Szentlélek szeminárium (4)

Sztrilich Ágnes szociális testvér (SSS) szellemi hagyatékából származik ez a rendhagyó tanítás sorozat, amely az Élet a Lélekben szeminárium nyolc fő témájához kapcsolódik. A téma időszerűségét a Szociális Testvérek Társasága általános káptalanja adja, melyet Budapesten tartanak a napokban. (A szerk.)

   4.

Sztrilich Ágnes testvér,
1942 — 2015
a Szociális Testvérek
Társasága-nak
magyarországi elöljárója
Amikor az Üdvözlégy Máriát imádkozzuk, akkor nem a Szűzanyácskát köszöntgetjük, a magunk erőfeszítéséből, hanem a Mindenható Istennek Gábriel arkangyalra bízott szava hangzik el újra, mirajtunk keresztül az Isten Anyja felé. Ennek persze a Szűzanya nagyon örül.

Az imádság második részében pedig az élő Egyházzal, a szerte a világon élőkkel együtt kérjük Jézus Krisztus anyjának közbenjárását. Tehát a szentek közösségében együtt mondjuk a Mindenható Istennek a teremtő igéjét.

Szánjunk rá egy kis csendet, s írjuk fel cédulákra, mi az, amit nehezen tudok odaadni az Úrnak, mi az, amit oda akarok adni, mi az, amit most nagyon akarok kérni a saját magam számára.

A Megtestesülés titka miatt fontos az, hogy ne csak gondoljuk mindezt, hanem ki is mondjuk, ne csak kimondjuk, hanem le is írjuk. Ezek a megtestesítésnek a lépései. Nagyon könnyű szép dolgokat gondolni, de ha le is írjuk, az már szembesít. Ha hangosan kimondjuk, az még inkább. S nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy egyesítjük áldozatunkat, beleöleljük a kérésünket az Oltár áldozatába, amikor ezeket a leírt vallomásainkat odahelyezzük a felajánlási körmenettel az oltárra. S ezért ajándék, hogy ma már írásban kérhetjük a felvételt a Társaságba, a fogadalomra bocsátást, és írásban kapunk rá választ. Ezért írja alá Szent Benedek óta, az oltáron a fogadalmat tevő a fogadalmát.

Igen ez azt jelenti, hogy mi odaajánljuk, és a miséző pap ezek felett is elimádkozza a felajánlás szavait. Így az Isten erőterébe, az Isten szeretetébe helyezzük vágyainkat, képtelenségeinket, nehézségeinket, kívánságainkat. Azért tesszük ezt, mert a megtéréshez, a szeretethez való megtéréshez, az Istennek átadott, odaszentelt élethez, kérjük az Isten segítségét. A kenyérnek és bornak felvitele az oltárra, mindig ezt jelenti. Egész emberségemet, az emberi munka gyümölcsét és mindent odateszek, de néha kell valami újítás, mert különben olyan megszokottá válik. Ilyen aktusokon keresztül megtanuljuk, hogy minden szentmisén, a felajánlási körmenetben az oltárra helyezem a szívem vágyait, örömeit, nehézségeit és kéréseit, egész életemet. Az oltár Krisztus-szimbólum. Amikor a pap megcsókolja az oltárt, akkor Krisztust csókolja meg. Ha az oltárra helyezzük, a paténára tesszük, akkor Krisztusnak adjuk át a kéréseinket. A liturgia a felajánláskor az „emberi munka” a rá törekvés gyümölcsét ajánlja fel a kehelyben is.

           Mi az értékesebb egy tömör aranykocka vagy egy ilyen kehely? Most ne rögtön adjuk meg az egyébként helyes választ, hogy persze a kehely, hiszen ebben volt a Krisztus vére, hanem úgy általában, a világ szemében: mi az értékesebb? A világ számára úgy-e értékesebb egy tömör aranykocka, hacsak mondjuk nem pl. a Suki-kehelyről van szó -aminek művészettörténetileg van nagy értéke.

Mégis van valami, ami miatt nagyon fontos számunkra, hogy inkább „kehely-egzisztenciákká” legyünk, és még mindig nem a liturgikus értelme miatt –és ne aranykockává.

Mi az, ami ezt a kelyhet jelképpé teszi

Hát az üressége. Ez az üresség emberlétem, konszekrált életem  szomjúságának képe.. Ez a kehely üres, befogadó, fölfelé nyitott, igen arra vagyunk meghívva, hogy kehelyként fogadjuk be a szeretetet, Isten szeretetét, egymás szeretetét.

Érdemes beletekinteni a kelyhünkbe, hogy mi tölti be, mivel van tele, értékekkel, ócskaságokkal, esetleg kígyókkal-békákkal.

Ha a kelyhünk - bármivel - tele van, akkor már nem fér bele Isten szeretete! Akkor ez a „gazdagság” már akadálya az Istenhez fordulásnak. Szóval egyáltalában nem biztos, hogy érték az a gazdagság, telítettség, amivel annyira tele vagyunk.

Tehát mi is tölti be a kelyhünket? Mi az, ami betölti a gondolatainkat, mi az ami nagyon, sőt túlságosan fontos a számunkra?

Nem biztos, hogy arannyal van tele életünk kelyhe. A szorongás, a félelmek is lehetnek a ’mi gazdagságunk’, a haragunk is, amihez annyira ragaszkodunk, hogy betölti a gondolatainkat, életünket. Hányszor tapasztaljuk, hogy bűneinkkel, hibáinkkal vagyunk tele. Engem nagyon vigasztal, Sík Sándor időskori vallomása: „Meglátszik-e emberi valómon, hogy hatvan éve mind ugyanazt gyónom

Megaláz-e bennünket, elkedvetlenít-e, hogy hatvan – negyven vagy húsz stb. éve ugyanazt gyónom? Mindenesetre tehetetlenné tesz. Ezért is fontos Istenre bízni azt, amivel tele vagyunk, amivel tele van a kelyhünk, ami akadály.

Van egy aranyos sztorim, ami velem történt meg a napokban. Én is próbáltam kigondolni, hogy mit adok oda Istennek ebben a nagyböjtben. Iparkodtam valami nagyon konkrét apróságot, aminél mindig megtapasztalom, hogy gyenge rá az akaratom. Ne botránkozzatok meg, de ez a számítógépes, képernyős játék. Amikor telefonálok, akkor ugye nagyon szerető füllel figyelek, de a kezem elkezd játszani a számítógépemen, mert azzal dolgozom nagyon sokat.

Ez tiszteletlenség azzal szemben, akit hallgatok, rossz szokás, ezért ezt odaadom nagyböjtben az Istennek. Ugye ÉN odaadom, hadd örüljön. És aztán szinte nevetnem kellett, ahogyan,   tetten tudtam érni, az Úristent, amikor olyan reflexből odanyúltam az egérhez, akkor valaki bejött a szobába, akkor valaki azt mondta, gyere fel egy pillanatra hozzám. Vagyis az Úr közbelépett, és én megszégyenülve vettem észre, hogy ha most megy minden tovább, akkor nagyon könnyen azt mondom, hogy én persze ezt odaadtam, de ez olyan semmiség, hogy nem is számít igazán, hogy megtartom-e. .. stb.…

Ezek az apróságok szembesítenek, ennyire gyengék vagyunk a jóra. De közbejöhetnek akadályok, elkedvetlenítő események is, és ha figyelünk, észrevehetjük, hogy Isten, akit segítségül hívunk, tapintatosan segítségünkre jön.

Tehát itt a kehely. S most azt fontolgatjuk, mi mindennel szoktuk telepakolni, - indulatokkal, rendezetlen kapcsolatainkkal, nehezteléseinkkel, stb.

Itt a kehely adja a témát, s ez a szomjúság, a várakozás és kiüresedés. Nem én töltöm be a kelyhet, a kehely csak felfelé tárulkozó, mivoltánál fogva nyitott. S itt rejtőzik az ingyenesség titka és a konszekrált élet titka

Emlékezzünk csak a politikai választások előtti imahadjáratokra, jó nagy kudarcélményekkel gazdagodtunk. Hát nem hallgat meg az Isten, amikor pedig biztosan megvolt az a nem tudom mennyi magyar, aki együtt imádkozott, együtt virrasztott a választások előtt? Most pedig itt van a háború veszélye, lóg a levegőben. A Szentatya is felhív imára, böjtre a békéért, tehát imádkozzunk.

Nagy a veszélye, hogy én csinálok valamit pl. imádkozom, böjtölök, alamizsnát adok, azért, hogy megtörténjen az, amit én szeretnék.

Hát a Szentlélek szemináriumot nem a Szentlélek karizmáiért csináljuk, nem azért imádkozunk, hogy olyan profik legyünk, mint az első apostolok? Hát nem. Hanem azért, hogy felébredjen bennünk a szeretetnek az a bizalma, hogy merjem vállalni, egészen Istenre szorulok, mint az apostolok, mint a vértanúk, a szentek.

A mai világ teljesen ellentétes irányba nevel, és irányít bennünket. Azt harsogja, a TV, rádió, média stb: „Csináld meg magad, te mindenható vagy!” A Pampers bébipelenkák reklámjából, a pályaválasztási tanácsadókból, a különböző fantasztikus filmekből is ez süt, hogy „Te ember, Te mindenható vagy!” A mai filmekben pöttöm gyerekek győzik le az atomtudósokat a tudományban, felnőtt férfiakat a harci módszerekkel, ők győznek, mindenhatóak.

Ezzel szemben mi azt akarjuk elfogadni Istentől, hogy igen, én egészen Rád szorulok. Ez azért is nagyon fontos, mert ez a „Rád szorulok” magatartás segít abban, hogy a bizalom fakadjon föl bennem, a gyermek bizalma. Nem azé a gyermeké, akinek azon kell szorongania, hogy egyáltalában engedik-e megszületni, vagy a családon belüli erőszakkal mi lesz, hanem a Mennyei Atya gyermekének a bizalma, Aki úgy szeretett engem, hogy Legkedvesebbjét küldte el az én megmentésemre, ingyen.

Ezt nem lehet provokálni, még imaláncokkal sem, vagy „ráböjtölésekkel”. Kell imádkozni, kell rózsafűzért imádkozni, ketten hárman, vagy sokan imádkozni, mert akkor bele vonódunk az Isten szentháromságos életébe, és rajtunk keresztül egyre többen belevonódnak az Isten életébe, Isten országába, és átjárja őket a megváltó, szabadító Szeretet. Tehát gyümölcsként létrejön az, amit az én erőfeszítésem nem tud létrehozni.

Egy mély imatapasztalatom gyökere visszanyúlik ötéves koromra, amikor a Sacre Coeur nővérek már nem taníthattak, de engem még ők készíthettek föl az elsőáldozásra. Az ötéves pöttöm gyereknek a kezébe adta a nővér a miséző kelyhet. Hatalmas kehely volt. Persze lehet, hogy én voltam kicsi, de máig úgy emlékezem rá, hogy hatalmas volt a kehely, és az én kezembe adta.   Ezért is lett olyan eleven, beszédes szimbólum nekem a kehely.

Egyszer valakiért nagyon imádkoztam átélve a tehetetlenségemet, „történt” hogy megelevenedett a Kereszt: Jézus átadja a Lelket, oldalából folyik a víz és a vér, és nekem szabad odamennem, és odatarthatom a két kezemet olyan kehellyé formálva, odatarthatom életem kelyhét, és benne van, mindaz, ami az életemben van, mindaz, akiért aggódok. És azóta nem úgy imádkozok, hogy „Jaj Jézus, milyen borzalmas ez a Te világod, milyen rettenetes X, meg Z, jaj Jézus csinálj már valamit!” Nem is úgy, hogy elkezdek kétségbeesetten vezekelni, engesztelni, mert én átvállalom az ő nyavalyájukat, mert hát ugyebár nem én vagyok a Megváltó.

Hanem úgy, hogy odaviszem őket az életem kelyhébe, az oltár kelyhébe helyezve, és úgy tartom oda a kelyhet és benne őket Krisztus oldalsebéhez. Aztán később rájöttem, hogy fölfedeztem a spanyolviaszt, mert az Ősegyház egyik ábrázolása, a nőalak, aki kelyhet tart Krisztus sebéhez, és esőzik a Vér és a Víz.

Vállalni lehet és kell ennek a szimbólumnak a jellegét, kehely vagyok, odaállok az Úr keresztje elé, hogy esőzzön rám a tisztító kereszt Víz, az eukarisztikus Vér, áradjon a Lélek, és töltsön be. Úgy, hogy először azt a kulimászt, ami bennem van, ezeket a fölösleges dolgokat, ezt a „gazdagságot” tisztogassa, égesse, gyógyítsa ki onnan, hadd legyen üressé. Aztán töltse be ezt az ürességet, hadd legyen kelyhem túlcsorduló.

Ez a túlcsordulás lesz az, ami másokért van. Most a remélem a cetlikre sem a szomszédasszony megtérését írtuk fel, hiszen most rólam van szó. Istenről, az Úrról, Jézus Krisztusról és rólam. Kelyhemnek a túlcsordulása van aztán a világért, a szeretteimért, azokért, akiket nehezen viselek, akiknek látom a sérüléseit.

A liturgikus kehelyben, a szentmise alatt, Krisztus vére van. Ezt tekinthetem életem kelyhének is, hiszen Szent Pál mondja: nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és a Szentlélek lakik bennetek? Az Eukarisztiát magunkhoz vettük, ezért most könnyű ezt elképzelni, rányílni, hogy életünk úgy öleli az Eukarisztiát ahogy korábban ebben a kehelyben a Szent Vér volt. Ez a válasz a szomjúságra, Jézus szomjúságára, aki utánam szomjazik, s az én ürességemre, amelyik vágyódik a betöltetésre, vágyódik arra, hogy ajándékozó, túlcsorduló legyen az életem, és ez az üresség azt is mondja, várakozom, Istenre szorulok, hogy Ő töltsön be engem.



2015. augusztus 25.
forrás: karizmatikus.hu/hitvedelem/tanitas-atyak-tanito-testverek/4152-szentlelek-szeminarium-4.html