Még ma el kell kezdeni a teljes megterést!

Húszéves voltam, amikor kétségbeesett kérdéssel térdeltem gyóntatóm elé: Bűnöm gyümölcsét élvezem, és édesnek találom. Megértem Isten ajándékaként azt a kort, amikor már hazavágyom Egyházanyám ölére. De még most is hitványul gyónok. Hová álljak mindaddig, amíg a gyermeki, maradéktalan engedelmességre meg nem térek? Aki ilyet mond vagy kérdez, annak a lelkipásztor azt feleli: Kifelé, tisztátalan!


Mielőtt érdemben felelnék, néhány fogalmat tisztázni kell. Először is megnézzük, mi is az a bánat, amellyel Önnek oly sok baja van? Röviden: a bánat a bűn értelmi belátása és akarati megtagadása. Tehát nem érzelem! Bővebben: a bűnt rossznak ítéljük, és felébresztjük a jó szándékot, hogy kerülni akarjuk. Ez az alapvető döntés a bűnbánat lényeges velejárója. Megjegyzik az okosok, hogy nem lehet mérni az egyéni érzelem rezonanciájával. Figyeli? Nem érzelem ez, nem is egy eskü, hogy soha többet, hanem értelem, akarat: most nagyon erősen szeretném, hogy ezen túl erős legyek a lelki harcban!

Arra pedig, hogy nem gyónok addig, amíg nem győzök le könnyedén minden kísértést, ez a válasz: minél gondosabban gyón valaki, annál bőségesebb módon nyeri el Istentől a megtérést eszközlő, és a további harcban segítő kegyelmet. Tehát a szentgyónásba kell menekülni, ha lelki bajban szenvedünk, nem pedig elkerülni azt. Ha nem így teszünk, akkor még jobban belesüllyedünk az undorító iszapba.

Válaszom az Ön elgondolásának háromszoros tagadása. Hová álljak most már mindaddig, amíg a gyermeki maradéktalan engedelmességre nem térek? Kedves levélíró! Nekünk nincs időnk várni! Nagyapám, aki Pesten iskolaigazgató volt, naponta elmondta: fiam, minden nap ajándék. Nemcsak mese: lehet, hogy ez az utolsó napom. Jómagam megértem ezt az év elején. Két infarktusom volt. Eszméletem is elvesztettem. Észrevétlen és a legkisebb kín nélkül mentem volna „haza”! Itt csak azt lehet mondani, befelé, de gyorsan, tisztátalan. Rendezni lelki ügyeinket, mielőtt végleg elkésnénk vele!

Abban is csalódik, ha azt gondolja, hogy idővel, évek múltával tökéletesen megjavul, szent öreg lesz. Az okosok azt mondják, hogy az öregkor az egész élet foglalata. Amilyen volt a Jancsi, olyan lesz – sőt még inkább olyan – a János. A bűn belerozsdásodik az emberbe, természetévé válik. Az öregkorral nem távozik belőlünk. Most még, a mai napon kell elkezdeni a teljes megtérést, mert félő, hogy később már nem tud kihozni semmit magából. Ahogy olvasta a szentgyónással kapcsolatban, a bűntől akkor menekül, ha szalad a gyóntató atyához, s rajta keresztül Istentől kéri a bocsánatot, az erőt. Tehát nem egyedül erőlködik, és azután kesereg saját tehetetlenségén.

Kesereg, hogy édes a bűn, a múlt is! Nyugodjon meg, az is marad! Amikor engedünk a kísértésnek, bármilyen vonalon, csak azért tesszük, mert nagyon vonzónak látjuk, mint ősanyánk, Éva, azt a bizonyos gyümölcsöt. Az is édes maradt attól, hogy tilos volt. Az viszont bűn, ha az ember visszaidézi, és újra és újra örül bűnös tetteinek. Pedig elő kellene venni értelmemet, amellyel elítélem a bűnt és az akaratomat, hogy minden erőmmel igyekezzem elkerülni. Azokat az örömöket kellene szemünk elé állítani, amit a Jóisten megtérésünkkel, jóra fordulásunkkal, szép életvezetésünkkel adott nekünk. Megköszönni: mennyi bajtól, vesztünktől megmenekültünk, hogy letértünk a gonoszság útjáról az Istentől kapott nagy lelki erővel. Meggondolni, mi vár ránk odaát, örök jutalomként: a boldog mennyország. Mindez a jó gondolat idővel legyőzi bennünk a múlt vonzó emlékeit. Ha eszünkbe jut: az irgalmas Isten szeretetét köszönjük meg, hogy megszabadított a lelki betegségektől.

Tehát minél gyorsabban befelé a gyóntatószékbe! A szentek seregébe várja önt az irgalmas Isten!
Gyónni!

Hallgass a „cucugnani plébánosra”! Majd ő meggyőz, hogy elmenjél gyónni!

Tisztelt Lelkiatya!
A járvány ideje alatt nem volt lehetőségem a rendszeres szentgyónásomat elvégezni. Ennek hiányában mikor végezhetek legközelebb szentáldozást?

Kedves Levélíró!
Örülök, hogy vágyik a szentségek kegyelmi erejére, különösen is a Krisztussal való egészen különleges, valóságos, szentségi találkozásra a szentáldozásban.

Most már nyugodtan tud gyónni. Menjen el, tegye le az elmúlt idők bűneit, gyarlóságait a bűnbánat szentségében Krisztus keresztje elé, majd megtisztult lélekkel menjen, hogy befogadja Őt a lelkébe a szentáldozásban.


Erdődy Imre atya
forrás: keresztenyelet.hu/meg-ma-el-kell-kezdeni-teljes-megterest/


A közgyónás nem elég... -

A közgyónás nem elég...

Rendszeres templombajáró vagyok. Sokszor foglalkoztat a kérdés, hogy miért kell gyónnom, amikor a mise alatt közösen megbánjuk bűneinket.


Nagyon jó, hogy felteszi ezt a kérdést.

Világméretű probléma, hogy a hívek nem gyónnak, mégis szentáldozáshoz járulnak. Úgy látszik, már Szent Pál idejében is akadt baj bőven ilyen vonatkozásban, azért írja: „Aki méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét.

Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az Úr testét, saját ítéletét eszi és issza” (1Kor 11,27-29). Tehát csak tiszta lélekkel szabad megáldozni.

A bocsánatos bűnöket valóban nem kell feltétlenül meggyónni, azoktól megszabadulunk őszinte bűnbánat által is. A szentmise elején ezeket a gyarlóságainkat törli el a közgyónás és a pap imája: Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten... De a súlyos, halálos bűnökkel nem így áll a dolog.

„Az egyéni és teljes bűnmegvallás és a feloldozás az egyetlen rendes mód, ahogyan a súlyos bűnéről tudó hívő Istennel és az Egyházzal kiengesztelődhet” – így szól az Egyházi Törvénykönyv 960. kánonja.

Ennek megfelelően nagyon komolyan figyelmeztet az Egyház, pedig ő a mértékadó erkölcsi kérdésekben, nem az emberi hiedelmek: „Aki tudatában van súlyos bűnének, előzetes szentségi gyónás nélkül az Úr testét ne vegye magához” (916. k.). Tehát szentségtörést követ el, aki súlyos bűn állapotában áldozik.

Annak is, aki nem vesztette el a megszentelő kegyelmet, ajánlatos havonta, kéthavonta gyónni, hogy a feloldozás által erősítő kegyelmet és lelki vezetést kapjon. Nagyon gyanús különben is annak az embernek a lelkiállapota, aki annyira húzódozik a szentgyónástól. Valahogy annak a buzgó szentáldozását is megkérdőjelezném.

Ugyancsak az Egyházi Törvénykönyv kívánja: „A Krisztus-hívők nagy áhítattal és gyakran vegyék magukhoz ezt a szentséget” (898 k.). Van itt bizonyos ellentmondás, amit mindenkinek magának kell megoldania.

Az a nagy áhítat azt jelenti, amit úgy szoktak kifejezni, hogy még az angyalok sem méltók igazán arra, hogy az Úr Jézussal ily bensőségesen egyesüljenek. Ez egy félelmetes szentség! Szinte riadozik az ember, hogy magához merje-e venni? Ezeknek az érzéseknek bennünk kell lenni a hittel, szeretettel, vágyakozással együtt.

Nem lehet csak úgy, közömbös lelkülettel áldozni még halálos bűn nélküli, tiszta lélekkel sem. Utána pedig hálát kell adni, bele kell merülni ennek a szentségnek nagyszerűségébe és mélységébe. Ettől függ gyümölcse, hatása. Mert ez elmarad, azért „sokan gyöngék és betegek közületek” – írja Szent Pál (1Kor 11,30).

Ugyanakkor Jézus a mindennapi kenyér, aki nélkül nem lehet élni, akivel a szeretetközösség az áldozásban valósul meg. Tehát az lenne az álma, kívánsága az Úr Jézusnak, ha mindenki áldozna, aki részt vesz a szentmisén. Enélkül csak félig voltunk a szentmiseáldozaton. Igazi hívő közösségnél a szentáldozásra figyelmeztető negyedik csengőszónál üres marad a templom szinte összes padja.

Olyan szép, imponáló, amikor megmozdul az oltár elé az egész templom. Olyan jó, amikor az áldozók nagy száma miatt engedélyt kell kérni érsek atyánktól, hogy erre alkalmas és kiválasztott világi hívő is áldoztasson, különben a hívek nem győznék kivárni a szentmise végét. Nem szabad tőlük idegenkedni, Jézus a lényeg, akit nyújt nekünk.
A pap nem válogathatja meg, kit áldoztat, legtöbbször azt sem tudja, ki áll előtte, annyira figyelnie kell. Legalábbis nekem ez a legnehezebb, legfárasztóbb a papi életben. De a világ joggal figyeli, hogyan él a gyakori vagy napi áldozó!

forrás: Erdődy Imre atya (1927–2005)