„A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc”

Hatvanöt éve, 1956. október 23-án, igazi tavaszias idő volt. A Szabad Nép című pártlap aznapi számának negyedik oldalán olvassuk: „A Meteorológiai Intézet jelenti: várható időjárás ma estig: párás, reggel sokfelé ködös, enyhe idő. Változó irányú gyenge légáramlás. Várható legmagasabb nappali hőmérséklet: 18-21 fok.” Ez az utolsó időjárás-jelentés a kommunista pártlapban: legközelebb csak a szovjet csapatok bevonulása, a magát Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevező kádári kormány felállítása után kap helyet az időjárás az újságban. Pedig…. október 23-ától hatalmas vihar söpört végig az országon.


1956. december 5-én elfogadott határozatában a diktatúrát restauráló hatalom ellenforradalomként határozta meg az 1956-os eseményeket. Így tanították az iskolában, egészen a rendszer bukásáig. Azóta az 1956-os forradalomra emlékezünk. Kérdés: helyes-e forradalomnak nevezni azt, ami 1956 októberében kirobbant?

A jeles konzervatív-katolikus gondolkodó, Plinio Corréa de Oliveira Forradalom és ellenforradalom című művében azt írja: a forradalom az a folyamat, „amely megdönti a törvényes rendet és legitim hatalmat, és behelyettesíti azt a dolgok törvénytelen állapotával, illetve illegitim hatalommal”. Majd így folytatja: „Ha a Forradalom rendellenesség, akkor az Ellenforradalom a Rend helyreállítása. A Rend szűkebb értelemben nem más, mint Krisztus békéje királyságában.
[Plinio Corréa de Oliveira: Forradalom és ellenforradalom. Bécs, 2014, 49., 78. p.]

Kétségtelen, a második világháború után erőszakkal kiépült, idegenből importált rendszer nem volt törvényes rend, legitim hatalom. Ez ellen a törvénytelen állapot, illegitim hatalom ellen lázadt fel 1956-ban a nép, néhány nap alatt elsöpörve annak erőszakszerveit. Ebben az értelemben kétségtelenül „ellenforradalom” volt az, ami történt: a fölborított Rend, a legitimitás helyreállítására tett kísérlet.

Miért mondjuk ezt? Mindszenty József hercegprímás 1956 októberének végén szabadult ki fogságából, s a budai prímási palotában töltötte napjait a második szovjet beavatkozásig. November elsején, csütörtökön, rövid nyilatkozatot olvasott fel a hazai és külföldi sajtó képviselői előtt. Többek között ezt mondta: „A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc.” November harmadikán este, néhány órával a szovjet csapatok támadása előtt, a bíboros beszédet mondott a rádióban. Ekkor így fogalmazott:
„Tudja meg mindenki, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-től egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a megtagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegeit ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész nép söpörte el.

Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén. /…/ Végezetül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el: mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek?”

[Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, 1974, 439., 441. p.]


Mindszenty bíboros azokban a napokban egyszer sem beszélt forradalomról, később is szabadságharcként emlegette 1956 őszi napjait. Jelen sorok írója egyetért ezzel a meghatározással, hiszen a „forradalom” – ahogy fentebb idéztük – konzervatív szemszögből negativitás, rendellenesség, mint ahogy ezt 1789 francia, 1917 bolsevik forradalma és sok más hasonló esemény is tanúsítja.

Mindszenty bíboros kényszerű emigrációja idején szerte a világban fölkereste a magyar közösségeket. 1974 októberében Ausztráliában járt, s a szabadságharc évfordulóján meglátogatta a magyar nővéreket Perthben, felkereste a temetőt, s misét is mondott. Az Amerikában megjelenő Katolikus Magyarok Vasárnapja részletesen beszámolt a bíboros útjáról. Részlet az írásból:
„A tizennyolc évvel ezelőtt kitört harcot élték át mindazok, akik ezen a napon hallották hercegprímásunk beszédét. Könnybelábadt sok magyarnak a szeme, amint bíborosunk mélyen átérzett, lélekből fakadó szavai felidézték a dicsőséges és nagyon szomorú napokat, eseményeket.

Az oltárnál ősz főpapunk ’csak’ a pap volt, az Úr hívő, szerető, alázatos szolgája. A sírnál ott állt az ember, a magyar, a harcos, a meg nem alkuvó hős, a fajtájáért imádkozó, az örökké szerető aggódó atya.”

[Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1974. november 24. 7. p.]
Az 1956-os szabadságharc kirobbanásának 65. évfordulójára Mindszenty bíboros Perthben elhangzott beszédével emlékezünk (a szöveget rövidítve közöljük).


2021. október 23.
szerző: Szalay László
forrás: katolikus.ma/a-vilagtortenelemben-paratlan-ez-a-szabadsagharc/






Kedves Magyarjaim!

Amerre magyarokat keresve járok a világban, nemcsak az élőket keresem, de keresem az elhunytakat is. Így volt ez Dél-Afrikában, így volt ez Kanadában, így volt ez az Egyesült Államokban és örülök annak, hogy itt látom a legteljesebb, a legmélyebb, holtak iránt való tiszteletet és megemlékezést.

A magyar történelemnek a szelleme jelentkezik itt. Hogy itt miért mélyebb a holtak emlékének a tiszteletben tartása, két okot találok. Az első gondolat az, hogy van nektek – Istennek hála – lelkipásztorotok, aki a hitből él és így megtalálta a halottak emlékének az ápolását is. A második okot pedig abban találom, hogy nem kevesen vannak itt az ötvenhatos magyar szabadságharcról tudók, megélők személyében.

Az ötvenhatos szabadságharc hirtelen pattant ki. Dicsőséges eredményt ért el kezdetben. De amikor a világ hatalmai nem tudták megérteni azt, hogy egy kis nép a szabadságáért mire képes, és amikor szinte a szóözönnel és a hiábavaló locsogással inkább a másik oldalon segítettek, hát akkor fordult nehézre a mi szabadságharcunk sorsa.

Először győztek az iskolások. Az iskolásokat tanította az új rendszer, amely 45-ben betelepedett Magyarországra, hogy amikor majd az ellenség jön a földre, hogyan kell majd az ellenség ellen védekezni. És a mi iskolásaink, a kicsi gyermekek, hat évtől 14 évig, fiúk és lányok egyaránt tanulták. Igaz, hogy nem azért mondták nekik az iskolában, hogy az imperialisták jöttek, hogy egy még nagyobb imperialista jön majd. Akkor ezek azt, amit tanultak, alkalmazták a betörő orosz seregekkel szemben. Dicsőséges volt az a hét. Gyerekek verték meg az orosz hadsereget a Molotov-koktéllal. És az orosz nem mert mozdulni. Látta a tökéletes vereséget itt és szégyenbe borult az arca, hogy iskolás gyerekek intézték el a páncélosaikat. De aztán mikor kapott egy biztatást, hogy bizonyos nagyhatalmak nem szeretik, ha akad egy nép, amely nincs barátságban a Szovjettel – nem az orosz néppel -, akkor hozta a központi bizottság Moszkvában a határozatot, amit addig nem mert meghozni.

Most a biztatásra meghozták, és mint ahogy 1848-49-ben a cár küldötte a 200 000 kozákot a harcban elfáradt magyarsággal szemben, amelyik legyőzte az osztrák birodalmi hadsereget és legyőzte az általa felbujtott három nemzetiséget – a többi jól viselte magát -, éppen úgy most így küldte a magyar erőt messze felülmúló erőt. De az a kicsi magyar haderő, az egyetemi hallgatók és a munkások, folytatták hónapokon keresztül a küzdelmet, míg végre le tudták verni az utolsó kis csapatot is. Utána a politikai rendőrség hamar felszervezkedett. A harmadik napon már állott – november 4-e után. Mert már akkor fogták le az első magyar rabokat és aztán szedték össze a szabadságharcosokat, akik el nem menekültek és azután kezdték erősen keresni a fiatalságot, szedték össze a Molotov-koktélos elemistákat, fiúkat, lányokat. /…/

Kivégzések történtek a Gyűjtőfogház melletti temetőben. Régi, tisztes temető ez és oda vitték a kivégzetteket. Nálam járt akkor Olaszországnak a követe feleségével együtt az amerikai követségen. Elmondtam, hogy mi folyik itt. Arra kértem, két fiatal diplomatáját küldje ki oda éjszaka és nappal is a temetőbe. Meg is történt. Utána jött a követ és a két diplomata, és jelentették, mi a tapasztalatuk. A nappal a rendszeré, akkor végzik a kivégzéseket. És éjszaka már eltemetik őket ott a keresztúri temetőben.

A sírokat hengerekkel simára teszik, hogy a síroknak nyoma se maradjon. Éjszaka jöttek az édesanyák. Látták, hogy még csak sírhalmuk sincs gyermekeiknek. Az édesanyák körmükkel, kezükkel csináltak sírhalmokat fiaiknak. Azon az éjszakán, mikor az olaszok ott voltak, nyolc sírhalom keletkezett az édesanyák kezei által fiaik fölött. Ez így ment hosszú ideig és azután próbálták kifelé enyhíteni a dolgot, de ez folytatódott. Egyre kevesebb édesanya tudott éjszaka megjelenni, annyira vigyáztak mindenre, ami ott történt. A szabadságharc így elveszett.

De sok vesztett ügy volt a világtörténelemben eddig. Nem mindig a vesztett ügyek értéktelenek. Sokszor ahhoz, hogy milyen szándékkal történik valami, sokkal inkább sikernek tekinthető a vesztett ügy, mint a rossz szándékkal végzett – mondjuk – semleges ügy. Vigyázzunk erre, mert a történelemnek az a tanulsága, tanítása. A vesztett ügy is, ha a lelkiismeret tiszta és nyugodt, több erkölcsi előnyére van a nemzetnek és a nép sokaságának, mint a legnagyobb siker, amit a gonoszság sugallt és hozott létre.

Most olvassuk a Szentírásban a Makkabeusok könyvét. Abban ott van, hogy mikor a pogányok rátelepültek Jeruzsálemre és az ószövetség népére, és Isten akarata ellen való bűnökre hajszolták őket, hét makkabeus fiú az édesanyjukkal került a kezükbe. És az édesanya súgta a gyermekeknek: „Istenért viseljétek el!” És egytől-egyig hősök lettek. Az utolsót, éppen ma olvastam a Breviáriumban, a hetediket akarta megtörni a zsarnok és az anyjának szólott, hogy ő szerelje le a gyereket. Azonban az anya szépen útra készítette a fiát, és amikor a hét gyermek ott feküdt holtan, akkor az anyjuk is ment a bitófa alá és elintézték őt is. Ezeknek az erkölcsi értéke több volt, mint az életben maradt zsarnokoknak az értéke.

Aztán a magyar történelemből is vehetünk példát. 1556-ban, és utána tíz év múlva 66-ban, Szigetvárnál folyt a küzdelem a magyar élet folytonosságáért. Zrínyi Miklós a második alkalommal nem egészen kétezredmagával védte a három-világrészes török világuralommal szemben Szigetvárát és az országnak a kapuját. Kért segítséget erre, kért amarra, Nyugatról nem érkezett segítség. Amikor felrobbantották a tornyot a várban is, a huszonhetedik roham után felöltötte esküvői mentéjét, amiben menyasszonyával állt az oltár előtt, abban vonult ki és ott vagdalkoztak mindaddig, míg az ellenség kardja el nem érte őket.

1664-ben a dédunokája, gróf Zrínyi Miklós, a költő és államférfi, majd hadvezér írta meg a „Szigeti veszedelmet”, már ugyanis Szigetvárét, és abban azt írja: „Ez volt a magyar nemzetnek engesztelése a megbántott Istennel szemben, hogy az én ősöm a maga életét adta oda az Istennek a megengeszteléséért.” És ami történeti igazság, a harcnak a végét nem érte meg II. Szolimán, a mi legnagyobb ellenségünk. Közben meghalt és a dédunoka azt mondja most, ez a haláleset annyira Isten ujja, mint ahogyan a nagy kán akkor halt meg – odahaza a mongol világban -, amikor itt voltak az ő tatárjai és mivel a tatár vezérek ambicionálták a nagy kán méltóságát, egy és egy negyed év múlva itthagyták Magyarországot, pedig örökbirtokosnak jöttek ide.

Ez a jelentősége a hősies áldozatnak. Az soha sincs hiába, mert egy nemzet ezer éven keresztül nevelődött ezeken a példákon. Mi legyünk büszkék a mi hőseinkre, és ők megérdemlik azt a kegyeletet és megemlékezést, amit tettünk ebben a temetőben. Kérlek benneteket, álljatok lelkipásztoraitok mellett és álljatok hűen hitetek mellett és az ezeréves magyar történelemnek a szelleme mellett. Ebben lesz lelki nyugalmatok és ebben lesz lelki üdvösségtek.

Amen




[Mindszenty József bíboros szentbeszéde az ausztráliai Perthben, az 1956-os hősök jelképes sírjánál a magyar nővérek kertjében, 1974. október 23-án. – Mindszenty József: Hirdettem az Igét. Vaduz, 1982, 282-285. p]