XVI. Benedek pápa levele a püspökökhöz, amelyet a Summorum Pontificumhoz mellékelt, még egy jelenségre hívta fel a figyelmet: „Fiatalok is felfedezték ezt a liturgikus formát” - írta. „Megérezték a vonzását, és benne a Legszentebb Eucharisztia misztériumával való találkozás egy olyan formáját találták meg, amely különösen megfelel a számukra.”

Ez egyre inkább igaz, szerte a világban. Olyan jelenség ez, amit néhányan a saját nemzedékemből nagyon nehezen értenek meg. És mégis, ismerem és személyesen tanúsítom ezeknek a fiatal férfiaknak és nőknek, papoknak és világiaknak az őszinteségét és odaadását. Örvendezek azon számos jó papi és szerzetesi hivatás felett, amelyek az usus antiquior-t [régi rítust] ünneplő közösségekből kerülnek ki.

Azoknak, akiknek kétségei vannak efelől, azt mondanám: látogassák meg ezeket a közösségeket és ismerjék meg őket, különösen a fiataljaikat. Nyissák meg a szívüket és elméjüket e fiatal testvéreink és nővéreink hitére, és arra a jóra, amit tesznek. Ők sem nem nosztalgikusak, sem nem elkeseredettek, és nem terhelik őket az elmúlt évtizedek egyházi küzdelmei sem; tele vannak annak örömével, hogy Krisztus életét élhetik a modern világ kihívásai közepette.

Mindazokat, akik még mindig nehéznek találják elfogadni ezt a valóságot, emlékeztetni szeretném Gamáliel tanácsára, aki „törvénytudó volt, és az egész nép előtt tiszteletben állt”, amit a főpapok tanácsának adott, amikor ők az apostolokat üldözték: „ne zaklassátok ezeket az embereket, hanem engedjétek őket szabadon. Ha ugyanis ez a törekvés vagy ez a mozgalom emberektől származik, fölbomlik, de ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, különben úgy tűnnék föl, mintha Isten ellen tusakodnátok.” (ApCsel 5,38-39)

Egy kérést szeretnék hozzátenni a lelkipásztorok, és különösen a püspöktestvéreim felé: ezeknek az embereknek, ezeknek a közösségeknek nagy szüksége van a mi atyai gondoskodásunkra. Nem engedhetjük meg, hogy a saját személyes preferenciáink vagy múltbeli félreértéseink távol tartsák azokat az embereket, akik a régebbi liturgikus rítusokhoz ragaszkodnak.

Mi, papok és püspökök, arra vagyunk hívva, hogy szolgái és eszközei legyünk a megbékélésnek és az egyházbeli egységnek Krisztus valamennyi híve számára, azokat is beleértve, akik a római rítus régebbi formája szerint szeretnének ünnepelni.

A Mindenható Isten erre hív titeket. Senki sem fog megfosztani benneteket a római rítus usus antiquior-jától. De sokaknak javára válik ebben az életben és a következőben is a hithű keresztény tanúságtételetek, ami olyan sokat tud felkínálni abból a mélységes hitbeli formálódásból, amit az ősi rítus és az ahhoz kapcsolódó lelki és tanításbeli közeg adott nektek.

Egyesek, sőt, sokan, „tradicionalistáknak” neveznek titeket. Időnként még ti is „hagyományhű katolikusoknak” hívjátok, vagy valami hasonló módon megkülönböztetitek magatokat. Kérlek, ezt többé ne tegyétek!

Nem egy dobozba, vagy egy múzeumi polc különlegességei közé tartoztok. Nem vagytok tradicionalisták: római rítusú katolikusok vagytok, ahogy én is, és a Szentatya is!

Nem vagytok másodrendűek, vagy valami különös tagjai a katolikus Egyháznak a liturgikus életetek és a spirituális gyakorlataitok miatt, amelyek megszámlálhatatlan szentekéi is.

Isten hív titeket, mint minden megkeresztelt személyt, hogy foglaljátok el a teljes helyeteket az Egyház életében és küldetésében a mai világban, és ne legyetek bezárva - vagy ami még rosszabb, visszavonulva - egy olyan gettóba, amiben az állandó védekezés és önvizsgálat uralkodik, és ami elfojtja azt a keresztény tanúságtételt és küldetést a világ felé, amire hívva vagytok.