SANTO SUBITO!
AZONNAL AVASSÁK SZENTTÉ!

A szerző római katolikus pap, szentszéki tanácsos, címzetes esperes, nyugalmazott tusnádfürdői plébános, a Krisztus Világossága című lelkiségi lap alapító főszerkesztője

Még most is elszorul a szívem, ha visszagondolok azokra az izgalmas percekre, amikor a kommunista időkben tiltott, külföldről sugárzó Szabad Európa rádiót hallgattam, hogy ki lesz az 1978. szeptember 28-án hirtelen elhunyt I. János Pál pápa 265. utóda Szent Péter székén.
Nem sokáig kellett várnom. A konklávé október 14-én kezdődött. A 114 választásra jogosult bíboros közül 111-en vonultak be a Sixtus-kápolnába. Először fordult elő, hogy az európaiak egy híján kisebbségbe szorultak: 55 európai mellett 56 Európán kívüli bíboros volt.

Incze Dénes
szentszéki tanácsos,
c. esperes, ny. plébános,
Tusnádfürdő díszpolgára
1946.05.26. – 2015.08.11.

1978. október 16-án, a nyolcadik választási menet után este fehér füst szállt fel a kápolnából, és a Szent Péter téren várakozóknak hírül adta, hogy megvan az új pápa. A kommunista országokat leszámítva abban a pillanatban nemcsak a Szent Péter téren, hanem mindenhol a világegyházban megszólaltak a harangok. Körülbelül 20 perc múlva a Szent Péterbazilika középső erkélyén megjelent az örömhírt hozó bíboros és kísérete, aki így szólt: Habemus papam! - Pápánk van!

A tömeg örömrivalgásban tört ki. Majd a bíboros ezzel folyatta: Karol Wojtyla, krakkói bíboros érsek, aki a II. János Pál nevet választotta. Abban a pillanatban vége lett az örömujjongásnak. A tömegben hangos, meghökkenést jelző morajlás hallatszott. Nem erre számítottak. Olasz pápát vártak. Ekkor előlépett középre az új pápa. Magas, fiatalos, kisportolt alkatú, mosollyal a száján, széttárt karokkal. Kitűnő olasz kiejtéssel így köszönt: Sia laudato Jesu Christo! - Dicsértessék a Jézus Krisztus! A tömeg pedig újra felujjongott, sok idő telt el, amíg első áldását adhatta Rómára és a világegyházra.

Az új pápa megválasztása valóban világszenzáció volt, korszakalkotó egyháztörténeti esemény. Az első szláv pápa és egyben az első nem olasz pápa a németalföldi származású VI. Adorján óta (1522-1523). Mindössze 58 éves volt. Emberi számítás szerint ez biztosíték arra, hogy pápasága tartós, munkaképessége pedig töretlen lesz. Ráadásul nemcsak az első lengyel a pápai méltóságban, hanem az első kelet-európai szláv főpap, aki a hatalmas kommunista vasfüggönyön belül született, lett pap, püspök, bíboros-érsek, hogy így szolgálja egyháza mellett sokat szenvedett, de a hitéhez rendületlenül, példaadóan ragaszkodó vallásos Lengyelországot.

Másnap, október 17-én Jacques Martin bíboros, 1986-ig a pápai ház prefektusa naplójában ezt írta: „Ma reggel megmutattam neki lakosztályát. Tüzetesen megtekintette a helységeket és a kápolnát; az ágyánál pedig elimádkoztuk a Salve Reginát. Később a szokásairól, a napirendjéről beszélt. Mint mondta: hat óra előtt kel, hétkor misézik. Délutáni pihenőről hallani sem akar. Szeretne sízni, kenuzni... Az egyház telve jókedvvel és életerővel, pedig sokan már eltemették!”

Pápaságának 27 éve alatt embermilliók öntudatát és szívét változtatta meg, ezzel pedig a világ történelmének a folyását is. Ezért lett a kereszténység kétezer évének egyik legfontosabb pápasága az övé. Hatalmas lelki örökséget hagyott ránk: életének, szenvedésének és halálának példáját. Tanításának óriási, 85 ezer oldalnyi kincsét. II. János Pál pápa tiszteletet követelt minden egyes ember számára, és azért küzdött, hogy mindenki rendelkezzen az élethez való alapvető emberi jogokkal fogantatásától természetes haláláig.

Számára mindenki ugyanolyan fontos volt, ezért soha senkiről sem nyilatkozott lekicsinylően vagy elítélően. Legfontosabb kötelességének tekintette Jézus evangéliumának hirdetését, nem keresve hallgatóinak kegyét vagy dicsérő tapsát. Bátran hirdette a hit legkényesebb és kevésbé népszerű igazságait. Ha kellett, az árral szemben haladt, nem volt hajlandó Isten örök igazságát viszonylagossá tenni.

Csodálatos volt a munkabírása. 104 zarándoklat során 129 országot látogatott meg, köztük két alkalommal Magyarországot (1991. augusztus 16-20.; 1996. szeptember 6-7.), egyszer Romániát (1998), 144 lelkipásztori utat tett Olaszországban. A római egyházmegyében és Castel Gandolfóban összesen 784 plébánián járt. Összesen 1 371 000 kilométert tett meg, ez annyit tesz ki, mintha 31-szer körbeutazta volna a Földet. Írt 14 enciklikát, 15 apostoli intelmet, 11 apostoli törvényt, 45 apostoli körlevelet, 30 motu propriót és rengeteg beszédet, imát, elmélkedést. Szentté avatott 482 személyt, 1338-at pedig boldoggá. Köztük magyarokat is. Apor Vilmos püspököt 1997-ben, Batthyány-Strattmann László herceget 2003-ban Rómában, a kassai vértanúkat: Körösi Márkot, Grodziecki Menyhértet és az alvinci Pongrácz Istvánt Kassán, Nagy Lajos királyunk lányát, Hedviget Krakkóban, Árpád-házi Kingát pedig a lengyelországi Oszandecben avatta szentté, míg Romzsa Tódor kárpátaljai görög katolikus püspököt Kijevben boldoggá, 2004-ben IV. Károlyt, az utolsó magyar királyt boldoggá. 1991. augusztus 5-én az ősi erdélyi - gyulafehérvári - püspökséget érseki rangra emelte.

Nagy karizmatikus lélek volt. Élete és pápasága annyi gyümölcsöt termett, hogy erre csak életszentségében találunk magyarázatot. Abban, amit csodálatos jelszavában fogalmazott meg: hogy Mária által „Totus tuus”, egészen Krisztusé és Máriáé volt.

Azt az általános meggyőződést, hogy szentként élt, a hívek már temetése alatt „Santo subito - Legyen azonnal szent!” feliratokkal és közfelkiáltásokkal is kifejezték. Egy ideillő hír róla: valahányszor püspököket szentelt, előtte való éjszaka megostorozta magát. Halála után megtalálták a rejtekben tartottbőrszíjat. Sugárzott róla az emberség, jellemének gazdagsága, jósága, bölcsessége és a szeretet. Mindenkiben meglátta Krisztust, ugyanakkor benne is mindenki megérezte ugyanazt a Krisztust: hétköznapjaiban, lelkipásztori tevékenységében, halálveszélyekben, öregkori végelgyengülésben, halálában egyaránt.

Nyíltan és bátran hirdette, hogy senki sem éri el a teljes emberséget, ha nem egyesül Jézus Krisztussal, és nem hagyja, hogy Isten irgalmas szeretete átölelhesse. Nemcsak életében, hanem most a halála után is még nagyobb erővel szólít meg bennünket: „Non abbiate paura! - Ne féljetek!” Ne féljetek kinyitni szívetek ajtaját Krisztus előtt. Odaadni magatokat Máriának. Ne féljetek a szentség útjára lépni. Ne féljetek Krisztus előtt megvallani bűneiteket a bűnbánat szentségében, és bízzatok az ő végtelen irgalmasságában!

André Fossard, aki többször találkozott vele, s beszélgetéseikből több könyv is megjelent, egyszer azt kérdezte tőle, melyik lenne az a bibliai mondat, amelyet hátrahagyna, ha csak egyetlen mondatot hagyhatna örökül az utókornak? Ő töprengés nélkül azt válaszolta: „Az igazság szabaddá tesz titeket!” Ez a mondat számunkra II. János Pál öröksége!

Földi életének kemény megpróbáltatása volt a fegyveres merénylet ellene. Minden szál végül Moszkvába, a bosszúálló Brezsnyev-klikkhez és a csatlós államaihoz vezetett, akik érezték és előrelátták, hogy ez a pápa teljes csődbe sodorhatja rendszerüket. Jól kitervelt merényletről volt szó. 1981. május 13. volt a Fatimai Szűz Mária ünnepe. A szerdai pápai kihallgatáson a Szent Péter téren pápamobiljával másodszor ment körbe, amikor a bronzkapunál du. 5 óra 17 perckor egy török terrorista, Mehmed Ali Agca három méter távolságból rálőtt a pápára. A negyedik lövésnél pisztolya megakadt. Lövéseivel eltalálta a szentatya hasát, jobb könyökét és jobb kezének mutatóujját.

Stanislaw Dziwisz titkára (ma bíboros-érsek), aki mellette volt, így emlékszik vissza: „Borzasztó dörrenést hallottunk. Rögtön felfogtam, hogy valaki lőtt. De kicsoda? És akkor megláttam, hogy a szentatya megsebesült.
Imbolygott, de nem látszott sem vér, sem sebesülés. Azt kérdeztem: hol? A hasára mutatott. Még azt is megkérdeztem: nagyon fáj? Azt felelte: igen.
Mögötte állva folyamatosan tartottam, nehogy elessen. Félig fekve rám támaszkodott a kocsiban, és így odaértünk a mentőautóhoz, amely a vatikáni falakon belül, az elsősegély pontnál állt. A szentatya szeme le volt csukva, nagyon szenvedett, rövid fohászokat imádkozott.
Ha jól emlékszem, leggyakrabban ezt mondta: Mária, édesanyám! Mária, édesanyám!
Buzzonetti doktor és Kamil testvér, egy ápoló együtt jöttek velünk a mentőautóban. Nagyon gyorsan hajtottunk. Pár száz méter után a mentő szirénája elnémult. Azt a távolságot, amit általában az ember fél óra alatt tesz meg, mi nyolc perc alatt tettük meg, és mindezt a nagy római forgalomban! Útközben a szentatya borzalmasan szenvedett, és egyre gyengülő hangon fohászkodott.
Egy szóval sem panaszkodott vagy siránkozott, végig elmélyülten imádkozott és elmélkedett. Később elmondta nekem, hogy egészen a kórházba érkezésünkig magánál volt, csak amikor megérkeztünk, akkor veszítette el az eszméletét.

A klinikán döbbenten fogadták - nem is csoda. A sebesültet a tizedik emeletre vitték, ahol egy szoba az ehhez hasonló különleges helyzetekre volt előkészítve. A szentatyát - állapota stabilizálása után -azonnal a műtőbe vitték.”

II. János Pál így emlékezett ugyanezekre a percekre: „Igen, emlékszem az útra. Még egy ideig eszméletemnél voltam. Volt egy olyan érzésem, hogy túl fogom élni. Mondtam Stanislaw atyának, hogy megbocsátok a merénylőnek. Arra, hogy a kórházban mi történt, már nem emlékszem.”

Amikor a pápát behozták a kórházba, már minden elő volt készítve a műtéthez, de a sebesültet is elő kellett készíteni. Mindez percek alatt történt, miközben ő élet és halál között volt! Amikor a haldoklót a műtőbe szállították a tizedikről a kilencedik emeletre, már mindenki Crucitti professzort kereste, aki a csodával határos módon épp időben érkezett a Gemelli klinikára.

Dziwisz érsek: „Francesco Crucitti sebész professzor különleges szerepet kapott. Később bevallotta nekem, hogy aznap nem volt ügyeletes, épp otthonában tartózkodott, amikor valami a klinikára vonzotta. Már a kocsijában ült, amikor rádión keresztül hallotta, hogy mi történt. Azonnal elvállalta a műtétet, asszisztensei Manni professzor, sürgősségi szakorvos, dr. Manzoni kardiológus, dr. Breda belgyógyász és a vatikáni orvos voltak. A betegek kenetét a szentatyának pillanatokkal a műtét kezdete előtt szolgáltattam ki, néhány perccel 18 óra előtt. A műtőben tolongtak az orvosok. A helyzet nagyon komolynak tűnt.” Már a műtétre való előkészítéskor megállapították, hogy a pápa állapota kritikus. Rengeteg vért veszített, vérnyomása életveszélyes szintre csökkent. Pulzusa már alig volt érzékelhető. A vérveszteség mértéke miatt a halál bármely pillanatban beállhatott volna. Dziwisz érsek: „A vért, amelyet a szentatyának próbáltak adni, a szervezete nem fogadta be. A klinikán azonban voltak ugyanolyan vércsoportú orvosok, akik gondolkodás nélkül vért adtak a pápa életének megmentésére.” A remény lassacskán visszatért, amikor a műtét közben kiderült, hogy az életfontosságú szervek közül egy sem sérült. A műtét rendkívül bonyolult volt, öt órán és 20 percen át tartott. Az egész hasüreget ki kellett tisztítani, a vérveszteség következményeit jóvá kellett tenni, és szükség volt 55 cm bél kivágására.

Crucitti professzor, aki csodálatos módon idejében ért a Gemelli klinikára, így emlékezett vissza e drámai pillanatokra: „Amikor fölértem a kilencedik emeletre, egy nővér rám kiáltott: Gyorsan! Gyorsan! Az asszisztensek és a nővérek szinte szó szerint rám támadtak, egyikük a zakómat vette le, a másik már a köpenyemet adta rám, közben a zsebemből minden repült, a kulcsaim, az irataim, a pénztárcám. Amikor a kezemet rohantam megmosni, egyikük a köpenyemet kötötte, másik a cipőt próbálta a lábamra húzni, ugyanakkor a műtőből már egy másik orvos mondta, hogy mi a helyzet: a vérnyomás 80, 70, tovább esik. Amikor beléptem, az altató már hatni kezdett, a pápa aludt, kezemben a szike. A sürgősségiek már mindent, ami feltétlenül szükséges volt, elvégeztek, nekem csak egy gondolatom volt: vágni, vágni azonnal, ne veszítsünk több időt. Kinyitottam. És rengeteg vért láttam. Vagy három liter volt a hasüregben. Próbáltuk elszívni, törölni, eltávolítani, hogy meglássuk végre, mi is vérzik valójában. Ekkor kezdhettem a vérzés helyét bevarrni. Amikor sikerült elállítani a vérzést, az új vért meg a szervezet elkezdte befogadni, a vérnyomás elkezdett nőni. Ekkor már nyugodtan tudtuk folytatni a beavatkozást. Megvizsgáltam a hasüreget, és több sebet nem találtam bene. A vékony- és a vastagbél sérült. Egyes repedéseket maga a lövés okozott, mások továbbrepedtek. A mesenterium, a bél vékony hártyája, ahonnét a vékonybélbe vezető hajszálerek indulnak, több helyen sérült. Reszekciót végeztem, átöblögettem a hólyagot, megvarrtam a szigmabelet. Ott, a vastagbél utolsó részén borzalmas seb éktelenkedett, melyet az egyik lövés okozott. Miután elállítottam a vérzést, megvizsgáltam az érrendszert és megállapítottam, hogy milyen súlyosak a sérülések, tudatosult bennem, hogy a beavatkozás részemről elsősorban higgadtságot igényel. Tudatában voltam a helyzet komolyságának, de biztos voltam abban is, hogy az eredmény pozitív lesz. Egy életfontosságú szerv sem sérült, nem sérült sem az ütőér, sem a csípőverő-ér, sem a húgyvezeték. A lövedék áthatolt a keresztcsonton, miután elszakította a hasfal elülső részét. A keresztcsont előtt található érrendszeren a sérülés sok gondot okozott nekünk. Hogy a vérzést megállítsuk, egy különleges anyaggal kellett az ereket bevonni. De a lövedék csak súrolta a fontosabb szerveket, melyeknek a komoly sérülése halált okozhatott volna. Úgy tűnt, az idegrendszer sem roncsolódott. Mindez teljesen megdöbbentő volt. De mivel a beteg még mindig eszméletlen volt, nem tudhattuk biztosan, hogy az idegrendszer sérült-e. Erről csak akkor győződhettünk meg, amikor páciensünk már mozogni kezdett.”

Dziwisz érsek: „A műtét után a szentatyát az intenzív osztályra vitték. Az orvosok még tartottak esetleges gyulladásoktól vagy más komplikációktól. A következő három nap borzalmas volt. A szentatya borzalmasan szenvedett. Mindenhonnan csövek álltak ki belőle, és rengeteg helyen fel volt nyitva a teste. De állapotához képest nagyon gyorsan gyógyult. Az intenzív osztályon május 18-ig maradt.”

Crucitti professzor a műtét után azt nyilatkozta az újságíróknak, hogy a kilencmilliméteres lövedék, amely a szentatyát a hasán megsebesítette, megmagyarázhatatlan utat járt be! Normálisan egyenesen hatol be a szervezetbe, ez esetben viszont elkerülte az életfontosságú szerveket, mintha egy láthatatlan kéz irányította volna. Néhány milliméterrel elkerülte a fő ütőeret, melynek megsértése akár azonnali halált is okozhatott volna. Elkerülte a gerincvelőt, a húgyvezetéket, a csípőverőeret és más létfontosságú szerveket. Crucitti professzor és a többi műtétnél asszisztáló orvos számára világossá vált, hogy ez olyan tény, amit nem lehet orvosilag megmagyarázni. Ez egyszerűen csoda.

II. János Pál maga is így magyarázta: „Ez valódi csoda volt, és tudom, hogy kinek köszönhetem ezt a csodát. Egy kéz fogta a fegyvert, egy másik a golyót irányította”. Egy profi bérgyilkos 3 méterről rálőtt a fejre, a szívre és a hasra. Pontosan célzott, és biztos volt benne, hogy lövései halálosak lesznek.

Dziwisz érsek: „A szentatya mennyei jelet látott mindenben, mi pedig - az orvosokat is beleértve - csodának tartottuk a történteket. Úgy tűnik, hogy mindent egy láthatatlan kéz irányít. A merénylet másnapján a pápa áldozott, a következő nap pedig még ágyban fekve, de velünk koncelebrált. A szentatya nem tette félre zso-lozsmáskönyvét. Emlékszem, hogy a merénylet másnapján, alig hogy visszanyerte eszméletét, máris azt kérdezte: már elmondtuk a kompletóriumot? Minden este szentmisét mutattunk be, és utána litániát imádkoztunk a Szűzanyához. A szentatya a nővérekkel énekelt. A kórház dolgozóinak leghőbb vágya a miséjén való részvétel volt. Május 23-án az orvosok azt írták a napi jelentésükben, hogy a beteg állapota már nem életveszélyes.”

Még a Gemelli klinikán a szentatya gyógyulgatva megkérte Hnilica püspököt, hogy készítsen elő neki minden fellelhető iratot Fatimával kapcsolatban. Tüzetesen átvizsgálta az egész dokumentációt. Amikor már elhagyta a klinikát, ezt mondta Hnilica püspöknek: „Megértettem, hogy a világot csakis megtéréssel, a fatimai üzenet alapján lehet megmenteni a háborútól és az ateizmustól!”

Öt hónappal a merénylet után, 1981. augusztus 15-én találkozott először a szentatya a híveivel a Szent Péter téren. Ez alkalommal mondta: „Újból a szent Szűz és a szentek adósává váltam. Hogyan is felejteném el, hogy a Szent Péter téri esemény éppen azon a napon és pont abban az órában történt, amikor arra emlékeztünk, hogy Krisztus anyja a portugáliai Fatimában falusi gyermekeknek megjelent? Mindenben, ami aznap történt velem, éreztem azt a rendkívüli anyai szeretetet és gondoskodást, amely erősebbnek bizonyult a halálos golyónál.” Nagyon érdekes vallomást hallottunk Ali Agca szájából is, amikor a sikertelen merényletről beszélt. II. János Pál meglátogatta őt a római Rebibbia börtönben. Beszélgetésükkor a merénylő csodálkozott azon, hogy miként is menekülhetett meg a pápa. Ő biztos volt abban, hogy jól célzott. Nem rajta kezdte! Tudta, hogy lövése halálos. A gyilkosság mégsem sikerült. Miért? Állandóan csak azt kérdezte a pápától, hogy mi az, amiről mindenki beszél: mi az a Fatima?

Erre a látogatásra így emlékezett vissza a szentatya: „1983 karácsonyán meglátogattam a merénylőt börtönében. Sokáig beszélgettünk. Ali Agca állítólag tapasztalt bérgyilkos. Ez azt jelenti, hogy a merénylet nem az ő kezdeményezése volt, valaki más találta ki, valaki felbérelte őt. Az egész beszélgetés közben Ali Agca végig azon morfondírozott, hogy miért volt sikertelen a merénylet. Hiszen mindent megtett a sikeréért, a legapróbb részletekig megtervezett mindent. Áldozata mégis megmenekült. Hogyan történhetett ez? És ami még érdekesebb, hogy sok kérdése a vallás felé fordította figyelmét. Arra volt kíváncsi, hogy mi is az a fatimai titok. Mi a lényege? Ez volt neki a legérdekesebb az egész beszélgetésben, erről szeretett volna többet megtudni. Sok kérdése talán annak volt a jele, hogy lassan-lassan tudatára ébred annak, hogy valójában mi is a fontos ebben az egész történetben. Ali Agca - szerintem - megértette, hogy az ő hatalma fölött van egy magasabb erő. Elkezdte tehát ezt a hatalmasabb erőt kutatni. Szívből kívánom neki, hogy rátaláljon!”

1982. május 13-án a pápa Fatimába látogatott, hogy hálát adjon csodálatos megmeneküléséért. A gyilkos golyót is, amit kioperáltak belőle, elküldte a Szűzanya koronájába. Fatima püspökének átadva így szólt: „Ezt a golyót a testemből vették ki 1981. május 13-án. A másik elveszett valahol a Szent Péter téren. Nem tarthatom meg, hiszen nem hozzám tartozik. Ez a golyó az övé, aki megvédett és megmentett engem. Püspök atya, vidd el ezt a golyót Fatimába és helyezd el a kegyhelyen a Szűzanya iránt érzett hálám és Isten nagy tettei jeléül!”

A fatimai titkokban azt is kérte a Szűzanya, hogy a világot és külön Oroszországot ajánlják fel szeplőtelen szívének, hogy megtérhessen. Ez 1984. március 25-én meg is történt a Szent Péter téren, s ugyanakkor a világ összes egyházmegyéiben megtették a püspökök is. A hívek ösztönösen megérezték, hogy az esemény megváltoztatja a világ történelmét. Rövid időn belül a Szovjetunió összeomlott, pedig ez volt a történelem első ateista birodalma, mely mindenáron tönkre akarta tenni a kereszténységet. Őt követte a többi kelet-európai kommunista állam összeomlása.

A fatimai titkokat is nyilvánosságra hozták 2000. május 13-án, és nagy meglepetést okozott különösen annak harmadik része, melyet az akkori vatikáni államtitkár, Angelo Sodano így magyarázott: „A pásztorgyermekek értelmezése szerint láttak egy fehérbe öltözött püspököt, akiről úgy gondolták, ő a szentatya, aki botladozó léptekkel félig düledező városon ment keresztül, fájdalommal és aggodalommal telve imádkozott az út mentén heverő halottak (püspökök, papok, szerzetesek és szerzetesnők) lelkéért, amikor pedig felért a hegy tetejére, egy csoport katona megölte őt.” A 2000. jubileumi év egyik legnagyobb eseménye a harmadik fatimai titok pápa általi kihirdetése volt. Mindenki előtt egyértelmű volt, hogy a titok harmadik része nagyrészt a szentatya ellen Ali Agca által elkövetett merényletre vonatkozott.

A merénylet után aztán eltelt még áldásos és fáradságot nem ismerő munkában 24 esztendő. Még jobban megszerette őt az egész világ. Élete végére elbetegesedett, cipelnie kellett a Parkinson-kór és az öregség sok kellemetlenséggel járó keresztjét. De szellemi frissességét haláláig megőrizte. Biztos kézzel vezette az egyház hajóját, nem engedte a bizonytalanságba. Alázattal azt is bevallotta hosszú, 27 éves pápasága végén, hogy vágyódik az atyai házba! Ez következett be hosszú agónia után életének 85. évében 2005. április 2-án, az általa bevezetett isteni irgalmasság vasárnapjának vigíliáján, este 9 óra 37 perckor. Szombat, Mária napja volt. A hírt Leonardo Sandri érsek, vatikáni helyettes államtitkár közölte a Szent Péter teret megtöltő hatvanezer hívővel. A televíziók jóvoltából ezt a szomorú hírt az egész világ, mi is bizony könnyes szemmel vettük. Az apostoli palota harmadik emeletén a jól ismert két ablak mellett több helyen is kigyulladtak a fények. Felzúgtak a drága jó pápát is elsiratni kezdő Szent Péter-bazilika harangjai. Éreztük, hogy árvábbak lettünk, de nemcsak mi, hanem az egész emberiség. Meghalt a remény pápája!

A halála előtti napokban, temetése előtt és utána is egy addig elképzelhetetlen tisztelet- és szeretetrobbanás tanúi lehettünk. Ez megfigyelhető volt nemcsak a katolikusok körében, hanem más keresztény egyházak, közösségek és minden jóakaratú ember között. A Szentszék adatai szerint négymillió zarándok érkezett Rómába az egész világról, hogy ott lehessen a temetésen. Hatezer kiküldött újságíró tudósított a pápa betegségével, halálával, temetésével kapcsolatos összes eseményről. A temetést 137 televíziós társaság közvetítette 81 országban, de ezek száma magasabb, hiszen sokan voltak nem akkreditált közvetítők is. A temetésen 180 ország delegációja vett részt államfői vagy miniszterelnöki szintű képviselettel, jelen volt mindenféle keresztény és nem keresztény egyház delegációja.

Felravatalozása alatt (április 4-7. között) a bazilikában percenként 350, óránként 21 ezer zarándok áramlott be. Előbb azonban 5 kilométeres sort kellett végig állni, ami átlagosan 18-24 órát vett igénybe. Róma különböző részein 29 kivetítő állt, hogy még többen láthassák a temetést (olasz rendészeti szervek adatai alapján). Temetésén óriási tömeg kérte: Subito santo! - Azonnal avassák szentté! Ennek első lépéseként 2011. május 1-jén boldoggá fogják avatni hosszas és alapos kivizsgálások után. S így is kivételesen hamar! A boldoggá avatást jó barátja és temető bíborosa, utóda, XVI. Benedek pápa fogja végezni a Szent Péter téren. Hatalmas tömegeket várnak. Új sírja is megvan már a Szent Péter-bazilikában, közel a Pieta-szoborhoz. Lélekben mi is elmegyünk. Imádkozunk közbenjárásáért, hogy aki életében szerette az országunkban lévő egyházmegyéket és híveket, ezután se feledjen el minket az atyai házban. Boldog II. János Pál pápa! Könyörögj érettünk!



Források:

— A Magyar Kurír, a Vatikáni Rádió híradásai Jacques Martin: Naplójegyzetek, é. n.
— Haczngay Zoltán: A pápák könyve, Trezor Kiadó, Budapest 1991
— Gergely Jenő: A pápaság története, Kossuth Kiadó, Budapest 1999
— A. Fossard: Ne féljetek! Vatikán 1982
— T. Styezen SDS. S. Dziwisz: Az ima a Getszemáni kertben még tart. Lublin 2003

2015. november 17.
Incze Dénes
forrás: keresztenyszo.katolikhos.ro/archivum/2011/aprilis/2.html