„Csak nyisd ki szádat és én betöltöm”
Az újkori egyház hitét, különösen korunkban, veszélyezteti az elvilágiasodás és a szent iránti érzés elvesztése. Ezért mindent meg kell tenni a szent színek alatt jelenlevő Úr iránti lehető legnagyobb tisztelet, az ünnepélyesség és méltóság megőrzéséért.(→ Ösvény Magazin, 2019/1)
A szentáldozás szertartása változatos formákat öltött a történelem folyamán. A kora középkor óta a hívek egymás mellett térdeltek az áldoztatórács előtt, és nyelvükre fogadták az Oltáriszentséget.
A szentáldozás rendes és egyetemes formája a nyelvre áldozás
Külön ügyelni kellett a szigorú szentségi böjtre, vagyis arra, hogy éjféltől a szentáldozásig ne vegyenek semmi ételt magukhoz.
A II. Vatikáni Zsinat utáni években eltűnt az áldoztatórács, a térdelés átadta helyét a sorba állásnak, a szentségi böjt egyórás lett, majd legvégül megjelent a kézbe áldozás gyakorlata is.
Mindez komoly változást jelent, különösen, ha tudjuk, hogy a liturgia külső formája a legszorosabb kapcsolatban van a hit tartalmával, esetünkben azzal a meggyőződéssel, hogy a Szentostyában valóságosan és nem pusztán szimbólumként jelen van Jézus testével és lelkével, istenségével és emberségével. Számos ellentétes magyarázat és történelmi okfejtés látott napvilágot a problémával kapcsolatban.
Vajon hogyan fejlődött az Eucharisztia vételének módja, és mi ma az Egyház hivatalos álláspontja?
Ha vissza akarunk nyúlni egészen a gyökerekhez, az utolsó vacsoránál kell kezdenünk. Az apostolok, az általánosan elterjedt ábrázolástól eltérően, nem ültek az asztal körül, hanem egy kézre támaszkodva, díványokon feküdtek a korabeli keleti szokás szerint.
Feltételezni szoktuk, hogy az Úr szavai alapján („Vegyétek és egyétek”) kézről kézre adták egymásnak a kenyeret és a kelyhet, amit egyébként megtehettek, hiszen Jézus kijelentése óta („Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”) már papok, sőt püspökök voltak. A közel-keleti vendéglátási szabályok azonban megkövetelték, hogy a házigazda saját kezűleg helyezzen egy kevés ételt vendégei szájába.
Jézus ezt tette Júdás esetében, amikor „bemártotta a falatot, és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta” (Jn 13,26). Vajon nem cselekedhetett hasonlóképpen a többi apostol esetében is? Ennek nem mond ellent a „vegyétek” felszólítás, mivel az passzív értelemben is fordítható, „fogadjátok” értelemben.
Az ősegyház idejéből kevés idevágó adatunk van. Jeruzsálemi Szt. Cirill (313-386) azt tanácsolja híveinek, hogy „Amikor odajárulsz (a szentáldozáshoz), ne kinyitott tenyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem egyik tenyered legyen a másik tenyered trónja, így fogadd az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd Krisztus testét, rámondva az Ament.”
Ugyanakkor figyelmeztet is:
„Légy éber, hogy az Úr Testéből semmit se veszíts el. Mondd meg, kérlek, ha valaki aranyport adna neked, vajon nem kezelnéd-e azt a legnagyobb óvatossággal és gondossággal, és nem ügyelnél-e arra, hogy semmit se veszíts el belőle? Nem kellene-e tehát még nagyobb óvatossággal és éberséggel figyelned arra, hogy semmi se essen a földre az Úr Testéből, még egy kis morzsa se, hiszen az messze értékesebb az aranynál és az összes drágakőnél?”
Ennek érdekében számos egyházatya tanúsága szerint az áldozók először kezet mostak, majd mélyen meghajolva jobb tenyerükre fogadták a Szt. Testet, amit soha nem érintettek meg ujjukkal, hanem közvetlenül a szájukkal vették magukhoz, majd még egyszer kezet mostak, hogy a tenyerükön megmaradó morzsák ne vesszenek kárba.
Az asszonyok a tenyerükre egy domincale-nak nevezett kendőt terítettek, és abba fogadták a Szentséget. Ezek után járultak a kehelyhez, amit egy diakónus nyújtott nekik. Ez eléggé bonyolult és időigényes eljárás volt, főleg amikor sok áldozó járult az Úr oltárához, így nem csoda hogy rövidesen áttértek a nyelvre áldoztatásra.
Más egyházatyák, így Nagy Szt. Leó pápa (440-461), Nagy Szt. Gergely pápa (590-604) és Nagy Szt. Bazil (330-379) arról tanúskodnak, hogy az Eucharisztiát mindig papok osztották ki, mégpedig az áldozók nyelvére. Csak az üldözések idején vihették a hívek a Szentséget otthonukba, és saját magukat áldoztatták. Ugyanez vonatkozott a pusztában lakó remetékre.
A roueni zsinat 650-ben már így rendelkezik: ”Ne tedd az Eucharisztiát laikusok kezébe, hanem csak szájukba”.
A kenyér, mely megtöretik oltárainkon az angyalok kenyere, melyhez csak az evangéliumi százados alázatával szabad közeledni
Így volt ez egészen a XX század végéig. Ekkor jelentkezett néhány európai országban (Németország, Hollandia, Franciaország) a kézbe áldozás gyakorlata, de nem úgy, ahogyan a keresztény ókorban, hanem most már a hívek kiegyenesedve, bal tenyerükre kérték a Szentséget, majd jobb kezükkel saját magukat áldoztatták meg.
Semmiféle kézmosás, kendő vagy hasonló elővigyázatossági eljárás nem volt. A Szentszék egy ideig hevesen tiltakozott az új gyakorlat ellen, hiszen nem látta biztosítottnak a valóságos jelenlétbe vetett hit és a legkisebb morzsákban is jelenlévő Krisztus iránti tisztelet megőrzését.
VI. Pál pápa is „kétségesnek és veszélyesnek” mondta az új gyakorlatot, de meggyőzték, hogy az már nem szorítható vissza a hívek lázadása, sőt elszakadása nélkül.
Így 1968 végén szavazásra bocsátotta a kérdést. Íme, a püspökök szavazatai: jóváhagyólag 567-en, ellenzően 1233-an és jóváhagyólag, de fenntartásokkal 315-en voksoltak. Ezek után VI. Pál pápa úgy döntött, hogy az egyház hagyományos gyakorlatát semmiképpen nem kell megváltoztatni.
Azokban az országokban azonban, ahol az új szokás már elterjedt, a püspöki kar engedélyt kérhet a Szentszéktől a kézbe áldoztatásra, vigyázva, hogy a Szentség iránti hódolat és tisztelet ezzel ne szenvedjen kárt, és elejét vegyék minden téves felfogásnak (Memoriale Domini instrukció 1969. március 29.).
Azóta a kézbe áldozás rohamosan elterjedt az egész világon, ott is ahol korábban soha nem volt ismert (Magyarországon 1986 óta engedélyezett), habár II. János Pál pápa is többszörösen kijelentette: „A pápai levél alapján ez a különleges engedély érvényes. De mondom nektek, én nem kedvelem és nem is javaslom!”
Korunk másik tekintélyes egyházi személye, Kalkuttai Teréz anya is előírta nővérei számára, hogy kötelezően maradjanak a hagyományos gyakorlatnál, sőt lehetőleg térdelve áldozzanak. 2004-ben a Szentszék kiadta a Redemptionis Sacramentum c. instrukciót, amiben megerősíti, hogy a szentáldozás rendes és egyetemes formája a nyelvre áldozás; a kézbe áldozás csak indultum, azaz engedmény.
Ahol engedélyezték, ott is ügyelni kell, hogy a Legszentebbet ne érje megszentségtelenítés, pl. hogy valaki elvigye magával a Szentséget. Ha fennáll ilyen veszély, akkor ne áldoztassanak kézbe. Ennek megfelelően ma is olyan helyeken, ahol sok ismeretlen ember jelenik meg, pl. nagy kegyhelyeken, beleértve a vatikáni Szt. Péter-bazilikát, nem áldoztatnak kézbe.
Más országokban pl. Szlovákiában, Kárpátalján vagy Litvániában a püspöki kar a mai napig nem adott ilyen engedélyt. XVI. Benedek pápa 2008 Úrnapján vezette be azt a gyakorlatot, hogy a saját szentmiséin mindenkit térdelve és nyelvre áldoztat, hangsúlyozva, hogy máig ez az Egyház nemcsak törvényes, hanem egyetemesen normatív, rendes és előnyben részesítendő formája.
A szentáldozás rendes és egyetemes formája a nyelvre áldozás
Mi az oka az egyházi hagyomány és a fent idézett óvatossági előírások egybehangzó tanúságának? Az újkori egyház hitét, különösen korunkban, veszélyezteti az elvilágiasodás és a szent iránti érzés elvesztése.
Mindent meg kell tenni a szent színek alatt jelenlevő Úr iránti lehető legnagyobb tisztelet, az ünnepélyesség és méltóság megőrzéséért
Ezért mindent meg kell tenni a szent színek alatt jelenlevő Úr iránti lehető legnagyobb tisztelet, az ünnepélyesség és méltóság megőrzéséért.
Az ember nem szokott hozzányúlni puszta kézzel az értékes és tisztelt e világi tárgyakhoz sem. Még az étkezésnél is csak a másodrangú eledelt esszük puszta kézzel: pattogatott kukoricát, napraforgómagot mozizás közben.
A papok kezét azért is kenik meg krizmaolajjal, hogy méltó legyen érinteni a Legszentebbet és másokat táplálni vele.
A cölibátusnak is ez az egyik fontos oka: a papnak olyan bensőséges és kizárólagos kapcsolata van Krisztussal, akit naponta érint az oltáron, hogy életébe nem fér bele más intim kapcsolat. Amikor kinyitjuk a szánkat Krisztus Testének fogadására, kifejezzük ezzel, hogy Isten gyermekei vagyunk, akik önerőből képtelenek fenntartani magukat, és rászorulnak arra, hogy az Úr saját kezűleg táplálja őket, mint madár a fiókáit (bibliai kép). Ezenkívül gondoljunk vissza Szt. Cirill aranyporos figyelmeztetésére.
Nem fordulhat elő könnyen, hogy a drága morzsák tenyerünkről a földre essenek és eltapossák, hogy babonás vagy rossz szándékú személyek (pl. sátánisták) ki tudja, milyen célból hazavigyék a Szentostyát, miközben a pap nem figyel rájuk?
Valahányszor az Egyház évszázadok óta ragaszkodik egy gyakorlathoz, azt nem ok nélkül teszi. II. János Pál pápa „Ecclesia de Eucharistia” című, lelki végrendeletének is tekinthető enciklikájában mondja: „Sohasem szabad elfelejteni, különösen nem a mai korban, amikor minden dolog megszentségtelenítésének általánosan elterjedt tendenciáját látjuk, hogy az ember hajlamos felfüggeszteni a szent és a profán közötti különbséget.
Egy ilyen helyzetben az Egyháznak különösen is kötelessége, hogy az Eucharisztia szent mivoltát biztosítsa és erősítse… Nincs veszély, hogy túlzásba vihetnénk e Titok tiszteletét, mert ebben a Szentségben benne foglaltatik üdvösségünk teljes misztériuma… Bár a „lakoma” természete családiasságot sugall, az Egyház sohasem engedett a bizalmaskodó „közvetlenség” kísértésének, mert nem feledkezett meg arról, hogy Jegyese az ő Ura.
Az eucharisztikus lakoma valóban szent lakoma, melyben egyszerű jelek mögött Isten szentsége rejtőzik. A kenyér, mely megtöretik oltárainkon az angyalok kenyere, melyhez csak az evangéliumi százados alázatával szabad közeledni”.
Hasonló szellemben beszél korunk nagy egyháztanítója, John Henry Newman bíboros: „Hinni a tiszteletadás bármilyen jele nélkül, bizalmaskodó istentiszteletet végezni saját ízlésünk szerint rendellenes és még a hamis vallásokban is ismeretlen jelenség. Ahhoz, hogy illő módon közeledhessünk Istenhez, mindig elengedhetetlen volt az istentisztelet és az istentiszteleti formák, mint a térdre borulás, a cipő levetése, a csend”.
Közeledjünk tehát az eucharisztikus Úrhoz tisztelettel és szent félelemmel (ami a Szentlélek egyik ajándéka), hiszen „miként bírod, akként merjed, bármi nagynak énekeljed, méltón nem dicsérheted.”(Aquinói Szt. Tamás, Lauda Sion sequentia)
→ Ösvény magazin, 2019/1
P. Kovács Ervin Gellért O.Praem
forrás: https://szentkelemenbuk.hu/tanitas/csak-nyisd-ki-szadat-es-en-betoltom/
