Egy barátnőmért akartam imádkozni, aki előrehaladott stádiumú rákkal küzd. Isten bizonyára tudta, mit fogok kérni, és azt is tudta, hogy csodáért imádkozom.

Igazából nem tudom, miért akartam erre felkészíteni bevezető szavaimmal.

Válasza gyors volt és határozott: „Számomra nincsenek nagyon nagy kérések.”

Igyekeztem azonnal visszakozni. „Persze, Uram, nem is tudom, hogy gondoltam….” Szükségem volt egy kis önelemzésre, mert valóban nem tudtam, mi járt a fejemben. Hamar rájöttem, hogy imakéréseimet kategorizálom, és legtöbbjüket „megoldhatónak” tartom. Szoktam komoly dolgokért imádkozni, de „nagyon nagy” dolgokért nem igazán.

Talán úgy gondolom, inkább csak néhányat osztok meg Istennel – mintha nem akarnám túlterhelni. Talán mert alapjában nem szeretek kockáztatni. A „könnyű” teljesítenivalók kérését  biztonságosabbnak érzem.

Visszanézve egyértelműnek látszik, hogy emberi mércével mértem Istent. De mekkora butaság a mindenható Isten lehetőségeit összevetni egy emberével! A világegyetem Istene alkotott mindent, amit látunk, és amit nem láthatunk - egyetlen szavával. Az egysejtűtől agyunk kifinomult hálózatáig, mindent ő tervezett és alkotott meg. Hatalmának nincs határa, nincsenek korlátai. Meg tudja tenni (és meg is teszi!), hogy angyalokat küld, vigyázzanak gyermekeimre, és ezzel egyidőben barátnőm egészségét is helyre tudja állítani.

Bármilyen reménytelennek látszik is egy helyzet, Isten képes közbelépni, és megtenni, ami emberi léptékkel lehetetlen.

Jeremiás könyvének 32. fejezetében, ahonnan mai alapigénk is való, Isten olyan ígéretet tett, ami emberileg nézve megvalósíthatatlan volt. Jeremiás közelgő csapásokról prófétált a lázadó izraelitáknak. Isten szándéka viszont az volt, hogy egy nap visszavezesse népét Jeruzsálembe, hogy megszelídült szívvel biztonságban éljenek.

Felszínesen nézve, ez az ígéret érthetetlen volt. Isten azonban emlékeztette Jeremiást, hogy számára nincs túl nehéz feladat: „Íme, én vagyok az Úr, az egész emberiség Istene: van-e valami, ami lehetetlen volna nekem?” (Jer 32,27).

Sok száz évvel később egy angyal mondja a szűz Máriának, akiben megfogan Jézus, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37).

Két ezer évre rá Isten ugyanezt mondja – nekem.

Miért hasonlítom Isten hatalmát az enyémhez? Miért félek „zavarni” Őt „nagyon nagy” kérésekkel. Miért fogadok el annyi helyzetet, és még eszembe sem jut, hogy imádkozhatnék a változásért?

Az igazság az, hogy jobban érzem magam, ha olyan dolgokért imádkozom, amik könnyen megoldhatók. Ott bujkál emögött a félelem, hogy Isten esetleg nemet mond, vagy ami még rosszabb: nem válaszol.

Ráadásul attól is félek, hogy valamit rosszul csinálok, hogy követelőzőnek tűnök. Még a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy Istent palackból előhívható dzsinnként kezelem. Ez a sokféle bonyolult félelem korlátozza le imakéréseimet, és gátolja meg, hogy megoldhatatlannak tűnő helyzetekkel forduljak Isten felé.

Mennyire fájhat ez az én Mennyei Atyámnak! Csak Ő tudja, mennyivel többet szeretne tenni értem, ha hagynám.

Íme az igazság: ha a hitemet arra alapozom, amit én el tudok végezni, akkor nem is fogok nagyobb eredményt látni, mint amit saját erőmből is elérhetek. De ha a hitemet Isten lehetőségeihez mérem… nos akkor megváltozik a világ.

Ezzel a tudattal szeretnék élni. Szeretném, ha imakéréseim és a hitem túlmutatnának az emberi lehetőségeken. Szeretnék mindent Mennyei Atyám elé vinni, minden gondot, minden szükséget. Nem követelőző lélekkel, hanem pozitív várakozással.

Az már nem az én felelősségem, hogy Isten hogy dönt. De ez ne tartson vissza attól, hogy kérjek. Belefáradtam már abba, hogy biztonságos játszmát játsszam. Ideje levetni félelmeimet, félredobni a korlátokat, amiket Isten elé állítottam, behívni Őt minden helyzetbe, amivel szembesülök – főleg azokba, amelyek reménytelennek látszanak. Ott fogom megtapasztalni Isten hatalmát – és nem a magam erejét.