A szervita rend alapítói
február 17.


Elöl jártak a devotio moderna, az egyszerűség, a lemondás útján. Jelképesnek, de teljes valóságnak is vehetjük, hogy a szervita rendnek nem egy alapítója volt, hanem hét.


A középkorban, a XIII. században éltek, itáliaiak: Boni figlio, Bonagiunta, Manetto, Sostegno, Ama dio, Uguccione és Alessio. Modernségük éppen abban nyilvánult meg, hogy nem vonultak ki a világból, hanem napi feladataikat végezve próbáltak kiemelkedni a vallási közömbösségből, és megközelíteni a krisztusi tökéletességet.

1233-ban kérték felvételüket a bűnbánók testvéri közösségébe. Ez az esztendő Itália északi és középső részén „a nagy imádság” éve volt, a ferencesek és a domonkosok jóvoltából. A történészek által vitatott szervita alapítási legenda szerint ekkor kelt életre a rend.

A hét alapító valószínűleg később vonult vissza a város kapui előtt lévő Cafaggióba, hogy nagyobb szabadságban éljen a szemlélődésnek. Szó szerint akarták követni az evangéliumot, miként Assisi Szent Ferenc. Meglelték az igazgyöngyöt, és az Apostolok cselekedeteiben leírt ősegyházi formát választották: a szegénységet és a felebaráti jótékonykodást.

Cafaggio számukra túlságosan profán helynek bizonyult, ezért a Monte Senarióra költöztek, remeteségbe, mely ugyanakkor nem a kivonulást, a világgal való szakítást jelentette, hanem a világban való szolgálatra fölkészítő belső, lelki megerősödést.

Minden bizonnyal a domonkosok első vértanúja, Veronai Szent Péter ajánlotta nekik, hogy vegyék föl a Szűz Mária szolgái elnevezést.

Innen a szervita név, melynek megléte 1245 óta okmányokkal bizonyítható Firenze történetében. A hetek Szent Ágoston reguláját tekintették iránymutatónak.

A rend 1255-ben nyerte el a végleges pápai jóváhagyást. Később az alapítók, visszavonulva a világtól, átadták helyüket az új nemzedéknek, akik azután világméretűvé fejlesztették a szervita rendet.                                L. K.


forrás: Új Ember 2021. február 14.