Elhunyt Paskai László bíboros

Életének 89. évében, 2015 augusztus 17.-én hétfőn reggel elhunyt
Paskai László bíboros, nyugalmazott esztergom-budapesti érsek.


Paskai László 2002-ben tartott lelkigyakorlatot hazánk püspökeinek, ezen hangzott el az alábbiakban közölt elmélkedés, amelyben a bíboros arról szólt, hogyan készül egy püspök a halálára. Holnapi (augusztus 22.-i) temetése előtt ezzel az írással emlékezünk a hétfőn elhunyt főpásztorra.



A püspök halála

A Timóteus-levél folyamatos olvasását megszakítva, a levél végére tekintek, ahol Szent Pál saját életének a végéről szól. Teszem ezt azért, hogy ne a lelkigyakorlat végén, hanem már a közepén szerepeljen a gondolat: hogyan készül a püspök a halálra?

A lelkigyakorlat témájához hozzátartozik a halál, bár manapság a közgondolkodás törekszik elkerülni a halál gondolatát, nemcsak a polgári életben, de az egyházi életben is. Vannak, akik még lelkigyakorlat keretében sem akarnak a halálról szólni abból a meggondolásból, hogy nem kell ijesztgetni az embereket; sokkal inkább az életről, az élet feladatairól kell beszélni. Mindnyájan a halál távlatában élünk. Ezért a lelkigyakorlat lényeges témájához tartozik a halál tényének az értelmezése, ezzel együtt a felkészülés a halálra. Kell, hogy a püspök is úgy értelmezze és készüljön a halálra, hogy ezzel is szolgálja a hívek lelki fejlődését.

Az élet értelmezése a halál ténye előtt

Sokan elhessegetik maguktól a halál tényét. Ennek egyik jellegzetes kifejezése volt, amikor a Duna Televízió reklámozta a Mindentudás Akadémiájának első előadását. Többször is elhangzott ez a reklámszöveg: „Életünk során mi akkor lehetünk igazán boldogok, hogyha pillanatról pillanatra meg tudunk feledkezni a befejezésről, a végről.” Ténylegesen a közszellem azt sugallja, hogy ne gondoljunk az élet végére, mert csak így tudunk igazán a földi élet örömeinek, feladatainak élni. Főként a fiataloknál szerepel az a beállítottság, hogy a jelen pillanatnak akarnak élni. Ez a beállítottság, sajnos, még a jövőre való szellemi felkészülést is háttérbe szorítja.

A közgondolkodásban az szerepel, hogy a halállal megszűnik az emberi élet, semmi sem következik utána. Ennek a gondolkodásmódnak a következményét a neves francia filozófus, Sartre így fogalmazta meg: a filozófiának egy komoly kérdése van: érdemes-e leélni ezt az életet. Ha a halállal minden befejeződik, akkor a halál ténye mindent értelmetlenné tesz.

A keresztény ember nem így gondolkodik. Számára a halál nem olyan tény, amelyről meg kell feledkezni, hogy boldogan élhessen. Krisztus halála és feltámadása fényében szemléli halálát, és ez meghatározza gondolkodásmódját, egész életét. Az év elején egy ferences atyának, P. Engelbertnek a temetése volt Bécsben. Személyesen részt vettem a temetésén. A temetési beszédben a tartományfőnök ezt mondta: Megkérdeztem tőle, hogy fél-e a haláltól? A válasza ez volt: egy kicsit félek; de klerikus koromtól kezdve mindennap elimádkoztam a Jézus Szíve litániát a jó halál kegyelméért.

Ausztriában szokás, hogy a temetéskor emlékképet készítenek. Az ő emlékképén saját feljegyzéseiből ezt írták: „Ha Isten a zarándoklás napjaiból hazahív engem, az nagy ünnep lesz. Vég nélküli ünnep.” Mély keresztény gondolkodás a halállal kapcsolatban. Nem a befejezés, hanem ajtó, amelyen keresztül Krisztussal együtt az igazi életbe jutunk; ezért szükséges a jó halál kegyelmének a kérése.

Dr. Paskai László
biboros,
ny. prímás-érsek
1927-2015
Egyikünk sem tudja, milyen formában fog bekövetkezni a földi élet utolsó eseménye. Voltak olyanok, akiknek a lelkében élt a vágyakozás, az öröm a halál várásában.
Ilyen volt Szent Ferenc halála. Egész életében arra törekedett, hogy élete Krisztushoz hasonló legyen, szemlélve életét az evangéliumban.

Amikor megtudta, hogy közeledik a halála, a Naphimnuszhoz még egy versszakot írt a halál boldogságáról, és ezt folytonosan énekelte.
Amikor pedig érezte halálának a bekövetkezését, arra törekedett, hogy úgy haljon meg, mint Jézus Krisztus: „utolsó vacsorát” tartott, mint Jézus, hogy így búcsúzzon el testvéreitől, majd a teljes önátadás jeleként a földre fektette magát.

Olyan eseteket is ismerünk, amikor a halál közeledtével a gonosz lélek kísértése jelenik meg. Szent Márton püspök haláláról Sulpicius Severus életrajzírója ezt jegyezte fel: „Ekkor a gonosz lelket pillantotta meg maga mellett, rászólt: »Mit ácsorogsz itt, vérengző bestia? Rajtad nincs keresni valód, te gyilkos! Ábrahám kebelére jutok!«” (Az imaórák liturgiája, IV. 1442.)

A gonosz lélek súlyos kísértése szerepelt Lisieux-i Szent Teréz élete végén. Halálos ágyán így szólt a mellette virrasztó Ágnes anyához: „Ha tudná, milyen rettenetes gondolatok kínoznak... A leghitetlenebb materialisták érvelései szorongatják lelkemet.” – Ilyen kísértéseket hallott lelkében: „Világosságról álmodsz, és legédesebb illatoktól áradó hazáról; azt képzeled, hogy mindezen csodák alkotóját örökre birtokolni fogod; azt hiszed, egy napon kiléphetsz a téged körülvevő homályból? Menj csak, menj csak, örülj a halálnak, de a halál nem azt adja neked, amit remélsz, hanem egy még sötétebb éjszakát, a semmi éjszakáját.” (Gaucher: Egy élet története, 183.)

Mindezek arra figyelmeztetnek, hogy mindenkinek készülni kell a halálra. Senki sem tudja, hogy akkor milyen hatások fogják érni. A készüléshez tartozik a jó halál ke-gyelmének a kérése.

Szent Pál tanítása a halálról

Amikor Szent Pál érzi halálának a közeledtét, Timóteustól elbúcsúzva saját haláláról ezt írja: „Az én véremet ugyanis nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét.” (2Tim 6-8)

Szent Pál mély értelmű gondolatokat ad a halál keresztény értelmezéséről. Úgy szól róla, mint a Krisztussal való benső egyesülésről, amit várni kell, kívánni kell, örülni kell az elérkezésének. Szavainak a megértésénél gondolnunk kell arra, hogy élete folyamán sokszor szembenézett a halállal. (Vö. 2Kor 11, 23-27)

Leveleiben többször írt a halál értelmezéséről. Írta ezt a pogányságból nem régen megtért keresztényeknek, azoknak a közösségeknek, ahol sok belső probléma is volt. Bátran és félreérthetetlenül írta, hogyha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más teremtménynél.

Érdemes néhány tanítását felidézni, amelyek Szent Pál lelkületét tükrözik. A filippiekhez így írt: „A mi hazánk a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust, Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez. Ezért szívből szeretett testvéreim, örömöm és koronám: így álljatok helyt az Úrban, szeretteim!” (Fil 3,20-21.4,1) Így írt abban a nagy világvárosban lévő keresztény közösségnek, amely sok hibával küszködött a közösségen belül, pogány környezetben élt. Világosan kifejezte a keresztény élet lényeges vonását és reményét: az igazi haza a mennyben van, eszerint éljenek és várják a Krisztussal való találkozást.

Érdemes felidézni egy másik tanítását is, amelyet a Korintusban élő közösségnek írt: „Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített. Azért is sóhajtozunk itt, mert szeretnénk beköltözni mennyei otthonunkba. Ha beköltözünk, többé nem látszunk ruhátlannak.

Amíg tehát e sátorban lakunk, szorongva sóhajtozunk, mert nem azt akarjuk, hogy levetkőztessenek, hanem hogy felöltöztessenek, s így ami halandó, azt elnyelje az élet... Mindnyájunknak ugyanis meg kell jelennünk Krisztus ítélő széke előtt.” (2Kor 5,1–4.10)

A Timóteushoz írt levélben mély értelmű, ahogyan szól távozásáról. „Az én véremet ugyanis nemsokára kiontják áldozatul.” Utal a bibliai áldozatokra. A kiontás képe felidézi az ószövetségi áldozatot; olyan, mint a bor, az olaj, a víz kiöntése, amelyeket az áldozathoz használtak. Amikor Szent Pál így szól kivégzéséről, akkor azt fejezi ki, hogy halála áldozat lesz. – Hozzáfűzi: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam.”

A jó halál előfeltétele a mindennapok harcának jó megvívása. „Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki Örömmel várja eljövetelét.” Határozott kijelentésként szerepel, hogy mindenki ebben a jutalomban részesül, aki örömmel várja Krisztus eljövetelét. Hivatkozik Krisztus eljövetelének a várására, amely a keresztény élet világos és határozott ténye és ígérete.

Dr. Paskai László bíboros, szerzetesi nevén: Pacifik testvér élete végéig szoros kapcsolatot ápolt egykori rendjével, a ferences renddel. Egyik utolsó nyilvános szereplése Esztergomban a Mindszenty-szobor avatóünnepségén, 2015. május 2-án volt, balján: P. Tóth Vencel ferences szerzetes, szentföldi biztos


A halál elfogadásának lelki tartalma Szent Pálnál

A Timóteushoz írt levélben öt motívum szerepel, ahogyan Pál várja a halálát, illetve ahogyan értelmezi a halálát.

1. A halál kapcsolata az örökkévalósággal. Sajnos, nem mindig szerepel a keresztényeknél, hogy ilyen módon gondolkodnának a halálról, sajnos nem mindig szerepel a keresztényeknél. Közvélemény-kutatások szólnak arról, hogy a keresztények nem hisznek túlzottan a halál utáni életben. Bár buzgók, de az örök élet gondolata, amely Isten ajándéka, kissé távol van tőlük. A halál alkalmával sokszor az érdemek, az emlékezés jut kifejezésre, kevésbé az örökkévalóság kifejezése.

Az örök élet tudata inkább az egyszerű emberekben, mint a művelt emberekben él. Az Egyház hirdeti az örökkévalóságot, amely a művelt embereknek sokszor csak szóvirágnak vagy érzelgős megnyilatkozásnak tűnik. Pálnak a távlata viszont nagyszerű kegyelemről beszél. Az örökkévalóság szempontjából nézi a saját földi életét.

2. Szent Pál a maga halálát Krisztussal való kapcsolatában tekinti. Az örök élettel való kapcsolat csak egy állapotot jelent; a Krisztussal való kapcsolat személyes kapcsolat: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek.” (Fil 1,21.23) Mély vágyakozás Krisztus után, hogy vele találkozzék, és vele együtt legyen. – Tipikusan páli kifejezés „Krisztussal lenni”, amely oly sokszor szerepel a halállal kapcsolatban.

3. A halál egyben áldozat, Jézus áldozatával egyesülten. Erről ír képletesen Szent Pál, amikor az áldozati aktusra hivatkozik: a vérét kiontják. Jelentős a halál áldozati értelmének a kihangsúlyozása, amelyet az Úr elfogad Páltól, és sajátjává teszi. Az emberek élete általában ellentétes az áldozat vállalásával. Mindenáron keresik a maguk javát, nem törődve másokkal. Szent Pál áldozatként tekinti az életét, Krisztus áldozatával egyesítve. Ilyen formában kitölti Krisztus szenvedéséből azt, ami még hiányzik annak a teljességéhez.

4. A Krisztussal való kapcsolat tudatából következik Pálnak az a felfogása, hogy a halált mint másokért való áldozatot fogja fel. Életében örömmel áldozta önmagát másokért. Most vállalja a halált az Egyházért, a választottakért. Az Egyház történelme folyamán folyamatosan szerepelt, hogy az áldozatvállalás Krisztussal együtt Isten kegyelmének a kieszközlése mások számára. A halált engesztelésül ajánlja fel. A püspök halálánál kiemelten is szükséges annak a tudatosítása, hogy vállalja a hívekért Krisztus kegyelmének a kieszközlésére.

5. A halála fáradságos futásnak a befejezése, nyugodt búcsúzás szeretteitől, a kemény küzdelem vége, amely olykor bizonytalannak tűnt, de amelyik mégis jól fejeződött be. A Szent Páltól használt metafora a halál békés szemléletét mutatja: a futásról szólva írja, hogy a pályát bevégezte (a sportoló hasonlata). Békésen tekint a jövő elé, miután megtisztult oly sok próbatétben és üldöztetésben.

Szent Pál leveleiből ezeket az értelmezéseket olvashatjuk ki. A lelkigyakorlatban Szent Pál lelkületével tekintettünk a halál értelmezésére. Néhány gondolat szerepelt arról, ahogyan egy püspök értelmezi és várja a saját halálát Szent Pál szavai alapján. Egyben sürgeti a jó halál kegyelmének a kérését. Mária, lelki Édesanyánk, akit naponta kérünk, hogy legyen mellettünk halálunk óráján, óvjon és segítsen halálunk püspökhöz méltó fogadásában.


2015. augusztus 21.
forrás: magyarkurir.hu/hirek/a-puspok-halala


Eltemették Paskai László bíborost

Az esztergomi bazilika altemplomában helyezték örök nyugalomra
2015. augusztus 22.-én Paskai László bíborost, nyugalmazott
esztergom-budapesti érseket.
A gyászmisét utóda, Erdő Péter bíboros mutatta be
a zsúfolásig megtelt főszékesegyházban.


A szertartáson koncelebrált Stanisław Dziwisz bíboros, krakkói érsek és Josip Bozanić zágrábi érsek megbízottja, Ivan Saska segédpüspök, Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai és számos Kárpát-medencéből érkezett püspök, valamint mintegy háromszáz paptestvér. A szentmisén részt vett Orbán Viktor miniszterelnök, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, az állami, társadalmi és kulturális élet képviselői, a diplomáciai testületek tagjai, a testvéregyházak képviselői.

A szentmise elején Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius tolmácsolta Ferenc pápa üzenetét, amelyet Erdő Péter bíborosnak küldött elődje haláláról értesülve.


Erdő Péter bíboros szentmisén elhangzott prédikációját teljes terjedelmében közöljük.

Kedves Gyászoló Testvéreim!

1. A mai evangéliumban Krisztus szenvedéstörténetének egy részletét hallottuk. A felolvasott sorok ennek a passiónak a végét tartalmazzák. Pontosabban szólva majdnem a végét. Jézus már az Olajfák Hegyén vért izzadva imádkozik. Ránehezedik az emberiség bűne. Előre látja a szenvedést, ami vár rá, és kéri Istent, hogy szabadítsa meg őt. Mégis hozzáfűzi: „Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”.

Ezután látjuk magunk előtt az elfogatást, a megcsúfolást, a megostorozás kínjait, szinte halljuk, amint a tömeg Barabás szabadon bocsátását kívánja, és elszorul a szívünk, amikor Jézus tanítványaitól elhagyatva elindul a Golgotára. A keresztre szegezés és az agónia, a Krisztus ajkáról felhangzó zsoltáridézet, hogy „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” szinte a végtelenségig fokozza a drámai feszültséget. Nem a kétségbeesés kiáltása ez, hanem a szenvedő Messiás küldetésének beteljesedéséről és ennek sugárzó tudatáról tanúskodik.

Ezután következik Lukácsnál az utolsó szó: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” A megnyugvás, az Istenbe vetett, végső bizalom szavai ezek. Utána szinte a csendben kopognak a következő sorok Arimateai Józsefről, aki elkéri Pilátustól Jézus testét, és sziklasírba helyezi. Tiszteletre méltó és nagyszerű történet volna ez. Egy ártatlan ember halála, aki hűséges maradt Istenéhez, és a szenvedésben sem veszítette el bizalmát és szeretetét.

Csakhogy ez a szakasz a szenvedéstörténetnek csak majdnem a vége. A történet vége a feltámadás, a húsvét hajnalának örömhíre, a találkozás a tanítványokkal és az ígéret, hogy „veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig”. Ha Krisztus velünk akar lenni a világ végéig, akkor azt is akarja, hogy mi, tanítványainak közössége létezzünk a történelem végéig. Isten nélkül nem volna világmindenség és nem volna ember sem. Vele lenni, a közelében lenni a földi életben is a legnagyobb boldogság. De aki úgy hal meg, hogy rábízza az életét, hogy vele való szeretetkapcsolatban végzi be földi pályáját, annak számára ez a szeretet a biztosíték az örök életre és a boldogságra. Mindenkinek, aki Istennel kiengesztelődve fejezi be pályáját, nyitva áll az útja, megvan a reménye az üdvösségre. Ezt az utat kíséri az Egyház imádkozó szeretete, az elhunytakért felajánlott szentmise is.


2. Paskai László bíboros Krisztus hitében és szeretetében élt. Fiatalon felébredt lelkében a papi és szerzetesi hivatás. Olyan kereszténységet ismert meg Szent Ferenc rendjében, amely a nehéz időkben is kész a nagylelkűségre, a közvetlen emberi segítségre és akár a hősies önfeláldozásra is. Amikor manapság a háború alatt és után vértanúságot szenvedett magyar ferencesek boldoggá avatási ügye zajlik, egyre világosabban látjuk, hogy milyen volt a légkör és a helyzet, amikor elhunyt bíboros főpásztorunk a ferences hivatást választotta.

Mire tanulmányait befejezte, és sor került a papszentelésre, már a szerzetesrendeket is feloszlatták, a kevés engedélyezett közösség pedig csak igen korlátozott létszámmal működhetett. Ezért aztán a Nagyváradi Egyházmegye kötelékében, a Csanádi Egyházmegye területén végezte papi szolgálatát. Hamarosan teológiai tanár és szemináriumi elöljáró lett előbb Szegeden, majd Budapesten.
A Hittudományi Akadémián a filozófia professzora volt. Soha nem felejtem el lényegre törő, világos, hitünket erősítő előadásait. Amikor pedig Zemplén püspök úr halála után a tanév végéig átvette a morálteológia oktatását, végigfutott a szemináriumon a hír, hogy vigyázni kell, mert a professzor úr komolyan veszi a vizsgát.

Paskai bíboros úr a hitet és a teológiát valóban komolyan vette. Meggyőződése volt, hogy az igazságokat és a fogalmakat az adott kor és eszmerendszer összefüggésében kell érteni és magyarázni. Vallotta, hogy az igazságot kereső embernek „fegyelmezett gondolkodásra” van szüksége. Szemináriumi elöljárói munkája éppen úgy, mint tanári tevékenysége sokak számára ma is kedves emlék.

Püspöki kinevezése után előbb Veszprémben, majd Kalocsán, végül Esztergomban teljesítette szolgálatát. Itt érték a rendszerváltozás viharos évei. Olyan időszakban vezette az Esztergomi, majd az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyét, amikor megváltozott az ország és az Egyház élete. Ez az az időszak, amikor a rendszerváltozással új intézményes lehetőségek nyíltak az egyházak előtt is, amikor hazatért Mindszenty bíboros úr, és újratemették Esztergomban. Ez volt az az idő, amikor kétszer is pápalátogatásra került sor Magyarországon. Ezek voltak azok az évek, amikor számos egyházi intézmény kezdhette meg ismét a munkáját. Olyan idők voltak azok, amelyek mindenkitől állóképességet, nyitottságot, új ötleteket kívántak. Olyan személyes tulajdonságokat, amelyek valóban különlegesek.

Paskai László bíboros a hit embere volt, a legfontosabbnak tartotta az egyházmegye életében az Oltáriszentség és a Szűzanya tiszteletét. Minden első csütörtökön és első szombaton közös imádságot tartott a papi és szerzetesi hivatásokért, a magyar ifjúságért és a családokért. Különösen szívén viselte a kárpátaljai misszió ügyét. 1994-ben pedig ő tartotta meg a II. vatikáni zsinat után, sőt a II. világháború után az első egyházmegyei zsinatot Magyarországon.


3. Hálával emlékeznek rá mindazok, akiket püspökké, pappá vagy diakónussá szentelt, azok a közösségek, amelyeket ő alapított, közöttük a Szent István Lovagrend, azok a plébániák és szerzetesrendek, akiknek az életét szeretettel segítette és kísérte. Magam is köszönettel tartozom neki mint hajdani tanáromnak, gondos és segítőkész főpásztoromnak és tiszteletreméltó elődömnek, aki szeretettel fogadott az egyházmegyében.

Kedves és közvetlen volt a nyugalomba vonulása után is. A papok nagyon szerették, részt vett az egyházmegye közös eseményeiben. Alázattal viselte a kritikákat és a nemegyszer igazságtalan támadásokat is. Méltósággal és szeretettel hordozta az évek terhét, a fokozódó betegségek szenvedéseit. Tudtuk ugyan az utóbbi hetekben, hogy már súlyosan megromlott az egészsége, mégis váratlanul ért bennünket halálának híre. Szeretettel őrizzük az emlékét, imádkozunk érte mindannyian.

Kérjük Krisztus Urunkat, hogy fogadja örök dicsőségébe és boldogságába László főpásztorunkat! Forduljon hozzá is ezekkel a szavakkal: „Még ma velem leszel a paradicsomban!”
Ámen

* * *

A gyászszertartást megelőzően a dicsőséges rózsafüzért imádkozták el az augusztus 17-én, hétfőn elhunyt főpásztor lelki üdvéért. A végakaratának megfelelően elmondott liturgia Paskai bíborosnak az esztergomi bazilika főoltára előtt felállított koporsója előtt zajlott a jelenlévő püspökök vezetésével.


Paskai László Szegeden született 1927. május 8-án. Apja Paskai Ádám, anyja Ördög Mária. Egy fiútestvére van. 1945-ben a szegedi piarista gimnáziumban érettségizett, és ezután augusztus 29-én Szécsényben belépett a ferences rend Kapisztrán Szent Jánosról nevezett rendtartományába. A szerzetesrendben a Pacifik nevet kapta. A ferences rendben 1949. október 4-én tett örökfogadalmat. Teológiai tanulmányait Gyöngyösön kezdte.

A rend szétszóratása után a nagyváradi egyházmegyéhez került, és tanulmányait Budapesten a Hittudományi Akadémia hallgatójaként fejezte be, ahol 1952-ben teológiai doktori címet szerzett.

Budapesten szentelték pappá 1951. március 3-án. Ezután Szegeden püspöki szertartó volt. 1955-ben Szegeden a szeminárium prefektusa és a teológiai főiskola tanára, 1962-ben a szeminárium spirituálisa; 1965–1969 között Budapesten a Központi Papnevelő Intézet spirituálisa, 1973-tól rektora volt. Közben 1965–67 között a Hittudományi Akadémián a filozófia megbízott tanára, 1967–1978 között nyilvános rendes tanára volt.

VI. Pál pápa 1978. március 2-án címzetes bavagalianai püspökké és veszprémi apostoli kormányzóvá nevezte ki. Püspökké szentelése 1978. április 5-én Veszprémben történt. Szentelője Lékai László bíboros, esztergomi érsek, társszentelői Kádár László érsek és Kisberk Imre püspök voltak. Püspöki jelmondata: In virtute spiritus / A lélek erejében (Lk 4,14). 1979. március 31-én veszprémi megyéspüspökké nevezték ki. II. János Pál pápa 1982. április 5-én utódlási joggal kalocsai koadjutor érsekké nevezte ki.

1986. június 30-án, Lékai László bíboros halála után a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökévé választották meg, e tisztséget 1990. szeptember 17-ig töltötte be. Az esztergomi érseki székre való kinevezése 1987. március 3-án történt, így Magyarország prímása lett. 1988. június 28-án a pápa bíborossá kreálta, és címtemplomául kijelölte a Corso d"Italián levő Avilai Szent Teréz-templomot. Rómában 1988-tól tagja volt a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának, a Justitia et Pax Pápai Tanácsnak és a Kánonjogi Kódex hiteles értelmezésével foglalkozó pápai bizottságnak.

1988. augusztus 20-án II. János Pál pápát a püspöki ponferencia nevében lelkipásztori látogatásra hívta meg, amely 1991. augusztus 16–20. között történt meg. 1989-től volt tagja a Keleti Egyházak Kongregációjának. 1989 májusában Kárpátalján tett látogatást, elindította a helyi római katolikus egyház újjászervezését, majd 2002. március 27-én a Szentszék megyéspüspökséggé szervezte ezt a területet, melynek első püspöke Majnek Antal. Mindszenty József földi maradványait Mariazellből hazahozatta, és 1991. május 4-én újratemette az esztergomi bazilika altemplomában, majd 1994-ben elindította boldoggá avatását.

Az új időknek megfelelően II. János Pál pápa magyarországi látogatása évében, 1991-ben ökumenikus szellemben nemzetközi konferenciák vették kezdetüket, amelyek azóta is tartanak. Ezeket a levéltár szervezte Esztergom várossal, majd Komárom-Esztergom megyével karöltve, és ennek eredményeként publikációk láttak napvilágot. Mindezeket Paskai László bíboros pártfogolta védnökként és előadóként is.

Nem véletlen, hogy az 1991-es konferencia és a hozzá kapcsolódó kiállítás kötetei ajándékként kerültek a Szentatyához. Emellett megindulhatott a Strigonium Antiquum periodika is. Létrehozta az esztergom-budapesti zsinat szellemében az Egyháztörténeti Bizottságot, amely évente rendez konferenciát Budapesten a főegyházmegye történetével foglalkozó kutatók részvételével. Ennek eredményeként rendezhette meg a millennium alkalmából készülő vatikáni kiállításhoz kapcsolódva a konferenciát, amelynek előadásaiból összeállt a Miscellanea Ecclesiae Strigoniensis periodika első kötete.

Amikor az Állami Egyházügyi Hivatal 1989-ben megszűnt, és kihirdették az úgynevezett harmadik magyar köztársaságot, akkor nagyobb mozgásteret biztosítottak az egyháznak.

A Szentszékkel folytatott megbeszélések értelmében 1990-ben megújult a vatikáni diplomáciai kapcsolat, és Angelo Acerbi nuncius hazánkba érkezett. II. János Pál pápa lelkipásztori céllal 1991-ben hazánkba látogatott. A Szentatya 1993-ban a Hungarorum gens kezdetű rendeletében a magyar egyházmegyéket átszervezte, így az eddigi esztergomiból Esztergom-Budapesti Főegyházmegye lett. Még ebben az évben az érsekség átköltözött Budapestre.

Paskai László 1994. július 3-9. között, Magyarországon a II. Vatikáni Zsinat után elsőként megszervezte az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyei Zsinatot.

Több templomot szentelt föl: 1987-ben a győri Szentlélek-templomot és a budapest-pünkösdfürdői Boldog Özséb-templomot,
1994-ben Budapest-Kőbányán a Szent György-templomot és Budapest-Kelenföldön a Szent Gellért-templomot,
1995-ben Újpest-Káposztásmegyeren a Szentháromság-templomot,
1996-ban Budapest-Lágymányoson a Magyar Szentek templomát, valamint a Budapest-Zoborhegy téri Regnum Marianum-templomot,
2000-ben Budapest-Pestszentlőrincen a Szent Margit-templomot, valamint Budapest-Rákoskeresztúr-Madárdombon a Szent Pál-templomot,
2001-ben Budapest-Soroksár-Újtelepen a Fatimai Szűzanya-templomot.

Több egyházmegyei és országos egyházi ünnepség szorgalmazója volt. Nagyszabású ünnepségsorozatot rendeztek a határokon átívelően Szent Adalbert tiszteletére, a millenniumot a Szent Korona Esztergomba vitelével ünnepelték meg. A Vatikán és egyes országok szorosabb kapcsolatát kifejező vatikáni kiállítások sorában a magyar egyház az elsők közt vehetett részt 2001-ben. 2002. december 7-én II. János Pál pápa elfogadta a 75. évét betöltött bíboros lemondását, Paskai László ekkor a főegyházmegye apostoli adminisztrátora lett, e szolgálatot 2003. január 11-ig látta el. 2003. március 23-án Batthyány-Strattmann László boldoggá avatási szentmiséjén II. János Pál pápa mellett koncelebrált.

Nyugdíjba vonulása óta Esztergomban, a Simor János Nyugdíjas Papi Otthonban lakott, és ahol tudott, segített a lelkipásztorkodó papságnak és utódának, Erdő Péter bíborosnak. 2008. október 23-án Esztergom díszpolgárává választották.


2015. augusztus 22.
Agonás Szonja
fotó: MTI
forrás: magyarkurir.hu/hirek/eltemettek-paskai-laszlo-biborost