Mi a predesztináció?
A Katolikus Egyház bizonyos korlátokkal elfogadja, hogy a témában különféle nézetek léteznek.
Az Újszövetség azt tanítja, hogy a predesztináció valós. Szent Pál ezt mondja:
„Akiket ugyanis [Isten] eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, így lesz ő elsőszülött a sok testvér között. Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette”.
(Róm 8,29-30)
A Szentírás szintén utal azokra, akiket Isten kiválasztott (amit a görög eklektos, ’kiválasztott’ szóval jelölnek), és a teológusok gyakran kötik össze ezt a fogalmat a predesztinációval, a választottakat pedig úgy értelmezik, mint akiket Isten eleve az üdvösségre rendelt.
És mivel a Biblia említi a predesztinációt, az összes keresztény felekezet hisz ebben az elképzelésben. A kérdés az, hogy a predesztináció hogyan működik, és ebben a témában komoly viták folynak.
Krisztus idejében néhány zsidó – így az esszénusok is – úgy gondolta, hogy minden sorsot Isten irányít, tehát az embereknek nincs szabad akarata. Más zsidók – ilyenek a szadduceusok – elutasították a predesztinációt, és mindent a szabad akaratnak tulajdonítottak. Végül némely zsidó – így a farizeusok – hittek mind a predesztináció, mind a szabad akarat jelentőségében. A keresztények részéről Pál elveti a szadduceusok nézetét. A másik kettő számára viszont akadtak támogatók.
A kálvinisták álláspontja az esszénusokéhoz áll a legközelebb, és nagy hangsúlyt helyez a predesztinációra. A kálvinizmus szerint Isten ténylegesen kiválaszt bizonyos embereket, hogy megváltsa őket, és kegyelmet ad nekik, amely teljes bizonyossággal az üdvözülésükhöz vezet. Akiket Isten nem választ ki arra, hogy részesüljenek a kegyelmében, azok elkerülhetetlenül elkárhoznak.
A kálvinista gondolkodás Isten kiválasztását „feltétlennek” mondja, vagyis semmiképpen nem az egyénen múlik. A feltétlen kiválasztás hitében – bizonyos feltételek mellett – hagyományosan a lutheránusok is osztoznak.
Nem minden kálvinista beszél „szabad akaratról”, sokan viszont igen. Mikor ezt a fogalmat használják, arra a tényre utalnak, hogy az egyéneket semmire sem lehet rákényszeríteni a szabad akaratuk ellenére. Azt választhatják, amire csak vágynak. Ám vágyaikat Isten határozza meg, aki megadja vagy visszatartja tőlük az üdvözítő kegyelmet, tehát Isten az, aki végül megállapítja, hogy az egyén a megváltást fogja választani-e vagy az elkárhozást.
Luther is ezt a nézetet vallotta, aki az ember akaratát az állatéval hasonlította össze, akinek célját a lovasa határozza meg, ami lehet Isten vagy az ördög:
„Így az emberi akarat középen áll (Isten és a Sátán között), mint egy igásállat. Ha Isten ült fel rá, úgy akar és működik, ahogyan Isten akarja… Ha a Sátán ült fel rá, úgy akar, és úgy működik, ahogyan a Sátán akarja. Arról pedig nem dönthet szabadon, hogy a két lovas közül az egyikhez szaladjon, vagy szabadulást keressen, hanem maguk a lovasok harcolnak egymással, hogy megszerezzék és birtokolják őt.”
(Részlet, A szolgai akarat című művéből)
Ennek a nézetnek a hívei olykor azzal vádolják a velük egyet nem értőket, hogy a cselekedetek általi megváltást tanítják, vagy legalábbis sugallják, mivel az egyéni akarat döntésétől – és nem Istentől – teszik függővé az üdvözülést. Ám a „cselekedet” szót annyira tágan értelmezik, hogy az nem felel meg a Szentírás által használt terminusnak.
Azzal a szabadsággal való élés, melyet maga Isten adott a személy számára, hogy elfogadja a számára felajánlott üdvösséget, nem azonos sem a mózesi törvény iránti kötelezettség érzéséből származó cselekvéssel, sem pedig azzal a „jótettel”, mellyel kiérdemelné helyét Istennél. Ez egész egyszerűen az Ő ajándékának elfogadása.
A kálvinisták nézetét kritikusai gyakran vádolják azzal, hogy Istent szeszélyesnek és kegyetlennek mutatja. Úgy érvelnek, hogy a feltétel nélküli kiválasztás doktrínája azt sejteti, hogy Isten önkényesen vált meg egyeseket és ítél kárhozatra másokat. Azzal is érvelnek, hogy a szabad akarat kálvinista értelmezése megfosztja jelentésétől a fogalmat, mivel az egyének valójában nem is választhatnak szabadon az üdvösség és a kárhozat között, mert a vágyaik rabjai, melyet Isten határozott meg.
Más keresztények úgy értelmezik a szabad akaratot, mint olyan autonómiát, mely nemcsak külső kényszerből, hanem belső szükségszerűségből is fakad. Tehát Isten megadja az embernek a szabadságot arra, hogy olyan döntéseket hozzon, amelyeket nem szigorúan a vágyai determinálnak. Így dönteni tud arról, hogy elfogadja-e a felajánlott üdvösséget vagy sem.
Mindentudóként Isten előre tudja, hogy kik fogják szabadon választani azt, hogy együttműködjenek a kegyelmével, és ezen előretudása révén predesztinálja őket az üdvösségre.
Ezzel kapcsolatban a nem-kálvinisták gyakran hivatkoznak Pál szavaira:
„Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra”.
(Róm 8,29)
A Katolikus Egyház a predesztináció témájában lehetővé teszi a nézetek sokféleségét, viszont bizonyos pontok esetében álláspontja szilárd:
„Isten senkit nem rendel eleve arra, hogy a pokolba jusson; ehhez ugyanis az istentől való szándékos elfordulás (halálos bűn) és a mindvégig való megátalkodottság kell.”
(KEK 1037)
Elutasítja továbbá a feltétlen kiválasztás gondolatát, kifejtvén, hogy Isten
„a maga eleve elrendelésének örök tervét határozza meg úgy, hogy belefoglalja minden egyes ember szabad válaszát az ő kegyelmére.”
(KEK 600)
