azt akartam mondani, hogy elméletben mindnyájan egyetértünk: van szólásszabadság és az erőszakos válasz nem jó, az mindig rossz! Elméletileg egyetértünk. Ám a gyakorlatban– álljunk meg egy kicsit! –mindnyájan emberek vagyunk, és kockáztathatjuk, hogy provokálunk másokat. Ezért a szabadság mellé társulnia kell az okosságnak is. Ezt akartam mondani.

Nicole Winfield (AP):
Szentatyám, az angol csoport ismét idei útjairól szeretné kérdezni. Már említette várható utazását Amerikába. Három várost említett: New Yorkot, Washingtont és Philadelphiát. Junipero Serra szentté avatásával kapcsolatban Kaliforniába utazik, vagy a mexikói határhoz? Majd, ahogy kollégánknak, Elisabettának is elmondta, várható három további út, vagy egy út három dél-amerikai országba. Melyek ezek? Nemrég elismerték Romero érsek vértanúságát, személyesen kívánja boldoggá avatni?

Ferenc pápa:
Kezdem a végén. Lehet, hogy harc lesz Amato bíboros [a Szentté avatási Kongregáció prefektusa] és Paglia érsek [Romero érsek ügyének posztulátora] között (nevet): melyikük avassa őt boldoggá? Nem én fogom, a boldoggá avatásokat általában a dikasztérium [Szenttéavatási Kongregáció] bíborosa vagy egy másik bíboros végzi.

Térjünk rá az első kérdésre: Amerikai Egyesült Államok. Igen, a három város a következő: Philadelhpia, a családok találkozója, New York – nem emlékszem, de megvan a látogatásom időpontja az ENSZ-ben – és Washington. Ez a három. Szeretnék Kaliforniába is elmenni, Junipero Serra szentté avatásához, de úgy gondolom, az idő miatt problémás lenne. Két további nap kellene erre. A szentté avatáshoz a washingtoni szentélyre gondoltam. Ez egy nemzeti hely. Ha jól tudom, Washingtonban, a Capitoliumban is ott áll Junipero szobra. Erre gondoltam. Szép dolog lenne a mexikói határ felől belépni az Egyesült Államokba a bevándorlók iránti testvériség és segítség jeleként. Azonban Ön is tudja, milyen dráma lenne, ha elmennék Mexikóba anélkül, hogy meglátogatnám a [Guadalupei] Szűz Máriát, kitörne miatta a háború [nevet]. Ez további három napot jelentene, ez nem világos még. Úgy gondolom, hogy csak ez a három város lesz. Lesz még idő elmenni Mexikóba. Kifelejtettem valamit? Ó, a három latin-amerikai ország, ahová idén utazni készülök – mindez még csupán terv –: Ecuador, Bolívia és Paraguay. Ez a három. Ha Isten is úgy akarja, jövőre szeretnék elmenni Chilébe, Argentínába és Uruguayba; Peru is idekívánkozik, de még nem tudjuk, hová ütemezzük ezt be.

Federico Lombardi:
Köszönjük. Úgy tűnik eléggé pontos a pápai utazások programja erre és a következő évre, azonban minden feltételes, ezt elmondhatom, semmi sem biztos.

Carla Lim:
Köszönöm, hogy lendületet adott országunknak. A Fülöp-szigeteki emberek nevében, nagyon köszönöm ezt Önnek! Bocsásson meg, hogy nem beszélek olaszul! A Fülöp-szigeteken több beszédében is szót ejtett a korrupcióról, és hogy az mennyi lehetőséget vesz el az emberektől. Mit tud Ön tenni, Szentatyám, a korrupció elleni küzdelemben, nemcsak a kormányok, hanem talán az Egyház esetében is?

Ferenc pápa:
Kemény kérdés. A korrupció mindennapos a mai világban, a korrupt hozzáállás könnyedén és közvetlenül befészkelheti magát az intézményekbe. Ugyanis egy intézmény, amelynek sok szerteágazó része van sok főnökkel és helyettes vezetővel, nagyon könnyen beleeshet a korrupcióba, nagyon könnyen a korrupció melegágya lehet. Minden intézménnyel megtörténhet ez. A korrupció a néptől vesz el. A korrupt személy, aki korrupt ügyekben van benne, vagy korrupt módon kormányoz, vagy a korrupt ügyekben együttműködik, meglopja a népet. Az áldozatok azok, akiket Ön [Salvatore Izzóra utal a pápa] is látott a luxusszállodákhoz közel: ők a korrupció áldozatai. A korrupció nem létezik csak önmagában: mozgásban van, és öl. Érti ezt? A korrupció ma világméretű probléma. Egyszer 2001-ben, vagy annak környékén, megkérdeztem az elnöki kabinet vezetőjétől – úgy gondoltuk, hogy ez a vezetés nem annyira korrupt, és ez igaz is volt, maga a kormány nem volt korrupt: „Mondja meg, a segélyekből, amelyeket az ország belső részébe küldenek pénzben, ruházatban vagy élelemben, mennyi érkezik meg a helyére? Ő, aki egy igaz és tiszta ember volt, rögtön megmondta: „35 százalékuk.” Ezt mondta nekem. Ez 2001-ben történt az én hazámban.

Most pedig a korrupcióról az egyházi intézményekben: amikor az Egyházról beszélek, akkor hívekről, a megkeresztelt emberekről beszélek, az egész Egyházról. Ebben az esetben azonban jobb bűnösökről beszélni. Bűnösök vagyunk mindnyájan, nemde? Ha a korrupcióról beszélünk, a korrupt személyekről vagy azokról az egyházi intézményekről van szó, amelyek korrupcióba estek. Vannak ügyek, igen, vannak. Emlékszem, egyszer 1994-ben, éppen miután kineveztek püspöknek Buenos Aires Flores negyedébe, eljött hozzám két minisztériumi alkalmazott vagy hivatalnok, és ezt mondták: „Ön nagy szükségben él itt a sok szegénnyel a Villas miseriasban”. „Ó, igen” – mondtam, mire ezt mondták nekem: „Mi azonban tudunk segíteni. Ha Ön szeretné, 400.000 pesóval támogatjuk.” Abban az időben a pesót 1:1-hez adták a dollárral szemben: ez 400.000 dollárnak felelt meg. „Megtennétek?” „Igen, hogyne.” Én csak hallgattam, hiszen ekkora fölajánlás a szenteknek is kihívás. Tovább folytatták: „Ehhez letétbe helyezzük itt a pénzt, aminek Ön odaadja a felét nekünk.” Ekkor arra gondoltam, mit teszek velük: vagy nekik esek és fenékbe billentem őket, vagy megjátszom a bolondot. Rászedtem őket. Azt mondtam nekik – ez igaz is volt: „Tudják, hogy itt a helynökségen nem tudunk számlát adni, az érsekségen kell letétbe helyezniük a pénzt számla ellenében. Ott van minden” „Óh, ezt nem tudtuk, köszönjük” és továbbálltak. Később arra gondoltam, ha ezek ketten direkt letámadtak, részemről bármilyen erre mutató jel nélkül – ez egy gonosz gondolat –, azért van, mert valaki előttem igent mondott, de ez egy gonosz gondolat… Könnyen bele lehet keveredni a korrupcióba.

Emlékezzünk erre: bűnösök lehetünk, de korruptak nem, korruptak soha! Bocsánatot kell kérnünk azok miatt a katolikusok, keresztények miatt, akik botrányt okoznak korrupciójukkal. Ez egy seb az Egyházban. De megannyi szent is van benne, megannyi szent, akik bűnösök voltak, de nem korruptak. Lássuk meg a másik oldalt is, az Egyház szent is. Lehet, hogy itt is van belőlük… Köszönöm a bátorságát, hogy föltette ezt a kérdést.

Anais Feuga (Radio France):
Kína fölött repülünk éppen. Koreából visszatérőben kijelentette, hogy kész ellátogatni Kínába már akár másnap. E kijelentés fényénél el tudná magyarázni, miért nem fogadta a Dalai Lámát, aki nemrég Rómában járt? Milyen szinten állnak most a kapcsolatok Kínával?

Ferenc pápa:
Köszönet ezért a kérdésért. Az államtitkárság protokollja szerint nem fogadjuk az államfőket vagy a hasonló besorolású embereket, ha egy nemzetközi találkozón vannak itt Rómában. Például a FAO-találkozó [az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete Rómában tartotta élelmezési csúcstalálkozóját 2014. november 19–21. között – a ford. megjegyzése] esetében sem fogadtunk senkit. Ezért nem fogadtam őt. Majd láttam, hogy néhány újság azt írta, hogy Kínától félve nem fogadtam őt. Ez nem igaz. Ebben az esetben az ok az előbb említett volt. Kérte, hogy legyen egy kihallgatás és kapott egy bizonyos időpontot, de nem ekkorra. Már előzőleg kérte az időpontot tőlünk, azonban nem is ekkorra, kapcsolatban állunk.

Az ok tehát nem személyének elutasítása vagy a Kínától való félelem volt. Nyitottak vagyunk, és békére törekszünk mindenkivel. Hogyan állnak a kapcsolatok [Kínával]? A kínai kormány udvarias. Mi is udvariasak vagyunk; lépésről lépére haladunk előre, így haladnak előre a történelemben a dolgok, nemde? Még nem lehet tudni… Ők azonban tudják, hogy én kész vagyok arra, hogy fogadjak valakit vagy elmenjek Kínába. Ők tudják ezt. Volt még valami más?

Federico Lombardi:
Folytassuk tovább még egy kicsit a kérdésekkel. Most következzen Marco Ansaldo a La Repubblicától az olasz csoport képviseletében.

Marco Ansaldo:
Szentatyám, nagyon lelkesítő út volt ez, nagyon sok dologgal gazdagodtunk a Fülöp-szigeteken. Szeretnék visszaugorni valamire egy kicsit. A terrorizmus a kereszténységet, a katolikusokat is érinti a világ sok területén. Legutóbb, ezekben a napokban láttuk Nigériát, de sok más példa is van. Ön előző, törökországi útján egy felhívást intézett az iszlám vezetőkhöz, hogy egy igen határozott beavatkozásra lenne szükség az ő részükről. Úgy tűnik, szavai ellenére ez nem valósult meg, nem talált meghallgatásra náluk. Van néhány mérsékelt muzulmán ország – Törökország igen jó példa erre –, ahol a terrorizmussal szembeni hozzáállás – az Iszlám Állam vagy a Charlie Hebdo esetében – legalább kétséges. Nem tudom, hogy e másfél hónap alatt volt-e lehetősége reflektálni erre és végiggondolni azt, miért nem talált meghallgatásra az ön felhívása, amely ugyanekkor nagyon fontos. Gondolkozik ezen Ön, vagy valaki az ön nevében – gondolok itt az államtitkárságra, itt látom Becciu prelátust vagy Parolin bíborost is –, hiszen ez egy olyan probléma, amely további kérdésekkel szolgálhat.

Ferenc pápa:
E fölhívásomat elismételtem a diplomáciai testületnek is, még délelőtt, azon a napon, amikor Srí Lankába indultam. A diplomáciai testülethez intézett beszédemben – nem emlékszem pontosan a szavakra – azt mondtam, hogy kívánom, hogy ezt a felhívást a(z iszlám) vallási és politikai vezetők, a tudományos élet és az értelmiség vezető képviselői maguk is kifejezzék. A mérsékelt iszlám lakosság is ezt várja el tőlük. Néhányan tettek valamit ezért. Úgy hiszem, időt kell adni számukra, hiszen nincsenek könnyű helyzetben. Reménykedem, mert sok jó ember van közöttük, sok jó vezető. Biztos vagyok benne, hogy bekövetkezik ez is. Ki szeretném emelni újra azt, amit elismételtem [Srí Lankába] indulásom napján.

Cristoph Schmidt (CIC):
Szentatyám, mindenekelőtt szeretném megköszönni Önnek a hét összes megható pillanatát. Először csatlakoztam Önhöz, szeretnék köszönetet mondani. Az én kérdésem: Beszélt a sok Fülöp-szigeteki gyermekről, öröméről, hogy annyi gyermek van ott. A felmérések szerint azonban a Fülöp-szigetekiek többsége azt gondolja, hogy az ország hatalmas szegénységének egyik fontos oka a lakosság nagyarányú növekedése. Átlagosan egy Fülöp-szigeteki nő életében több mint három gyermeket hoz világra. A katolikus álláspont a fogamzásgátlást illetően egyike azon kevés kérdésnek, amelyben a Fülöp-szigeteki lakosság nagy része nem ért egyet az Egyházzal. Mit gondol erről?

Ferenc pápa:
Úgy gondolom, hogy a családonkénti három gyermek, amelyet ön említett, szükséges, éppen egyes szakemberek szerint, a népesség fönnmaradásához. Három gyermek páronként. Amikor ez a szám csökken, a másik szélsőség fordul elő, mint itt Olaszországban is, ahol úgy hallottam – nem tudom, hogy ez igaz-e –, hogy 2024-ben már nem lesz elég pénz a nyugdíjasok eltartására. Népességcsökkenés. A válaszom kulcsszava, amelyet az Egyház is mindig állít: a felelősségteljes szülői magatartás. Hogyan lehet ezt megvalósítani? Párbeszéddel. Mindenkinek, lelkipásztorának segítségével, meg kell próbálni, felelősségteljes szülőkké válni. A példa, amelyet az előbb említettem – az asszony, aki nyolcadik gyermekét várta, amikor az előző hét császármetszéssel született – a felelőtlenség példája. „Nem, én bízom Istenben.” „Nézd, Isten megadja neked az eszközöket, légy felelősségteljes!” Néhányan azt hiszik – bocsássatok meg a kifejezésért –, ahhoz, hogy jó katolikusok legyünk, olyannak kell lennünk, mint a nyulaknak. Nem, felelősségteljes szülői magatartás! Ez világos, ezért vannak az Egyházban is a házas csoportok, ennek a témának a szakemberei és lelkipásztorok, akik keresik ezt. Magam is sok törvényes utat, megoldást láttam, amelyek segítettek ebben. Jól tette, hogy megkérdezte ezt tőlem. Egy másik érdekesség ezzel kapcsolatban: a legszegényebb emberek számára a gyermek egy kincs. Igaz, hogy szülőként is okosnak kell lenni, de számukra a gyermek egy kincs. „Isten tudja, hogyan segítsen nekem” – bár talán néhányan nem járnak el okosan ebben, igaz. Felelős szülői magatartás, de figyelembe kell venni annak az apának vagy anyának a nagylelkűségét is, aki minden gyermekében egy kincset lát.

Elisabetta Pique (La Nación):
A spanyol csoport nevében teszek föl két kérdést. Mindnyájunk számára megható volt ez az út, láttuk, ahogy egész idő alatt sírtak az emberek Taclobanban, mi újságírók is sírtunk. Ön tegnap azt mondta, hogy a világnak ma szüksége van a sírásra. Az egész nagyon megható volt. Arról szeretnénk kérdezni, melyik volt a legmeghatóbb pillanat az ön számára: a szentmise Taclobanban, vagy amikor tegnap elsírta magát az a kislány? Ez az első kérdés. A második: tegnap történelmet írt, megdöntötte, fölülmúlta II. János Pál rekordját ugyanazon a helyen; mintegy 6-7 millió ember volt ott. Hogyan éli meg ezt? Tagle bíboros elmondta, hogy a szentmise alatt az oltárnál megkérdezte: Mennyi ember van itt?! Hogyan élte meg ezt a rekorddöntést, hogy úgy vonult be a történelembe, mint a legnagyobb részvételű szentmisét magáénak tudható pápa?

Ferenc pápa:
Az első: a legmeghatóbb pillanat. Számomra a szentmise Taclobanban nagyon megható volt: ahogy Isten népét láttam, amint ott áll és imádkozik e katasztrófa után, a bűneimre gondoltam és erre a népre. Megindító volt, egy nagyon megható pillanat. A szentmisén úgy éreztem magam, mintha megsemmisültem volna, szinte nem is bírtam megszólalni. Nem tudom, mi történt velem, talán a lelkesedés, nem tudom, nem éreztem semmi mást. Olyan volt, mint a megsemmisülés. Megérintettek a gesztusok is, minden gesztus. Amikor elhaladtam ott, egy apa ezt csinálta [fölemelte a gyermekét], és én megáldottam őket, mire ő hálásan integetett. Számukra elég volt ez az áldás, jóllehet én arra gondoltam – sok elvárásom volt –, hogy ezt vagy azt szeretném még… Ez jót tett nekem. Miután megtudtam, hogy Taclobanban 70 km/h-ás szélben szálltunk le, komolyan vettem a figyelmeztetést, hogy egykor és nem később vissza kell indulnunk, mert utána még nagyobb lett volna a veszély. Nem féltem, csupán a tömeg mérete miatt, ilyen nagy jelenlétnél, megsemmisülve éreztem magamat. Itt van Isten népe és az Úr velük van. Az Úr jelenlétének az öröme azt mondja nekünk: gondoljátok meg, ti őket szolgáljátok! Ők a főszereplők! Valami ehhez hasonló…

A másik a sírás. Ez az egyike azoknak a dolgoknak, amelyek elvesznek a túlzott jólét miatt, vagy amiatt, hogy az értékeket nem jól értelmezik, vagy mert hozzászoktunk az igazságtalansághoz, a selejtezés kultúrájához. A sírás képessége. Ez egy kegyelem, amelyet kérnünk kell. Van egy szép imádság a régi misekönyvben a könnyek adományáért, valahogy így szól: „Uram, aki megadtad Mózesnek, hogy botjával vizet fakasszon a sziklából, most fakaszd kemény szívünkből is a töredelem könnyének vizét!” Gyönyörű imádság! Nekünk, keresztényeknek, főként a jómódúaknak, kérnünk kell a sírás kegyelmét, sírni az igazságtalanságok és saját bűneink fölött. A sírás ugyanis megnyit téged arra, hogy újabb valóságokat érthess meg, megérthesd a valóság újabb részeit. Ez az, amit a kislány is mondott, amit én is elmondtam neki. Ő volt az egyetlen, aki egy olyan kérdést tett föl, amelyre nem lehet válaszolni: miért szenvednek a gyerekek? A nagy Dosztojevszkij is kérdezte ezt, de ő sem tudott válaszolni erre: miért szenvednek a gyerekek? A kislány is csak a könnyeivel [tudott válaszolni]. Igazi nőként sírt. Amikor azt hangsúlyozom, hogy az Egyházban nagyobb figyelmet kell a nőkre fordítani, nem azért mondom, hogy kapjanak egy beosztást valamelyik dikasztérium titkárságán, bár ez is rendben van. Nem, inkább azért, hogy elmondják nekünk, hogyan érzékelik, hogyan látják a valóságot, hiszen a nők egy másféle és nagyobb gazdagsággal tekintenek a valóságra. Egy másik dolgot is szeretnék aláhúzni itt, amit [a fiatalokkal való találkozón a manilai Szent Tamás Egyetemen – a ford. megjegyzése] az utolsó fiúnak mondtam el, aki igazán jól dolgozik, ad és ad és ad, szervez, segít a szegényeknek: Ne felejtsétek el, hogy nekünk is koldusokká kell lennünk – az ő koldusaikká. Mert az Evangéliumot a szegények is hirdetik nekünk. Ha kivesszük őket az Evangéliumból, nem tudjuk megérteni Jézus üzenetét. Az Evangéliumot a szegények hirdetik nekünk. „Megyek, elviszem az Örömhírt a szegényeknek!” Azonban engedd, hogy ők is hirdethessék neked az Evangéliumot, hiszen vannak olyan értékeik, amelyekkel te nem rendelkezel. Ennyi lenne többé-kevésbé.

Köszönetet mondok a munkátokért, nagyra tartom azt. Köszönöm szépen! Tudom, hogy mennyi lemondással jár. Nagyon köszönöm.

Szeretném tárgyiasítani ezt a köszönetet női korelnökünk felé, akinek ma van a születésnapja. Nem szabad elárulnom, hányadik évét is tölti be, de már gyermekkora óta itt dolgozik velünk. Boldog születésnapot!

[A pápa ezekkel a szavakkal, egy tortával és egy külön ajándékkal köszöntötte föl Valentina Alazraki Crastich mexikói újságírónőt, aki épp aznap ünnepelte születésnapját.]