A Szentlélek korszaka Krisztus föltámadásával és a Pünkösddel kezdődött el, minden rajta keresztül történik. Senki sem mondhatja „Jézus az Úr, hacsak nem a Szentlélek által.”

Én a Patróna Hungariae gimnáziuba jártam, és azt hiszem negyedik gimnazista voltam, amikor jókat vitáztunk az asztal tetején a vasárnapi szentmise után. Az egyik ilyen Húsvét utáni alkalommal arról vitáztunk, hogy kicsoda a Szentlélek. Nagy hitvitákat folytattunk erről, de olyan megoldatlan maradt az egész. Emlékszem arra a délelőttre, amikor egy ilyen vita után, mentem a Kecskeméti utcán az Egyetemi templom felé. Akkor belém villant a gondolat, hogy ez van a Szentírásban: „Senkisem mondhatja, Jézus az Úr, hacsak nem a Szentlélek által” Hát én Jézust sokszor nevezem Úrnak, akkor nekem van Szentlelkem. Emlékszem arra az örömre és bizonyosságra, ami akkor eltöltött. Vettük a keresztséget, vettük a bérmálást, segítségül hívjuk az Úr nevét, és most reflektálunk arra, hogy ez a Szentlélek műve bennünk, „akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút.”

A mai szentmisének az olvasmánya - az Ékes - kapu jelenet, az Apostolok Cselekedeteiből. Még az órát is tudja Péter és János, hogy mikor mennek föl a Templomba, mert olyan esemény történt velük. A koldusnak, a nyomorultnak, aki sérültnek, nem volt helye Izrael kultikus közösségében, nem léphetett be a templomba. Hívő ember volt, Izrael népéhez tartozott, Izrael népének kötelessége volt alamizsnát adni, de a sérült felé nagyon kemény rendszabály, hogy a sérült nem imádkozhatott, nem léphetett be a kultikus közösségbe. Alamizsnát kér, ami jár neki. De nem azt kapja, hanem azt, ami Péter húsvéti hitének gazdagsága: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus neve az én kincsem, az Ő nevében mondom, hogy kelj föl és járj.”

Persze Péter temperamentumából fakad, hogy egy kicsit felrángatja, hogy segítsen neki, mert hátha mégsem áll föl a Szentlélek erejéből.

Azért tartottam fontosnak ezt megismételni, mert a mai napon nagyon fontos, hogy el tudjuk hinni, hogy ugyanaz a Lélek van bennünk, mint Jézusban, ugyanaz a Lélek, ami az apostolokban.

Isten akarja azt, hogy rajtunk keresztül épüljön az Ő országa a társadalomban, a lelkekben, az Egyházban, a közösségünkben, a családunkban. Ehhez kell az a Péteri hit.

Persze nem úgy, ne ahogyan az egyik kedves testvér csinálta, első karizmatikus nekifutásában, amikor először tapasztalta meg a Szentlélek erejét. Váratlanul éppen akkor halt meg egy osztálytársa és hát erre a ravatalozóban imádkozott, hogy támadjon föl a halálból. Ez nem jött be.

A Szentlélek azért az értelmünket is használja, nemcsak a lelkesedésünket. Ezért fontos, hogy az Ékes–kapunál lévő koldusként, egyrészt kérjük Isten szolgáitól, kérjük az Egyházon keresztül is a Szentlelket, a gyógyulást, hogy bemehessünk a szentélybe. Másrészt pedig, hogy megértsük, minden jel, minden csoda, minden gyógyulás, minden karizma az örök életet építi a világban, bennünk, bennem és nem látványosságnak szolgál. Nem a kisebbségi érzéseim kompenzálására szolgálnak. Abban a pillanatban, amikor ki akarom sajátítani, „taccsra megy”.

Nem én használom a Szentlelket, hanem – talán – a Szentlélek használ engem, ha hagyom. Azért, hogy mint koldus fölépüljek, és beléphessek Isten háza-népének közösségébe, a Mennyek Országába. Tehát a Szentlélekben való megújulás, a keresztség és bérmálás szentségi kegyelmének a megújulása, a szentség Lelkét adja meg, szítja föl bennünk. –

Ugyebár ez a fő parancs, hogy „szentek legyetek”. Az, hogy „szeressétek egymást” ez már az út a főparancshoz. - Felszítja a Szentség Lelkét bennünk, és akkor egyszerűen történnek a jelek, amelyeket nagyra nyitott, gyermeki szemmel észrevehetünk.

Szoktunk beszélni a Léleknek az adományairól, ajándékairól, szoktunk beszélni a karizmákról. De ma is hat az a szemlélet, hogy hát „kevély dolog ilyesmire törekedni”. Eleve, hát az életszentségre törekedni, azért az is nagyon kevély dolog, legalábbis nem illik róla gondolkodni, hát még beszélni..” Ezt a vélekedést a II. János Pál pápa, alaposan korrigálta, amikor kiadta a Nuovo Millenio Ineunte-t azzal, hogy mindenkinek kötelessége az életszentségre törekvés. Szent Pál is azt mondja, „nem tudjátok, hogy szentek vagytok, az Isten Szentlelke lakik bennetek”.

Hogyan tudom megérezni, megtapasztalni azt, ami az apostolokat olyan örömmel töltötte el, amikor visszamentek a „portyázásukról” Jézushoz, hogy azt mondták: „Uram engedelmeskedett nekünk a Sátán, kiűztük a Te nevedben, gyógyítottunk a Te nevedben”. Hogyan fakad föl bennünk, ez az öröm, vagy mi az, ami miatt ez, nem fakad föl bennünk. Egészen apró dolgokon kell elsősorban ezt tetten érni.

Nagyon szép példája ennek, hogy az élő víz fölfakadása, sokszor egy sáros erecskének a fölfakadása, úgy, mint Lourdes-ban vagy Fatimában. Bernadettet mindenki kinevette, hogy eszi a sarat, és ott kapirgál a fű között. Pedig az élő víz tört föl, ami azóta rengeteg embert gyógyított meg. Egy picit mi is így vagyunk. Tapogatódzva, féléken, tanulgatjuk tetten érni, hogy mi történik bennünk, hogyan akar bennünket az Isten fölhasználni mások felé. Egészen biztos, hogy volt ilyen tapasztalatotok. Amikor csodálkoztatok, hogy valaki megköszönt egy szót, amire Ti nem is emlékeztetek, hogy kimondtátok. Biztosan volt ilyen. Ez a Lélek műve volt.

Vagy váratlanul észrevettétek valakinek az ínségét, amit ő nem mondott ki a szavaival, de egy belső rezdülés odafordította a szíveteket. És a „szívetek füle” meghallotta, azt, amit az illető hanggal ki se mondott, és ez a Szentlélek műve. Majdhogynem azt kellene kérdeznem, hogy ki az, aki nem tapasztalt meg ilyet. Mert egészen biztos, hogy megtapasztaltátok. Csak talán nem értük tetten, nem köszöntük külön meg, esetleg megveregettük a vállunkat, hogy „jól van, ezt jól csináltam”, pedig ez a Szentlélek volt. Egészen apró dolgokon keresztül működik. A Szentlélek. Illés prófétánál sem a látványos viharban, tűzvészben, hanem a lágy esti szellőben jön. Ezzel tanítgatja. Meg kell tanulnunk az ilyen apró dolgokban észrevenni, a Lélek munkálkodását, és azt mondani „köszi”!

A Szentlélek megszólítható személy. Egészen apró dolgok történését vettem észre az elmúlt napokban többszörösen is. Azért mondom el, hogy ilyen egészen apró dolgokban vegyük észre a jelenlétét.–

A Püspökkari Titkárságon dolgoztam, és a Veres András püspök atya miséjén voltunk ott hárman-négyen, a munkatársak közül, - és amikor a békejobb-nyújtás következett, azt mondtam az Úr Jézusnak: Most nagy szükségem van a Te békédre, mert lefáradtam az ünnepi rohanásban, mert a közösség nagy része nálunk volt az anyaházban, és hát igen, lefáradtam. Ezért mondtam, hogy „Jézus, szükségem van a Te békédre”. A püspök atya mindig úgy szokta, hogy a legszélsőhöz megy oda, de most fogta magát, és rögtön énhozzám jött, és nekem nyújtotta a kezét. Egy apróság.

A ”kedves Úristen”. Ezek a „kedvességek”, amelyekkel válaszol a szívünk vágyaira. Ha észrevesszük ezeket, megbátorodik a szívünk, hogy nagyobbakat kérjünk.

És kialakul bennünk az a „Szív” és az az „Értelem” amelyik elkezdi megtanulni, hogy az Isten látásával lásson, érezzen, gondoljon, akarjon. És észreveszi a történések mögött a szerető Gondviselést, vagy az Ő figyelmeztetését.

Szent Pál nagyon vakmerő dolgokat mond a Lélekkel kapcsolatban. Például ilyeneket, hogy jó dolog törekedni a karizmákra. Jó dolog törekedni a prófétálásra. Jó dolog megtapasztalni az Isten gyógyító, szerető irgalmának a megnyilvánulásait. És szolgálni azt, amit Joel próféta ír, hogy a végső napokban Isten kiönti a Lelkét az utcákra és a terekre, és prófétálni fognak a fiatalok, és álmot látnak az idősek.

Nem véletlen, hogy Jézus életének látható, nyilvános kereteit „Szentlélek-események” határolják be. A Jordán-keresztség és a húsvéti –üzenet, hogy „vegyétek a Szentlelket”!

Mi az, amire nekem szükségem van? Mi az a szolgálat, életállapot, ahol nekem nem elegendő az az emberi szeretetem, ami a rendelkezésemre áll, hanem szükségem van arra, hogy az Isten szeretete áradjon ki rajtam keresztül..

Aki egy kicsit is tapasztalt, vagy ismeri önmagát, meg az embert, az rájön, hogy nem igazán vagyunk szeretetre méltóak. S ha úgy tudunk a másikra nézni, hogy föl tudjuk fedezni a másiknak a szeretetre méltóságát, akkor az már Isten szeretetének a fényében van: „Ubi caritas et amor, Deus ibi est.” Ahol szeretet, szerelem és jóakarat, ott van az Isten. Tehát ez hallatlanul fontos. De ezt a szeretetet el kell kérnünk az Istentől.

Kérnünk kell, hogy képesek legyünk olyan szívvel és értelemmel fordulni a másik felé, hogy megtörténjen bennünk az, ami Jézusban, hogy „megesik a szíve” a másikon, a szituáción, a helyzeten. Ezek azok a jelek, amikor az Isten valamit cselekedni akar. Akkor lehet, hogy prófétai szót fogok kapni, és ez nem jövendő-mondás Óbudán, vagy vasárnap délután a TV-ben egy jósgömb előtt, hanem hogy az Isten szemével látom és értelmezem a múlt, a jelen és a jövő eseményeit. Egyszerűen megértem belülről az összefüggéseket, megértem, hogy ez miért vagy hogyan történt, történhetett így.

Az, amit sógornőm, Mária és Ákos bátyám tanúságtételként a családot ért halálesetek (két gyermekük és Vilma nővérünk) kapcsán el tudtak mondani a TV-ben, az Szentlélek esemény volt. Az prófétai Szentlélek esemény volt, mert az Isten szemszögéből föl tudták fedezni ebben a nagy tragédiában, ami a családunkat érte, az Isten jelenlétét, igen emberi szereteteteken keresztül is. De ez a prófétai látás átragyogja a sötét felhőket.

Miért nem tudom én meggyógyítani azt a kint ülő koldust a fekélyes lábával? „Mert talán az nem is akarja”? A karizmák és a gyógyítás karizmái is, valószínűleg azért nem annyira elevenek ma, mint az apostoli időkben voltak, mert még mindig gyönge bennünk a Húsvét örömhíre, hite.

Komoly kérdőjel, hogy most Mózes kellene- utánoznunk, aki, hogy ott versengett az egyiptomi „csodapapokka”, hogy ki tud nagyobb kígyót varázsolni a botból, vagy ki tudja jobban azt mondani, a természetgyógyász vagy én, hogy „kelj fel és járj”! Vagy ki tudja meggyógyítani a beteget.

A Szentlélek ajándékai, a gyógyítás ajándékai az örök életbe, Krisztus életébe építenek be. Tehát ha valaki nem akar beépülni, vagy az Isten látja, hogy ez a gyógyulás nem épülne be, azaz nem szolgálná az üdvösségét, vagy hogy az illető elutasítaná, akkor könnyen lehet, hogy ezt nem adja meg. Nem okvetlenül azért, mert vagy ő, vagy én hitetlen vagyok, hanem azért, mert minden gyógyulás az örök üdvösséget célozza meg.

A mi közösségünkben eléggé jelen volt és talán van a gyógyítás karizmája. Meg kell mondjam, hogy ez szerintem, annak a hitnek az ajándéka, ami a gyermeki lelkületből fakad, és nem a hatalomnak a karizmája.

Az első ilyen esetem még a gimnáziumban történt. Harmadik gimnazista voltam, és az édesapám abban az évben harmadszor kapott szívinfarktust, vagy tüdőgyulladást, most már nem emlékszem. Én nagyon sírtam odabent a Patrónában. A hittanár, dr.Kosztolányi István atya, aki száraz tudós és aszkéta volt, tizenhárom nyelven tudott, de tizenéves lányoknak hittant tanítani, hát nem igen. A folyosón rám „förmedt”, hogy „Maga meg miért bőg?” Ettől én nagyon meg voltam sértődve, mert nem elég, hogy világfájdalmas vagyok, mert édesapám beteg és még így „le is rámol”. Emlékszem arra a közérzetemre, amikor azt feleltem, hogy „lehet, hogy az édesapám meg fog halni. ”Ne bömböljön, menjen be a kápolnába és kérjen csodát!” Hát erre én mentem a kápolnába és azt mondtam, hogy „Jézusom, a Kosztolányi atya mondta, hogy kérjek csodát.” Mire hazamentem, édesapám jól volt és két nap múlva dolgozott. Ez számomra nagyon meghatározó élmény volt, ahhoz hogy egészen természetes legyen számomra az, hogy amikor egy sajátos, belülről való megragadottság, részvét ébred, akkor magától értetődően imádkozzam betegekért.

Aztán ezek az imák különböző módon hatnak, de az már nem az én dolgom. Volt olyan, a közösségünkben, hogy egy kis leukémiás kislányért imádkoztunk, egy hat, ill. azóta már hétgyermekes család ötödik gyermeke volt. Lemondtak róla már a gyerekklinikán. Az édesapja úgy hozta ki, hideg időben, úgy Húsvét táján. Az ápolónők kiengedték, hogy úgysem marad meg, és áthozta a Krisztus Király kápolnába, ahol mi rendszeresen együtt imádkoztunk, hogy hadd imádkozzunk érte. A három-négy év körüli kislány, az édesapja karján volt. Hogy meg ne riadjon, úgy ültettük, hogy ő legyen a tabernákulum előtt. Megkérdeztem, hogy Te mit tudsz énekelni a Jézusnak, hát a „Mennyből az angyalt.” Ez volt az ő húsvéti imája. Körbeálltuk és elkezdtünk érte imádkozni. Két hét múlva kint volt a kórházból, mert megjavult a vérképe. Fél év múlva már azt mondták, hogy csak félévente, ill. később évente kell vinni kontrollra, és kaptunk már tőle, mint iskolástól egy fényképet, hogy teljesen egészséges.

Nem egy ember a karizmatikus, és nem egy ember a gyógyító. Az Egyház ajándéka a Szentlélek, és akinek – hogy úgy mondjam „szüksége van rá” az vehet az Isten gazdagságából, bizalommal és élhet vele. Vannak emberek, akikben a „hit csatornája” kevésbé van eldugulva talán, és ez könnyebben történik.

Volt olyan eset, hogy egy alkoholista pap barátomnak a lábszár fekélyéért imádkoztam. Meglátogattam, nagyon le volt verve: „Mi bajod van?” Hát, másnap kórházba kell mennem, és ki fog derülni, hogy pap létemre alkoholizálok.” Egy nagyon megalázott ember volt. „Mondtam, tedd ide fel a lábadat”. Odatettem a kezemet, imádkoztam nyelveken, aztán mentem a dolgomra. Másnap találkozom vele. Jön a közösségbe, ráadásul egy kicsit tintásan, „Mit keresel itt?” „A kórházban voltam, levették a kötést, nem találták a fekélyt. Örömömben eljöttem ide, hogy beszámoljak róla, de hát örömömben egy kicsit piáltam.” Én akkor nagyon dühös lettem az Úristenre. Hogy hát miért nem az alkoholizmusából gyógyította meg. Egy ideig utána nem imádkoztam gyógyulásért. Hát a kutyafáját! Ha ezt meggyógyította, akkor meggyógyíthatta volna az alkoholizmusát is. De ennek a papnak – aki orosz hadifogságot járt és ott szokott rá az alkoholra - még nagyon-nagyon sok szerető imára volt szüksége ahhoz, hogy gyógyuljon. Nagyon példamutatóan alázatos ember volt közöttünk. Olyan volt, mint Graham Green: „Hatalom és dicsősége”c. könyvének papja. Nagyon sokat tanultunk tőle, éppen a megalázottságán keresztül. Azon keresztül, hogy vállalta, hogy mindig újra elesik, és mindig újra kezdi.

Aztán volt olyan, hogy a Maros Izidor püspök atya szólt, hogy menjünk le imádkozni az egyik atyával egy haldokló papjához, aki tüdőrákban haldoklik. Lementünk ketten imádkozni. A pap barátom azért imádkozott, hogy meggyógyuljon, én meg azért, hogy hazavigye őt az Úristen. S a haldokló azt élte meg, hogy érte jött a Jó Pásztor. De gyógyult körülötte a falú együttimádkozó közösségében a húsvéti hit.

Akkor nem sérül az, akiért imádkozunk, ha a Föltámadott Krisztusra tekintve imádkozunk. Ha mindig az a kérés, hogy „Uram, a Te föltámadott életed erejét tedd nyilvánvalóvá”. És akkor valami fog történni, vagy a lélek gyógyul, vagy a test gyógyul, vagy mindkettő gyógyul, de az örök élet megnyilvánul. .

Időnként az Isten ad egy benső tudást, vagy ismeretet, hogy mi történik a közösségünkben, mi történik a szeretteinkkel. A szülők biztosan ismerik ezt az intuíciót, amit a szeretet hoz létre, vagy a szerelmesek is, hogy most tudom, hogy a másiknak szüksége van rám. Vagy most tudom, hogy imádkoznom kell érte, mert…

Hiszen, „ahol a szeretet, ott az Isten”. Ezt az emberileg természetes ajándékot, a szeretetnek ezt az ajándékát, intuícióját tudja a Szentlélek úgy felerősíteni, hogy ebből egy ilyen belső bizonyosság, ismeret, tudás tud kialakulni.

Volt egy olyan tapasztalatunk a közösségben, hogy volt egy fiatal lány, rákos volt, és haza kellett ezért mennie Nyíregyházára. Amikor egyszer imádkoztunk, akkor azt a képet kaptam, hogy a Piétának az ölében van. Akkor nagyon imádkoztunk érte, és két órával később kaptuk a telefont, hogy életveszélyben van. Kocsival rohantunk hozzá, hogy a halálos ágyán letehesse a szociális-testvéri fogadalmat.

Hallatlanul szép élmény volt! Isten megjelentette nekünk az ő állapotát, őneki pedig, hogy megyünk hozzá! Mert egy a közösség, a Krisztus Teste. Az a természetes, ha kapcsolatban vagyunk egymással. Ezek valahogyan a hitnek a dobbantásai, és a szeretetnek a cselekedetei. Ezek aztán bölccsé tehetik a szívet.

A Szentlélekben való megújulás a szeretetben való megújulás. A „mócsingot” alakítja át új szívvé. Hogy ne az ösztönösen érző szív, hanem az Isten szeretetétől megtisztult szeretet irányítsa az életemet, egy olyan világban, amelyik állandóan az ösztönszférát bombázza. A szívnek ez a megtisztultsága, ez a szeretete, a szívnek azt a bölcsességét tudja kialakítani, ami megadja a szavakat Isten felé, tehát az imádságnak az ajándékait, és megadja a szavakat az emberek felé, tehát a tanácsadás, a tanítás, a vigasztalás szavait. Megadja az imádságnak szavait.

A legbölcsebb szó az Isten felé, a gyermeknek a gügyögése, ez a glosszolália, a nyelvek adománya. Annak megvallása, hogy én, az ember nem tudok Istennek okos dolgokat mondani. Ez az úgynevezett „nyelveken szólás" ajándéka. Ez nem valami nagy misztikus ajándék. Jó képe ennek az ajándéknak a Betlehemi bazilika bejárata. Olyan, hogy csak kétrét görnyedve lehet oda bemenni. Azért, hogy a lovak ne mehessenek be, tehát a római katonák lovai ne mehessenek be. Ha beléptél, feltekinthetsz, kitágul a tér.

„Én az ember ugyebár tudni akarom, hogy mit mondok, az a fontos, hogy nagyon értelmes legyen” és akkor el kell engednem magamat, vállalnom kell azt, hogy a madár csipogásához, vagy a gyerek gügyögéséhez hasonlóan dadogok az Isten előtt. Tehát valahol ez az alázatosságnak és a megkicsinyedésnek az ajándéka. Szent Pál azt mondja, hogy, aki nyelveken imádkozik, az elsősorban önmagát építi. Nem tudom, kik azok, akik ezt megtapasztalták valamikor. Ha másként mondom, akkor biztosan többen jelentkeznek. Ki volt az már, aki mondjuk egy hegyoldalban, vagy egy tavaszi réten önfeledten énekelt egymagában? Ez majdnem ugyanaz. Ez az önfeledt éneklés, hallihózás, és akkor az ember már sokszor nem is a megtanult dallamot mondja, arról már sokszor meg is feledkezik. Ez a természetes alapja ennek az ajándéknak, hogy a szívem és lelkem dalol az Istennek, gügyög, mint egy kisgyermek, ez az „Isten-gyermekségnek” különleges ajándéka. Ez átválthat prófétai ajándékká akkor, ha az Isten párhuzamosan megadja az értelmezés ajándékát. Szent Pál sürgeti, hogy ezt kérjük. A gyermeki gügyögést, ami a szívnek egy ilyen önfeledt gügyögése az Isten előtt és egy ilyen odabújás az Istenhez, azt nem szükséges magyarázni, emellé nem szokott magyarázat jönni.

A prófétai nyelvek ajándéka mellé szokott megjönni az értelmezés. Időnként az Úristen nagyon kedves dolgokat csinál. Amikor kitört köztünk a hetvenes évek közepén a Lélek-újulás, akkor volt köztünk egy testvér, aki hallatlanul szkeptikus volt. „Na nem, csak ezt ne!” Az illetőnek oxfordi angol nyelvvizsgája volt, szóval elfogadni azt, hogy nyelveken való ima, meg nyelvek értelmezése! „Na ezt ne, ezt hagyjuk!”. Egyik alkalommal együtt voltunk és nyelveken énekeltünk. Ez sokkal könnyebb, hogy úgy mondjam, és kevésbé „üti azt”, aki nincs benne. Akkor ez a testvér azt mondja, hogy „Ágnes, ti megtanultátok azért az ó-semita nem tudom milyen dicsőítést, hogy engem csőbe húzzatok”. Ő egy ilyen nagyon tudományos ember volt. Mondtam, hogy „hát, az a Szentléleknek nagyobb csodája lenne, ha mi a Te kedvedért, azt az ó-semita nem tudom micsodát, előkerestük volna, és meg tudtuk volna tanulni azért, hogy Téged átvágjunk.” Őneki az Isten, a saját szakmai ismeretein keresztül engedte, hogy megértse azt, amit mi énekeltünk, azért hogy meggyőzze, hogy nem humbug az egész. – Azért nem nyílott meg rá túlzottan. Nem kell félni, Isten nem tesz senkin sem erőszakot.

De lehetséges, hogy ez az imádság, a bensőnek ez az imája felidéz bennünk képeket, emlékeket, és ha azt megfogalmazom, lehet, hogy nagyon mélyen, gyógyítóan tudom a másikat érinteni. Azt mondjuk, hogy a Szentlélek fölfakasztja az élő vizeket. Mindenkiben megvan ez az alapképesség, hogy Isten előtt ennyire szabad gyermek legyen, és merje akár egyszerűen Jézus nevét ismételgetni.

A keleti kereszténységnek Jézus neve az alap. Ők nem zsolozsmáznak, hanem Jézus nevét mondogatják, vagy a Jézus–imát. Amikor a szív kezdi ezt már úgy ismételgetni. Ennek hallatlanul nagy ellensége a sok zajszerszám. Pl. A walkmanek, mp3-ok,okos telefonok, amik egyszerűen összezárnak engem önmagammal, már elszakítanak a mellettem lévő embertől is, és csak azt hallgatom, amit bekapcsoltam éppen a kazettán. Ellensége az a stílus, hogy ma már reggel hatkor is, ki mikor ébred, bekapcsolja a TV-t a számitógépet.

Az imádság ajándékai csak a csendben nőnek föl. Amikor valaki úgy mímeli a tanulást, hogy közben szól a rockzene, akkor a tanulás sem megy igazából. Az imádság még kevésbé. Felelős vagyok azért, hogy teret adok-e a Szentlélek működésének az életemben, a csöndemben. Mindannyian megtapasztaltátok, azt hiszem, most már az elmúlt időben, hogy megszólal a Szentírás. Hogy valamilyen szinten hordozza az életünket. Most kezdjétek azt figyelni, hogy miképpen szólalnak meg a mindennapok eseményei. Hétfő este az egyik testvér, akivel együtt lakom, jött mondani: Te képzeld, mi történt” – Megint egy ilyen egészen kis apróság. – "Képzeld, azt mondtam reggel Jézusnak, hogy „Úgy szeretném, hogy valaki ma engem meglocsoljon”! - "Szent szerzetes" ugye, örökfogadalmas szerzetes. - Aznap kirándulni mentek, és valahol a Pilisben összefutottak valami jópofa társasággal, és ott kapásból elkezdték őket locsolni. Szóval „kedves Úristen”. Tessék észrevenni, hogy ez konkrétabb valóság, mint az, hogy mit mond a főnököm. A negatív, az nem igazán valóság, az a szeretetnek a hiánya, nem azt kell észrevenni.

A Szentlélek erejének tanúságtevőié kell lenni. Mert csődöt mondott a hagyományos katekézis, csődöt mondott a hitoktatás. Még jobban csődöt mondott, amióta kiment az iskolákba. Mert akiket oda, katekézis oktatásra kiküldtek, azok nem tanulták a „missziós katekézist”. Azok a plébániai "burokban született" keresztények lelkét próbálták nevelgetni. Ott pedig kis őrjöngők – látom, van, aki élénken bólogat, - nem akarnám azt mondani, hogy vadállatkák de időnként, nincs más kifejezés - között kell lenni. A Lehel tér környékén tanít az egyik testvér egy "kicsit hátrányos helyzetű" gyermekeknél, és teljesen lefárad egy–egy óra végére. És lehet, hogy ezek a gyerekek akkor tapasztalják meg jobban az Isten szeretetét, ha együtt focizik velük. Ha Isten szeretetéről csak beszél, azt talán kevésbé értik meg. Ez egy teljesen megváltozott helyzet.

Tehát szükség van ránk! A mi feladatunk az, hogy egy ellenséges világban az Újra - Evangelizációnak a munkatársai legyünk és egyedül ez a húsvéti Krisztusnak a meghívása és üzenete, hogy „tegyetek rólam tanúságot, hogy megismerje minden ember az üdvösséget.” Megismerje mindenki az igaz életet, ami nem más, mint Jézus Krisztusnak az ismerete és annak megismerése, aki Őt küldte. Ez csak úgy lehetséges, ha bennünk erős az Isten életének a tapasztalata. Szoktatok áldozni? Nagyon komolyan javaslom, hogy próbáljátok meg, legalább most az elkövetkező héten, tudatosítani magatokban, hogy a Föltámadott Krisztus jön hozzátok az Oltáriszentségben.

Krisztus az ígérte, hogy „aki befogad engem, azzal együtt étkezem, és az Atyát és Lelket is viszem magammal”. Tessék azt kérni Jézustól a szentáldozás után, hogy

„Jézus, ígéreted és hűséged szerint mond ki bennem a Szentlelkedet!” És akkor kérjétek az a Szentlélektől, hogy „Kedves Szentlélek, légy szíves tedd bennem úrrá Jézust!” Aztán meg kérjétek azt, hogy „Jézus és Szentlélek, mondjátok ki bennem a bizalom imáját, hogy Abba, Atyám” és akkor egyszerre Szentháromságossá lesz az életem. Akkor az Isten háza-népeként, gyermekeként játszadozom a föld kerekségén. Ha időnként egy kicsit belehalok, „na bumm, akkor mi van”! Akkor legföljebb már nincs tovább gond. Szóval akkor átélem, hogy semmi baj nem történhet, mert legföljebb meghalok, és akkor már túl vagyok rajta. Persze az addig tartó folyamat azért lehet, hogy egy kicsit „bonyolult”.

Azt kérem, hogy próbáljátok meg ezt, és esetleg osszátok meg a következő alkalommal. Az ilyesmiken, az ilyen tapasztalatokon keresztül jutunk el arra a magatartásra, amivel Péter azt mondta: „Aranyom, ezüstöm nincs, de kincses ember vagyok”.

Én Jézus nevének az erejével vigasztalok, és ha Jézus azt akarja, akkor föl fog állni a hajléktalan, és örömmel meg fogja vallani azt, hogy van Isten, találkozott Vele, bennem, és gyógyulni fog az élete. És közben ki fog derülni, hogy az én életem is gyógyul. És ki fog derülni, hogy miközben másokra figyelek, Isten az én gondjaimat is magára vette, kiderül, hogy „gondot cserélünk” az Istennel.

Mindennap el szoktuk imádkozni a Pünkösdi Himnuszt, ez a reggel imánk. II. János Pál pápa tizenegyéves korában majdnem megbukott matematikából. És akkor az édesapja ezt adta oda neki, hogy ezt imádkozza naponta. Később aztán filozófia professzor lett, szóval nem volt sok gondja a tanulással. Kérjük az Egyházzal, kérjük a saját magunk számára, kérjük a saját szavainkkal és kérjük a megszentelt hagyomány szavaival, mert Isten megadja a Lelket azoknak, akik kérik. Hogyha mi, akik rosszak vagyunk, tudunk jót adni a szeretteinknek, hogyne adná meg Isten mindazt a jót, - a Szentlelket, írja oda Szent Lukács külön – mindazoknak, akik kérik. Csak mondjuk azt, hogy "igen szükségem van Rád!”

Tehát három házi feladat van:

• Átelmélkedni a Szentlélek himnuszt
• A másik, hogy szentáldozás után kérni Jézust, a Föltámadottat, hogy mondja ki a Szentlelket bennem, és megszólítani a Szentlelket, a Szentháromságot.
• A harmadik pedig, amit az elején mondtam: Átgondolni, hogy ahhoz az élethez, szolgálathoz, amiben én élek, mert az Isten azt akarja, hogy ezt éljem, milyen ajándékra, erőre van szükségem. Milyen ajándékára a Léleknek, vagyis milyen karizmára. A II. Vatikáni Zsinat azt mondja, hogy „minden hívőnek fontos, - ez a Lumen Gentiumban van - hogy törekedjen a „rendes” karizmákra, és olykor a „csillogó” – fénylőnek, ragyogónak nevezi – rendkívüli karizmára. Amire szükség van ahhoz, hogy Isten megdicsőüljön az életemben.