Alapvetően minden gyermeknek el kell jutnia az egészen személyes hitre. Hit nem származhat másodkézből! A kamaszok szeretnének önálló személyiségek lenni, új dolgokat kipróbálni és szabadok lenni. Menjen éppen e téren gyermeke elébe azzal, hogy olyan érdekes kérdéseket tesz fel neki, amelyek rábírják, hogy felülvizsgálja cselekedeteit, elképzeléseit, kívánságait és döntéseit. Segítsen neki mindezt Isten Igéjének világosságában meglátni, és szólítsa fel, hogy az Ön szavait vizsgálja meg a Biblia alapján.

Egy tinédzser a pillanatnak él. Mindent szeretne azonnal megkapni, lobbanékony döntéseinek következményeit legtöbbször fel sem méri. Ráadásul nem sajátja az emberi természetnek, hogy cselekvése közben számolna az örökkévalósággal. Azzal segít leginkább a gyermekének, ha az Ön élete példaként szolgálva másfajta nyelvet beszél, és ha tájékozódási pontként Isten örök érvényű értékrendjét tartja magasba. Beszéljen neki őszintén a saját lelki-szellemi harcairól is, és hogy az Isten iránti engedelmesség révén megtapasztalja az Ő segítségét, és ezért beteljesedett az élete. Derítse ki, mi zajlik tinédzsere szívében (Példabeszédek 20,5).

„... ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.”
(Ézsaiás 55,11)

Amikor a fiak és a lányok, többnyire kamaszkorban, elutasítják az Istenbe vetett hitet és a Bibliát, akkor anyaként és apaként nemcsak aggodalmat élünk át, de legalábbis részben megsebezve, meggyalázva érezzük magunkat.

Mivel az utánzás az elismerés legmagasabb formája, ezért a szülők példájától való „elfordulás” mindig az elutasítottság érzetét is kiváltja bennük. Itt nem arról van szó, hogy a csemetéknek osztozniuk kellene személyes kedvteléseinkben, pl. a sport vagy a zene terén, csak azért, mert mi magunk rajongunk értük. Ebben a vonatkozásban nekünk szülőknek támogatnunk és buzdítanunk kell őket, hogy egyéni érdeklődésüket kövessék.

Ha viszont a gyerekek tudatosan hátat fordítanak Istennek, akkor ez sokkal súlyosabb dolog, mivel Isten Igéje alapján tudjuk, hogy így végső soron a vesztükbe rohannak.

A tévútra térő gyermekek komoly kihívást jelentenek, amikor a hit, remény, szeretet igencsak próbára van téve. Ilyen helyzetekben nem kevés szülő „a békesség kedvéért” megalkuszik, és olyan egyezségekbe megy bele, amelyek végül valamennyi érintett számára csapdává válnak. Aki az eltévedt utazók megsegítésére más irányba fordítja az útjelző táblákat, lehetetlenné teszi számukra, hogy visszataláljanak a helyes útra. Ha a szülők az összetűzések elkerülése végett sutba dobják értékeiket és meggyőződéseiket, akkor elveszítik hitelességüket – a gyermekük pedig a tájékozódását.

Nem az elnéző szépítésnek – „A fiam már csak ilyen önálló” vagy „A mai fiatalok már csak ezt teszik” –, hanem a szeretetteljes és kitartó iránymutatásnak van helye olyankor, amikor a csemeték a bibliai értékektől és rendelkezésektől elszakadva keresik a boldogságukat.

A tékozló fiú példázatában (Lukács 15, 11-32) Jézus nagyon szemléletesen magyarázza el, miként viszonyul az atyák Atyja gyermekei hálátlanságához, megvetéséhez és lázadásához.

A kikövetelt örökség kifizetésre kerül – mindenfajta szemrehányás, duzzogás vagy rejtett manipulációs kísérlet nélkül. (Felnőtt) emberként szabadságunkban áll hátat fordítani az atyai háznak, és a magunk útját járni – ennek minden következményével együtt. Az apa nem fut a fia után, és nem is hízeleg neki a harmónia kedvéért. A helyén marad, és várja, hogy a fia észre térjen, meglássa bűnét, és rálépjen a hazavivő útra.

A tékozló fiaknak és leányoknak semmire sincs nagyobb szükségük, mint olyan szülőkre, akik türelmesen állnak az ajtóban, és várják visszatérésüket. Nekünk szülőknek nem az a dolgunk, hogy alkalmazkodjunk, hanem hogy kitartó küzdelmet folytassunk gyermekeink szívéért. Ez nem könnyű, mi több, kemény munkát jelent, térdmunkát, imamunkát. Ennek során pedig Jézus követőiként kölcsönösen támogatnunk és bátorítanunk kellene egymást.

Isten rendelkezései nem az örömünk megrontását szolgálják, hanem útjelzők a mennyei Atya házához, aki sóváran várja, hogy az Ő – a mi – gyermekei(nk) hazatérjenek. Ami ennél kevesebb, határozattan túl kevés lenne.

Ne veszítsük szem elől: nem arról van szó, hogy a gyermeke azért higgyen Jézusban, mert Ön is ezt teszi, hanem azért, mert Jézus az igazság.

Mutassa meg kamaszkorú gyermekének szóval és tettel, hogy szereti őt, és tiszteletben tartja azon döntését, hogy Isten nélkül éli az életét. De ne riadjon vissza attól, hogy rámutasson ennek következményeire, és a maga részéről vonja is le a következtetéseket. A szülők ne szolgáljanak ugródeszkaként egy istentelen élethez. Ehhez sok bölcsességre van szüksége. Isten segíteni fog Önnek.

Még ha telnek-múlnak is az évek, és a gyermekei régen felnőttek már: soha ne hagyja abba az értük való imádkozást, Isten semmit sem felejt el! Amit a gyerekek kicsi koruktól fogva hallottak, az elvetett mag az életükben. Fektessen bele időt és érdeklődést, és jelezze a fiának vagy a lányának, hogy bármikor szívesen látja őt. Teremtsen hívogató, bizalomteljes légkört, mert csak így nyílik majd meg a gyermeke Ön előtt, ha egyszer bajban lesz.

„Aki az Urat féli annak erős oltalma van, fiainak is menedéke lesz az.”
(Példabeszédek 24,16)