Palmüra pusztulásáról nem tudok tárgyszerű, elemző-összegző cikket írni, mint ahogy korábban tettem, amikor az Iszlám Állam az iraki műemlékeket kezdte elpusztítani. Akkor elkezdtem számba venni a kulturális veszteségeket, de elakadtam: az iszlámisták olyan gyorsan romboltak, hogy nem volt időm mindent kellő alapossággal feldolgozni. De az iraki veszteségek, Hatra, Nimrud és Ninive csak felháborítottak, mint ahogy minden civilizált embert fel kell, hogy háborítson több ezer év, ősi kultúrák emlékeinek lerombolása. Palmüra azonban más. Számomra főként – de nem csak – azért más, mert Palmürát saját szememmel láttam.

Jó néhány évvel ezelőtt, 2006-ban Szíriába utaztam turistáskodni. Körbejártuk az országot, és az utunk első állomása Palmüra volt. Késő délután szállt le a repülő Damaszkuszban, a reptérről azonnal kimentünk a buszpályaudvarra, és egy hosszabb sivatagi buszozással megérkeztünk Palmürába. A modern városban, Tadmorban vettünk ki szobát, és mivel késő volt már, azonnal aludni mentünk. Másnap reggel a panzió emeleti ebédlőjében svédasztalos reggelit adtak, az asztalokat megrakták minden földi jóval, tojás-, humusz-, lepény- és salátahegyekkel. És ahogy felnéztem az asztalok fölött, ki az ablakon, a modern város házrengetege és lapos tetői fölött megláttam a romokat. Felejthetetlen, életre szóló élmény volt.

Palmüra volt a világon a legromvárosabb romváros. Nem úgy volt romváros, mint Aquincum – úgy volt romváros, mint az India Jones-filmek romvárosai. A sivatag kellős közepén, a muszlim citadellával megkoronázott hegy lábánál végtelen antik oszlopsorok futottak. Ameddig a szem ellátott, mindent elborított a rommező: az antik világ, a Római Birodalom egyik leggazdagabb, legműveltebb kereskedővárosának romjai. Palmüra nem egy idegen kultúra romvárosa volt, hanem a miénk is, európaiaké, mivel a forró kősivatag kellős közepén egy igazi hellén-római polisz szunnyadt.

Napokig jártuk a rommezőt, kimentünk a Sírok völgyébe, ahol hűvös kőtornyok mélyén a régi palmürai előkelőségek aludták örök álmukat stukkódíszes mauzóleumokban, kóboroltunk a hatalmas oázisban, ahol vályogfalak védték a sivatagi széltől a datolya- és pálmaliget-parcellákat. Minden kertbe öntözőcsatorna vezetett be, és a helyi gazdák robogón, kistraktoron száguldoztak az oázis szűk sikátoraiban.

Kilátás a sivatagban fekvő romvárosra a palmürai erődből
Fotó: AFP/Europress/Jonathan Klein

Az egyik délután egy kis kávézóban hevertünk a nyugágyakon a rekkenő hőségben, az élénkpiros virágoktól roskadozó bokrok alatt, és egy beduin fiúval beszélgettünk, aki addigra rájött, hogy semmit nem tud eladni nekünk, de azért kihasználta az alkalmat egy kis csevegésre. Született nyelvzseni volt, a világ összes nyelvén beszélt egy kicsit, és arról mesélt, mennyire különböznek egymástól az egyes nemzetek turistái. A japánokat kedvelte legkevésbé, mert nekik rengeteg pénzük van, de modortalanok és soha nem vesznek semmit. A kelet-európaiak sóherek, kivéve az oroszokat, tette hozzá, ránk is utalva.

A pálmafák lombja fölött aranyló mézszínben ragyogtak Bél templomának falai. A lépcsős pártázat a falak tetején pont olyan volt, mint amilyennek a jeruzsálemi szentélyt rajzolták gyerekkoromban a képes Bibliákban. És persze Bél sem volt ismeretlen: a Termékeny Félhold ősi kultúráinak viharistene, Baál, akire az ótestamentumi próféták válogatott átkokat szórtak, mert féltek, hogy bűnre csábítja a kiválasztott népet. De a palmürai Baál már nem az Ótestamentum emberáldozatokra szomjazó, kegyetlen démona volt, hanem barátságos, civilizált, jóságos istenség – a világbíró Zeusszal azonosították a régi palmüraiak, akik a hellenisztikus kultúra bűvkörében éltek.

Palmürába folyamatosan érkeztek a turistabuszok a világ minden részéről, a modern város jórészt az idegenforgalomból élt. A jómódú vendégek az ötcsillagos Zenobia Hotelben szálltak meg a rommező peremén – egy igazi gyarmati hangulatú, 20. század eleji luxusszállóban, ahol fekete mellényes pincérek szolgáltak fel frissen facsart narancslevet az angol úriasszonyoknak a teraszon. A buszos csoportok többsége persze nem sokat látott a városból, tettek egy gyors kört a látványosabb romok körül, vettek néhány szuvenírt, és már mentek is tovább.

Nekünk viszont bőven volt időnk. Az egyik este szürkület után kisétáltunk a romokhoz, és láttuk, hogy rengetegen piknikeznek az antik oszlopok között. Amikor este levonultak a turisták, a helyi családok újra birtokukba vették az őseik által épített várost. Máskor épp a római színházban voltunk – a teljes épségben megmaradt, fantasztikus római színházban –, amikor érkezett egy csapat damaszkuszi diák. Jól öltözött középosztálybeli lányok és fiúk vegyesen, jókedvűek és felszabadultak, mint bárhol a világon egy csapat tanulmányi kiránduláson résztvevő fiatal. Egyszer csak felugrottak a színpadra, az egyik fiú előlépett kórusvezetőnek, és vezényelni kezdett az alkalmi kórusnak. Az ókori színpad megtelt hangokkal és élettel. Vajon hányan lettek gyilkosok és hányan lettek áldozatok közülük? És vannak-e néhányan, akik a Keleti-pályaudvar aluljárójában táboroznak, a bécsi vonatra várva? A színházat mindjárt a város elfoglalása után beszennyezték az Iszlám Állam fegyveresei: itt hajtották végre az egyik első tömegmészárlást az összeterelt lakosság előtt.

Mondanom sem kell, hogy mi akkor teljes biztonságban éreztük magunkat, ahogy később is mindenhol Szíriában. Az ország közel nem volt olyan turistás és nem is volt annyira szegény, mint Egyiptom. Az idegenek, akik megszólítottak minket az utcán, többnyire tényleg beszélgetni akartak, nem (vagy nem csak) eladni valamit. Szinte bárhova mentünk, a járókelők megállítottak minket, megkérdezték honnan jöttünk, mit csinálunk, és főként, hogy tetszik-e nekünk Szíria. „Isten hozott titeket! Érezzétek jól magatokat”, mondták. Mennyire büszkék voltak az országukra, amit néhány évvel később darabokra szaggattak!

A polgárháború sújtotta Damaszkusz
Fotó: AFP/Europress

Néhány nappal Palmüra eleste előtt Boris Johnson, London konzervatív főpolgármestere azt írta egy publicisztikában a Daily Telegraph-ban, hogy a nyugatnak kötelessége a várost megmenteni, nem hagyhatja, hogy ugyanarra a sorsra jusson, mint Irak világörökségi helyszínei. „Ha a mániákusok lerombolják Palmürát, az egész civilizációt lerombolják”, írta. Palmüra Johnson szerint önmagán túlmutató jelkép, egy sokszínű, művelt, nagyszerű civilizáció csúcsteljesítménye, Nyugat és Kelet közös öröksége. Palmüra a szírek számára is kiemelt jelentőségű helynek számított: még a polgárháború éveiben is megmaradt közös szimbólumnak, és a reményt jelképezte, hogy Szíria egyszer újra békés, szabad és élhető ország lehet. Ezért is kell elpusztulnia, hogy az Iszlám Állam ezt a reményt elvegye. Johnson felszólítása visszhangtalan maradt. Fel sem merült, hogy a nyugati vezetők átgondolják katasztrofális, az első perctől nyilvánvalóan működésképtelen szíriai stratégiájukat, amelynek sarokköve az Aszad-rezsim elutasítása. Pedig Palmürát utolsóként a szír hadsereg katonái védték.

Amikor négy évvel ezelőtt a polgárháború kitört, már sejtettem, hogy Palmürát nem látom többé. A turisták természetesen eltűntek, a Zenobia Hotelben katonák vertek tanyát, a romok kaptak néhány belövést. De mindig jólesett arra gondolni, hogy messze a sivatagban Palmüra még megvan – és ameddig megvan, remény is van rá, hogy Keleten a dolgok jobbra fordulnak. Most nincs többé remény.

„A Balti-tenger mellett fekvő Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára”, mondta Churchill 1946-ban a fultoni beszédben. E vasfüggöny mögött akkor évtizedekre eltűnt Kelet- és Közép-Európa. Most a sötétség felhője ereszkedik le a Földközi-tenger egész keleti medencéjére. Nincs senki, aki képes lenne megjósolni, hogy e felhő pontosan mekkora területet borít el – Egyiptom, Tunézia, Jordánia, Libanon vajon megmaradnak-e, Törökország vajon immunis-e a bajra? – és évtizedek, vagy évszázadok múlva száll-e fel újra.

Legkésőbb akkor, amikor a fogságba esett jordán pilótát, Moaz al-Kaszaszbét élve elégették egy ketrecben, szembe kellett nézni azzal, hogy olyasmi öltött testet a Közel-Keleten, amit vegytiszta formában csak ritkán látunk megjelenni a világban: a Gonosz maga. Nem divatos metafizikai szempontokat behozni a világpolitika eseményeinek kommentálásába, de azért jobb, ha ezt tudjuk. Aki látta a videót, tudni fogja. És a Gonoszt nem sikerült kordon mögé zárni, mohón terjeszkedik tovább, felfal maga körül mindent.

Ha a Nyugat esetleg képes lenne az Iszlám Állam megsemmisítésére – aminek most nem sok jelét mutatja –, Szíria akkor is végleg megsemmisült, akárcsak Atlantisz. Normális ország soha többé nem lehet újra belőle, mint ahogy Irakból sem lett, bárhogy fordult is a hadiszerencse az elmúlt évtizedekben. Etnikai-vallási sokszínűsége elveszett, társadalmát brutális trauma érte, szépsége örökre a múlté.

Palmüra a nyugati múzeumokban, könyvtárakban él tovább: könyvekben és képeslapokban, fotókban és egy-két megmentett tárgyban, az elsüllyedt Atlantisz véletlenül partra sodort roncsaiban, amit a mi biztonságos világunk, a Földközi-tenger boldogabb oldalán megőrizhet. Európa és Amerika mai, ijesztően csekély kaliberű vezetőin múlik, hogy az utódainknak egyszer ne Párizst és Londont, Bécset és Rómát kelljen elsiratniuk.

Palmüra is elpusztul. Forgatom a fejemben a szavakat, de csak ürességet érzek. Az üresség fáj, mint ahogy állítólag a levágott végtag helye is sajog az amputáció után. Fejben fáj tovább.